Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-07-07 / 1. szám
e sajátszerű neme oly jól jövedelmez , hogy valóban megérdemli a hajnali fölkelést. Itt egy egész csoport drótos tót ácsorog, és alig várja hogy Budára juthasson. Ezek is kereskedést űznek? Nem, hanem Pesten rendesen sokkal kevesebb munka akad számukra, mint Budán. De mikép lehet ez, miután Pest sokkal népesebb ?Talán vigyázóbbak a cselédek Pesten? Isten mentsen, e rágalom alól kötelesek vagyunk őket ünnepélyesen fölmenteni. Pesten sokkal több edény reped és törik, már csak azért is, mivel Pesten sokkal nagyobbá tűz mint Budán, ámde Pest gyorsan halad, s aki gyorsan halad, az nem szereti a foltozgatást, hanem inkább újat állít a romladozottnak helyébe, míg a lassabban haladó Buda azt hiszi, hogy a jól összefoltozott tárgyak tovább tartanak mint az újak. Igazuk van-e ebben, vagy nem, annak végképi elhatározását messzelátó bölcs politikusainkra bízzuk. Amott apró kalácsot visz, vagyis inkább tart hátán egy öreg asszony meglehetős nagyságú kosárban, mellynek terhe alkalmasint nagyon nyomja vállait, mert végre, miután néhány körmönfont mondást intéze azok ellen, kik illy alkalmatlan időben nyittatják meg a hidat, leteszi a kosarat, s leül a karja mellé, kalácsait folyvást keményen szemmel tartva. De ugyan használhat-e illy gyámoltalan öreg aszszony őrködése valamit, midőn életrevaló csizmadiainasok dongják őt körül, mint derék a méhkast? Az öreg asszony egyet pillant a szemével, s egy gyerkőcz már kezében tartá a kalácskát. Az asszony tüstént fölugrik s mérgesen kiált : .Pogyár, add vissza a kalácsot." „Üljön le, mámi , mert mindjárt bele harapok!" — felel nyugodtan a fiú, és tapodtat sem mozdul. Az asszony ijedten ül le ismét, s kérő hangon szól : ,Fiacskám, legyen eszed, add vissza!" „Nem lehet, mámi, igen ellenném; még ma nem ettem." ,Te — semmire kellő—: „Mindjárt beleharapok, mámi, ha föláll." Az asszony ismét leül, s a fia még tovább folytatja ez ingerkedést, míg végre csakugyan beleharap a kalácsba, és tova illan. A szegény asszony örömest utána szaladna , de akkor egész kosara közprédára jutna, s így inkább csak ülve marad, és jobban vigyáz, hogy legalább több kárt ne valljon. S ezt igen okosan cselekszi, mert kalácsa ollyan, hogy inkább sajnáljuk a fiút, mint öt. De minő zaj ez? Ah, semmi, egy zsidó suhancz iszonnyíl tévedésbe jött, s nem saját, hanem más zsebéből vonta ki a selyemkendőt. S szörnyűség, e kis véletlen tévedésért börtönbe hurczolják őt. Jövő héten bizonyosan nagyobb ügyességet fog hasonló alkalommal kifejteni. Menjünk kissé előbbre, mert a partról annyi port ver szemünkbe és torkunkra a szél, hogy mulatságunk könnyen keserűvé válhatnék. Igyan minek ez a sok por Pesten, miután úgy is tudva van, hogy a magyar nem jól lát, s különben is elég van mit nyelnie; s mirevaló ezen örökös szél a levegőben, miután a földön is örökké csak a szel, vagyis az uralkodik , ki legnagyobb szelet tud csinálni! De ne bántsuk a szeletes port, hanem figyeljünk inkább ezen derék polgárcsoport okoskodásaira , melyek alkalmasint igen épületesek lesznek. „Ez ugyan szép rend!" „Nyolcz órakor nyitni meg a hidat!" „Ugyan mi lehet ennek oka?" „Bizonyosan az, hogy a hidőrök tovább alhassanak." „Vagy, hogy a zsebelők ne kényszerüljenek korábban fölkelni." „És jobban lássanak lopni." „Csak én tudom igazán, hogy mi ennek oka." „Ugyan mi?" „Az , mert igy akarják!" „Igaz bizony, ez azon ok, melly a mai világban leginkább uralkodik." Hah, mi ez? A nép tolong, szalad, sokan földre terülnek, az asszonyok sikoltanak, a puttóitokban ülő borjuk és sertések iszonyúan bőgnek és röfögnek, a kézből függő malaczok visitnak, a bámész suhanczok pedig borzasztóan kaczagnak. Talán elsülyett a hid? Isten mentsen, legkisebb baj sincs! A hidőrök be akarják a réshajokat vonni, s e miatt a kötelet a karfáról leoldák , s azzal hirtelen a hid másik oldalára futottak ; ennél fogva tehát igen természetes, hogy a kötél néhány embert lesodrott lábairól, mi azonban nem baj, mert a híd puhafából van készítve , s igy nem igen ütheték meg magokat. És ezen szerénytelen emberek mégis igy zúgolódnak : „Már ez mégis szörnyűség!" „Semmi rend!" „Karom majd eltörött!" „Üvegem a tejjel együtt oda van." „Nagy kendőm elhasadt." „Pénzem kiszóródott kosaramból." „Bár csak a lánczhíd állna már!" „Az sem fog sokáig tartani." „Miért nem ?" „Mert a magyarnak nem kell semmi , ami állandó. „Hát a nyomorúság itt a fahídon nem állandó?" „Ez egészen más! A forma is keserű, s a sereg meg sem hagyja el." De ismét sikoltás támad! Mi a patvar okozott már újra bajt? Oh, semmi baj, csak csekélység, melly említést is alig érdemel. A hidőrök ugyanis, mint már említők, be kezdek húzni a réshajokat, s kalapjaikkal intettek, hogy ne ereszkedjék már le több hajó, mert ezúttal egyet sem bocsátunk többe keresztül, minthogy a nagyérdemű közönség igen komolyan kezd már zúgolódni a közlekedés ill. sokáig tartó megszakasztása miatt. Két hajó azonban nem teljesítő e parancsot, hanem konok elszántsággal úszott lefelé , ámbár a réshajók már félig be voltak vonatva, s így veszélyes összeütközésnek kellett e makacsságból származni. Most már a különben rémlíthetlen fejesség hidőrök is megszeppennek, s főnökük hangosan kiált a közelitő hajok felé : „Le a macskával!" A hajok folyvást közelitnek. ..Dobjátok vizbe a macskát." Az egyik hajóslegény engedelmeskedik, s a födözeten sütkérező czinnos macskát vízbe dobja.