Pesti Divatlap, 1844. október-december (14-25. szám)
1844-12-01 / 22. szám
Ne fűzd körül karoddal, Leányka ! keblemet; Olly hűn ne tékozold rám Forró szerelmedet. Szűz lángjaid jutalma E keblen nem virul ; Itt csillogó reményed Egére vész borul. Intés. Sors felzudult viharja Le nem terit soha. 0 lányka , a bú férge Megörlé belsejét, Csak a külszin hazudja Virító életét. Ha egyszer felzajongott A sors viharszele , Kemény tölgynek hiszesz , kit A földre dől — s te hervadsz Az álnok s mostoha Ártatlanul vele. Sujánszky Antal. 13S .Nem, nem kedves Ödön — mondám neki, megszorítván kezét —jőjön gyakran hozzám és hozza el magával Trilbyt, mi majd úrnőjéről fogunk beszélni. Mi történt vele?4 „Emlékszik ön azon szép szerzetesnőre, ki bátyját ápolá, és most fejedelemasszony Pauban?“ ,Oh! igen, nálánál imádandóbb teremtményt sohasem láttam.4 „Nos asszonyom, az Clotild volt.44 (Dashe grófnő után) J Lemoiston Emilia. Toldatért, az „egy lángész írói pályája“ mellé. — Irodalmi életkép. — Emlékszel-e még reám , drágalátos olvasó , reám , az „egy lángész irói pályája44 czimzetű műnek innepelt szerzőjére ? igen, innepelt__ amint majd látni fogod, azaz tulajdonkép olvastad-e fennidézett művemet ? mert ha nem, úgy ezt se bántsd —nem fogja ez lelkedet az érdek mágnestűjével magához vonni. Hanem olly feszülten vártam is czikkem megjelenését, mint ottani hősöm a magáért, de csak vártam biz én, mi tagadás benne , és — ismét mi tagadás benne — midőn végre megjelent, curiosul voltam rá (hogy magyarosan szóljak), vajon miként fogadja a világ ? Hogy éhes kíváncsiságom jól lakjék, legczélszerűbbnek tartom a Pillvax-kávéházba menni, mert ezen kávéház a lapok ítélőszéke , itt szivarozzák ki torkukból hazánk Lessingjei a megjelent dolgokra az anathemát vagy magasztalást, és irodalmunk nagy reményű sarjadékai itt nyeldesik incognito a közvélemény fulasztó spekknédlijét vagy csúszós túrósgaluskáját. Én tehát az utóbbiak követésreméltó példáját követve, az említett kávéházba sompolyogtam, s olly szín alatt, mintha valamelly ismerőmet keresném, körülnéztem a Pesti divatlap után. Ráakadtam. ** barátom kezéből vette ki épen egy más fiatal ember. „Van-e benne valami?44 kérdé ez. ,Csak úgy futva mentem át rajtam, felelt ** barátom. „Jó ez a lángész irói pályája?“ ,Ezt olvastam. Csupa szamárság.“ Rám nézve, ki megettök állok észrevétlenül, ez prima intrada nem legjobban eső czirógatás volt. „No ezzel beérhetem“,gondolom, s ott hagytam mennyországom lajtorjának eldöntőjét. A kávéház más felén találkozom ** barátommal, ki haza felé indult. „Jó reggelt, pajtás“, szólok hozzá, mintha most értem volna oda. ,Á, servus, barátom, gratulálok, gratulálok....4 „Mire nézve?44 kérdém, ámbár sejtem, hogy mire nézve. ,Mire nézve! hát a lángész irói pályájára nézve.... tudod-e, barátom, hogy az valami jeles....4 „Ne beszélj, s tetszik?“ ,Még azt kérden is, hogy az ördögbe ne tetszenék! mondom, barátom, hogy az olly talpra esett valami, hogy no,s ugyan csak korszerű. És ** barátom, ki az imént csupa szamárságnak mondá czikkemet, most a dicsériákból ki sem fogyott. Ez eleinte furcsának tetszett, de nem sok fejtörésembe került a titok kulcsának fölfedezése. És azóta napok jöttek, napok mentek, de egy sem jött, egy sem ment, mellyben dicsérethallás nélkül keltem vagy feküttem volna. És azóta akárhányan jőnek a Pesti divatlap szerkesztőjéhez irodalmunk fönnemlitett nagy rém.......... azaz reményű sarjadékai közül terhelten a versek és novellák sokaságától : mielőtt kincseiket átadnák, egy sem mulasztja el közülök az egy lángész irói pályájának szerzőjét nagyszerűen földicsérni. Én pedig roppantul hízom e bókokra, és azokat természeteseknek találom, igy okoskodván : A bókok irodalmunk többször említett nagyreményű sarjadékaitól erednek, kik, hogy a gyanút is elhárítsák, miszerint czikkemben a lángész mintája ők valának, azt igen bölcsen magasztalják. Zugligeti. 4 Hozzá. Szent borzalommal nyújtom ím feléd Nem földi kéjtől reszkető kezem , S enyém vagy-e ? valóban az enyém! Nem álmodom-e ? félve kérdezem. Ő nem, nem álom! hallom hangjaid. Az andalító édes hangokat, És arczaidnak látom iljomát , És itt pihensz, hol hő szivem dagad. Mennyit nem küzde a balsors velem , Mig valahára meg is engedett, Mig a dicső perczet megérhetem , Hol sajátomnak mondlak tégedet. Sajátom vagy is e boldogságomat Kinek , vajon kinek köszönhetem ? Isten megáldja kedves verseim ! Ok, ők szereztek meg téged nekem. Engedd, hogy még egyszer nézzek reád , S szorítsanak szivemhez e kezek! És most, és most... jör a zsebembe, pénz, S menjünk , először is csizmát veszek. Petőfi.