Pesti Divatlap, 1844. október-december (14-25. szám)
1844-12-08 / 23. szám
Szerelem, gyötrelme. (Egy szőke hölgyhöz). I. Volnék bár sivatag, bús szigete A tenger közepének, Hová madár, ember nem lépne be — Csak tégedet ne ismernélek ! Volnék megdermedt jégsziklája bár A messze föld végének , Mit nem melenget lanyha napsugár — Csak tégedet ne ismernélek! Volnék bár a földöv homokja, hol A nyári nap tüzének Örök sugára égető pokol — Csak tégedet ne ismernélek! Volnék bár holdvilágos éjeken Átokvert kósza lélek, Ki még koporsójában sem pihen — Csak tégedet ne ismernélek ! »47 minden más tulajdonnal fölér; s miután ez egyetlen elsőségük, addig fáradnak, míg az napvilágra nem jó, s elégületlenek , ha az nem bámultatik. Boldogságuk vagy legalább nyájasságuk bravourariások sikerétől, vagy a tetszéstől látszik függeni, mit festményük eszközöl. Bármint szeretjük is a zenét vagy festészetet, aligha választanánk mindazáltal élettársnőt zene- és festészetbeni jártassága kedvéért. A nők különben, kiknek szándékuk nyilvánosan föllépni, nem igen törődnek rajt, hogy családi körökben tessenek; ők tehetségeikkel, mint valami drágasággal, csak bizonyos esetekre gazdálkodnak, s ha ezek elmaradnak, tehetségük úgyszólván haszontalan. Azért bírják ezt, hogy szemet szúrjanak , s ha e nagy ezért elérték, félre teszik. Hivatása lebilincselés, s az e fölötti gyönyör megszűnik, mihelyt a dij bizonyos. De a nő ne azért művelje tehetségeit, hogy a cselek hálójához új szalagot kössön, vagy hogy a tetszvágyat számosabb diadalszerekkel lássa el. A kiképzés bizonyára szép és illő ékszer, de azt könnyűség- és kellemmel kell viselni. A nőnek az által magát honn és társaságban kellemesítnie kellene, s sokoldalú képzettsége csak ártatlan s kedves pihenéséül szolgáljon, melly a komolyabb foglalkozásokat változtatja és könnyíti. A nők ritkán nagy művésznők; a szobrásznő remekénél hiányzik a mestervéső, s női ecset még soha sem festette a szépség halhatlan alakját. A nő szelleme talán képtelen az eredetiség és erőre, mit a nagyszerűség megkíván. Szent Caecilia is csak szép legendában élt. A zene költészete, bár sokszor volt érezve és kifejezve, ritkán fakadt női kebelből. Különben a nők gyakorlati tehetségeit egyátalában nem kell kevésre becsülni, s ők a géniuszt szintúgy sarkantyúzhatják mint utánozhatják. Csak ne akarjanak igen sokat, vagy ne elégedjenek meg fölületes kontárkodással; ne legyenek csak néhány virágot papírra hányni, néhány melódiát elpengetni, vagy haszontalan erőködésekre az időt vesztegetni képesek; hanem amibe bele kapnak, vigyék jól végbe, még pedig affectatio és pompázás nélkül. Alföldi. Nem volna mérve olly nagy terhe rám A kínnak , szenvedésnek , Létem keresztjét jobban hordanám — Csak tégedet ne ismernélek ! S még is, még is... nem volna életem, Az örök idvességnek Magas helye sem tetszenék nekem : Ha tégedet nem ismernélek ! II. Az én szerelmem nem a csalogány , Kit fölkeltett a hajnalszürkület, Hogy édes ének szóljon njakán A nap csókjától rózsás föld felett. Az én szerelmem nem kies liget, Hol csendes tóban hattyúk ringanak , *» Fejér nyakok mig bókot integet A vízbe néző hold sugárinak. Az én szerelmem nem nyugalmas ház, Mit, kert gyanánt, körül a béke vett, Hol a boldogság mint anya tanyát, S tündérleányt szül , a szép örömet. Az én szerelmem rengeteg vadon. A féltés benne, mint haramja, áll, Kezében tör , kétségbeesés vagyon ; Minden döfése százszoros halál. Vetüli. A lei másnak vermet ás, maga, esik, bele. — Vig beszély. — Kepeházy István ur — vagy is közönséges nevén — Pista bácsi, koránsem tartozék azon gyászos legények sorába, kiken főleg a pezsgő vérű vidéki fiatalság irgalmatlanul ki szokott fogni, s kik a vig társaskörökben nevetségtárgyul s gúnyczélúl tűzetvén ki, a szünetlen faggatás, boszantás kellemetlenségeit nyugodt lélekkel tűrik el. Ő nem! sőt találékony eszével eszközlött tréfás csínjai által megyeszerte ismeretes volt arról, hogy barátai közül a kin csak lehet, ki fog, akit csak lehet, rászed, hálóba kerít, s elmés ötleteit, hírre kapott tréfáit az egész környék jóízűen megkaczagá. Különösen barátinak gyönge oldalait ártatlan módon nevetségessé tenni, főmulatsága volt a már több év óta özvegy állapotú Pista bácsinak, amiért is viszonzásul vele ugyan több ízben kötelezködtek, faggatóztak, de gyöngébb oldalait élmény által gúny és kaczaj tárgyává tenni, víg czimborái közül egy sem biró, vagy inkább félve a kétszeres visszafizetéstől, egy sem meré. Történt azonban, hogy a Pista bácsi által felerészben birt falunak másik , már régóta beteges földesura meghalározván, ennek szomszéd megyei örököse, az ifjú Deine Karcsi, azonnal beleült könnyen nyert ősi jószágába. Az eleven eszű Pista bácsi, és a szinte életrevaló, dinomdánom-kedvelő Deine Karcsi csakhamar megbarátkoztak egymással, miután legfőbb szenvedélyeik: a bor, pipa, agár és szép asszony szeretete , olly csodálatosan öszszevágtak, azon kis különbséggel, hogy Deme Karcsi a politikai élet zajában is kitűnő részt ven a szabadelmű párt lobogója alatt, s Kossuth lapját, a vezérczikkektől kezdve a legutolsó hirdetésig zbuzgó kegyelettel végig él