Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-09-15 / 11. szám
FESTI DIVATLAP. FŐLEG A TÁRSASÉLET, SZÉPIRODALOM ÉS MŰVÉSZET KÖRÉBEN. Divatképekkel, írók és művészek arczképeivel, színpadi képekkel, s nemzeti és népi dalok hangjegyeivel. r rr rr rf. szám. szerkeszti: vachot imre. eszelő 3. hetében. 1848. TARTALOM : Társaséletünk. V. (Vachot Imre). — Népdal. (Petőfi). — Léka és Trenmor. (Nagy Ignácz). — Magyar kard. (Samarjay). — Epigrammok (Balla, Pajor, Székács) — Petrarca halála. (Lisznyay). — Mária. (Fekete Soma). — Kisvárosi protocollum. (Szemes Ábel). — Hozzá. (Gyulay). — Nagy Ignácz tisztújítása és a vihar meg a tehén. — Kölcsey sírján. (Mentovich). — Ráadásul. — TÁRGYA : Fővárosi nyílt és titkos , vidéki és külföldi hírek. — Irodalmunk. — Eredeti levelezés a külföldről. (Erdélyi). — Művészetünk. Nemzeti színház. — Tanulságos és mulattató egyveleg. Fülbevalók. (Szarka). — Bors és paprika. Magyarkák. Csiricsák. Régi újságok. Tudósítások. — Társaséletünk. VI. Az alakoskodó , és az őszinte , bizalmas társalgás. Nincs borzasztóbb, mint csak távolról is szemlélni olly társaskört, mellyben az őszinte nyíltság, valódi bizalmasság szivegyesitő s kedélymelegítő napja helyett, a peczkes feszesség, az erőtetett szívtelen szóváltás, üres illedelmi közlekedés, szóval, az úgynevezett etiketti szabályok szoros megtartásának dermesztő fagya, mintegy halotti jégfigurákká mereveníti a különben eredetileg nyíltszívű embereket. Az illy etiketti körök bábjai nem tudnak, vagy nem mernek egyebet, mint legfölebb is egymás ruháit, ékszereit, s minden legkisebb mozdulatát vizsgálni, s egyedül arra figyelni : váljon e tekintetben ki mint tartja meg a divat és Hiedelemnek gyakran legilletlenebb szabályait, a legostobább elmésségeket is kölcsönös bókolat fejében, bár hideg ajakvonaglással megmosolyogni, családi, szerelmi viszonyokról, színházi cselekről, bálokról és mindenféle nyílt és titkos botrányokról, haszontalan divatbeli tárgyakról orrhangon fecsegni, pletykázni, a körükön kívülieket gúnyosan rostálgatni, a magok csúfos ügyeit feledve, más becsületes emberek dolgaiba rágalmazólag avatkozni stb. Ez járja az illugalmatlan fészközökben örökké, hol lelkét mindenik egyforma kaptára ütvén, mindnyájan úgy viselik magukat, mint a gyakorlatot tévő közkatonák a hadi parancsszóra , élannyira , hogy az illyátorozás , peczkes társalgás közepett az emberek tarka jelleme, a csak nyíltszívű társalgásban kitűnhető különféle emberi egyéniség egészen elvész, s unalmas egyszínűvé, s dróton rángatott marionett-mutatványnyá aljasul. Ő pedig az illy bontón és etikett által háttérbe szorított s elzárt szivek görcsösen vonaglanak , habár a csalóka arca derültséget mutat is , de a bensőben súlyos korú nehezkedik, mert emberre nézve nem képzelhetek nagyobb kint, mint midőn őszinte, kedélyes társalgástól megfosztva, mindig és mindent a kimért feszes szabályok szerint kell tennie, szünetlenül vigyáznia, hogy csak egy parányi mozdulattal vagy tekintettel is bakot ne lőjön, midőn minden szót keresnie kell, és szive szerint úgyszólván mit sem beszélhet. Igazán van sok szolgai lelkű ember, ki csupa Hiedelemből még csak enni sem bátorkodik annyit, amennyit netalán romlatlan étvágya megkívánna , kivált némelly finnyás mámika által vezérlett hölgyek , csupa etikettből csak egy kis tésztát, egy kis émelygős czukorcsemegét esznek ujjaik hegyével, pedig szegények, inkább szeretnének az előttük párolgó ízletes töltött káposztából vagy malaczsültből falatozni, ha ugyanez illetlen (!!!!) merényért a bontón és etikett eunuchjai meg nem szólanak. Tréfán kívül, voltam én Pesten bizonyos farsangi mulatságban , hol egy igen lelkes magyar nőt társnői kinevettek azért, mert a libasültből étvágya mérlegéhez képest elég vakmerő volt két egész darabot — mi több a liba combját és mellét — fölemészteni. Milly égrekiáltó bűn ez az álszemérem , az alakoskodás irányában ! ,Ah milly isteni szépséggel, milly fenmüvelt, elmés lélekkel bir nagysád !‘ — hányszor hallunk férfiak szájából hasonló hízelgést, s ezerféle csinált virággal fölpiperézett magasztaló bókokat, a legtöbbször sem szép, sem valódilag müvelt hölgyeknek mondatni. — És leginkább ez azon méreg, melly gyakran még a legszerényebb nőt is hiúvá, kaczérrá teszi, s milly szomorú következései szoktak lenni az illy alakoskodásból eredt hízelgő csalásnak,—azt nem szükség hosszasan taglalgatnom. Én, részemről, még az olly férfit is utálom, megvetem, ki a valódi szép és lelkes nőt mesterkélt, czifra szavakkal szemtül szembe dicsérni nem pironkodik. De van ám nő is elég, ki a hízelgő bókot hasonló tulsággal viszonozza, sőt sokan, csak szépettevési udvariasságból még egymás hibáit, gyöngéit is idétlenül dicsérik, minél fogva a dicsért eigen hibájában erényt látván, gyakran megesik aztán, hogy a hízelgés mérgén felnövelt hibácskája bűnné őrlődik; míg más részről, ha az emberek hódolva a nyíltszívűségnek , egymást őszintén figyelmeztetnék hibáikra, a megrögzöttebb, nagyobb ferdeségeket is elhagyogatnák. S vájjon mi szokott lenni az illy feszes, alakoskodó, szívtelen társalgás eredménye ? — Bizony nem egyéb, mint szivbeli elfásulás , visszatartózkodó , hideg bizalmatlanság, mi aztán adandó csábalkalomkor, midőn a társalgás csak a négy szem határai közt mozog, gyakran a legvakmerőbb.