Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)

1844-07-07 / 1. szám

e sajátszerű neme o­ly jól jövedelmez , hogy valóban meg­érdemli a hajnali fölkelést. Itt egy egész csoport drótos tót ácsorog, és alig várja hogy Budára juthasson. Ezek is kereskedést űznek? Nem, hanem Pesten rendesen sokkal kevesebb munka akad szá­mukra, mint Budán. De mikép lehet ez, miután Pest sok­kal népesebb ?Talán vigyázóbbak a cselédek Pesten? Isten mentsen, e rágalom alól kötelesek vagyunk őket ünnepélye­sen fölmenteni. Pesten sokkal több edény reped és törik, már csak azért is, mivel Pesten sokkal nagyobbá tűz mint Budán, ámde Pest gyorsan halad, s a­ki gyorsan halad, az nem szereti a foltozgatást, hanem inkább újat állít a rom­­ladozottnak helyébe, míg a lassabban haladó Buda azt hiszi, hogy a jól összefoltozott tárgyak tovább tartanak mint az újak. Igazuk van-e ebben, vagy nem, annak végképi elha­tározását messzelátó bölcs politikusainkra bízzuk. Amott apró kalácsot visz, vagyis inkább tart hátán egy öreg asszony meglehetős nagyságú kosárban, mellynek terhe alkalmasint nagyon nyomja vállait, mert végre, miu­tán néhány körmönfont mondást intéze azok ellen, kik illy alkalmatlan időben nyittatják meg a hidat, leteszi a kosarat, s leül a karja mellé, kalácsait folyvást keményen szemmel tartva. De ugyan használhat-e illy gyámoltalan öreg asz­­szony őrködése valamit, midőn életrevaló csizmadiainasok dongják őt körül, mint derék a méhkast? Az öreg asszony egyet pillant a szemével, s egy gyerkőcz már kezében tartá a kalácskát. Az asszony tüstént föl­ugrik s mérgesen kiált : .Pogyár, add vissza a kalácsot." „Üljön le, mámi , mert mindjárt bele harapok!" — felel nyugodtan a fiú, és tapodtat sem mozdul. Az asszony ijedten ü­l le ismét, s kérő hangon szól : ,Fiacskám, legyen eszed, add vissza!" „Nem­ lehet, mámi, igen ellenném; még ma nem ettem." ,Te — semmire kellő—: „Mindjárt bele­harapok, mámi, ha föláll." Az asszony ismét leül, s a fia még tovább folytatja ez ingerkedést, míg végre csakugyan beleharap a kalács­ba, és tova illan. A szegény asszony örömest utána szalad­­na , de akkor egész kosara közprédára jutna, s így inkább csak ülve marad, és jobban vigyáz, hogy legalább több kárt ne valljon. S ezt igen okosan cselekszi, mert kalácsa ollyan, hogy inkább sajnáljuk a fiút, mint öt. De minő zaj ez? Ah, semmi, egy zsidó suhancz iszon­nyíl tévedésbe jött, s nem saját, hanem más zsebéből vonta ki a selyemkendőt. S szörnyűség, e kis véletlen tévedésért börtönbe hurczolják őt. Jövő héten bizonyosan nagyobb ügyességet fog hasonló alkalommal kifejteni. Menjünk kissé előbbre, mert a partról annyi port ver szemünkbe és torkunkra a szél, hogy mulatságunk kön­nyen keserűvé válhatnék. I­gyan minek ez a sok por Pesten, miután úgy is tudva van, hogy a magyar nem jól lát, s kü­lönben is elég van mit nyelnie; s mirevaló ezen örökös szél a levegőben, miután a földön is örökké csak a szel, vagy­is az uralkodik , ki legnagyobb szelet tud csinálni! De ne bántsuk a szelet­es port, hanem figyeljünk in­kább ezen derék polgárcsoport okoskodásaira , melyek al­kalmasint igen épületesek lesznek. „Ez ugyan szép rend!" „Nyolcz órakor nyitni meg a hidat!" „Ugyan mi lehet ennek oka?" „Bizonyosan az, hogy a hidőrök tovább alhassa­nak." „Vagy, hogy a zsebelők ne kényszerüljenek koráb­ban fölkelni." „És jobban lássanak lopni." „Csak én tudom igazán, hogy mi ennek oka." „Ugyan mi?" „Az , mert igy akarják!" „Igaz bizony, ez azon ok, melly a mai világban leg­inkább uralkodik." Hah, mi ez? A nép tolong, szalad, sokan földre te­rülnek, az asszonyok sikoltanak, a puttóitokban ülő borjuk és sertések iszonyúan bőgnek és röfögnek, a kézből függő malaczok visitnak, a bámész suhanczok pedig borzasztóan kaczagnak. Talán elsü­lyett a hid? Isten mentsen, legkisebb baj sincs! A hidőrök be akarják a réshajokat vonni, s e miatt a kötelet a karfáról leoldák , s azzal hirtelen a hid másik oldalára futottak ; ennél fogva tehát igen természe­tes, hogy a kötél néhány embert lesodrott lábairól, mi azon­ban nem ba­j, mert a híd puhafából van készítve , s igy nem igen ü­theték meg magokat. És ezen szerénytelen emberek mégis igy zúgolódnak : „Már ez mégis szörnyűség!" „Semmi rend!" „Karom majd eltörött!" „Üvegem a tejjel együtt oda van." „Nagy kendőm elhasadt." „Pénzem kiszóródott kosaramból." „Bár csak a lánczhíd állna már!" „Az sem fog sokáig tartani." „Miért nem ?" „Mert a magyarnak nem kell semmi , a­mi állandó. „Hát a nyomorúság itt a fahídon nem állandó?" „Ez egészen más! A forma is keserű, s a sereg meg sem hagyja el." De ismét sikoltás támad! Mi a patvar okozott már újra bajt? Oh, semmi baj, csak csekélység, melly emlí­tést is alig érdemel. A hidőrök ugyanis, mint már említők, be kezdek húzni a réshajokat, s kalapjaikkal intettek, hogy ne ereszkedjék már le több hajó, mert ezúttal egyet sem bocsátunk többe keresztül, minthogy a nagyérdemű közön­ség igen komolyan kezd már zúgolódni a közlekedés ill. sokáig tartó megszakasztása miatt. Két hajó azonban nem teljesítő e parancsot, hanem konok elszántsággal úszott le­felé , ámbár a réshajók már félig be voltak vonatva, s így veszélyes összeütközésnek kellett e makacsságból szár­mazni. Most már a különben rémlíthetlen fejesség­­ hidőrök is megszeppennek, s főnökük hangosan kiált a közelitő ha­jok felé : „Le a macskával!" A hajok folyvást közelitnek. ..Dobjátok viz­be a macskát." Az egyik hajóslegény engedelmeskedik, s a födöze­­ten sütkérező czinnos macskát vízbe dobja.

Next