Pesti Divatlap, 1844. október-december (14-25. szám)
1844-10-27 / 17. szám
54 ^5^5^ befogadást tön, nem nyúlni többé az alkotmányhoz , bár miből x*aknák is azt haza elébe a gonosz deákok. Egyik úri házhoz egy deákkinézésü ifjú lép be egy paraszt emberrel, s a házigazdát e szavakkal köszönti : „Meister úr, legyen szives lábamra egy pár csizmát mérni, az emberemét pedig megtalpalni.“ A házi ur elbámul, s gondolkodik , ha vájjon kilökesse-e házából e hamis vendéget; de tréfás ember lévén, igy válaszol : ,Barátom, ha kell, nyakára tudok pert mérni, de lábára csizmát nem.” „Ezer engedelmet, tens fiskális úr! czimere után tévedtem.“ S a fiskális ur fejcsóválva szedeti le házáról a roppant csizmadiaczimert, mellynek ez volt szeszélyes aláírása : „János Otruba, csizmamajszterszky.4 .Bizonyosan diákok tették..., mondá nevetve az ügyész ur, s pőréihez látott. S az ifjú ember több helyre tévedt igy be , hol aczimerekben tévedés volt. Nevezetesen egy óráshoz illy szókkal tekinte be: „Én Schweiszer urat keresem...“ s neki czimzett levelet tart a kezében. Az órás hosszú képet csinál : „Ifjú ur, én Steiner órás vagyok, tán rosz helyen kereskedik?“ .Engedelmet, nemzetes ur! a czimer csalt meg...‘ — Steiner megnézve saját czimerét, Schneiszert olvas alatta neve helyett; s mig habozott, ha vájjon ő-e az , vagy nem? s elvegye-e a levelet, vagy sem? az urfinak hűlt helye volt. Az órás a deákokat szidta, kik illy pogányul keresztelik el a becsületes hangzású polgári neveket. Nem hogy divatlapba írnám, de szóval sem volna bátorságom elmondani a földrázó átkokat, mellyeket az elhordott tejesfazekak és megrontott esztesüvegek kárvallott gazdasszonyai szórának azon istentelen ficzkókra, kik azt cselekedték. A bölcs képzeletre bízok itt is mindeneket, olly dologról lévén szó , mellynek példáját nem nagy ritkaság találni a gazdasszonyi életben. A csizmadia czéhmester, ki kertjében és hátában szenvedett kárt , egyenesen a prodirectorhoz ment, s bevádtá a deák urfiakat; s kérdeztetvén a tolvajok nevéről, csak annyit tudott mondani , hogy az egyik piros volt, a másik szőke, a harmadik fejérkalapos; — aki pedig a kaptával hátba ütő , arra nem emlékezett. A professor kétszeres szigorúsággal tarta a próbatétet. — S mi az esti sétának leggyászosabb következménye volt — kalandoraink egy kukkot sem feleltek. Mégis , midőn az iskolából kijöttek, társaik előtt égre földre esküvének, hogy csupán és kizárólag csak a rájuk esett kérdésekből nem voltak elkészülve, a többit úgy tudták, mint a víz.... de volt is ám mit hallgatni a sorsnak! S e nagy szerencsétlenség daczára is a deákok vígan irkálák fel száz helyen a házfalakra: Vakáczió , vakaró, Deákoknak igen jó! Ezek igazságáról nevem aláírásával s tapasztalásom csalhatlan pecsétjével kezeskedem Szemes Ábel, m. p. (JCr.S.) több magyar kisvárosok tiszteletbeli és honorarius főnotáriussa. Téns ur és tekintetes ur. (Eredeti beszély.) I. Hazánk egy helységében, melly sokkal híresebb mint megnevezni mérnök, sőt megnevezni nem is akarjuk, mert dicsősége annyira terjedt, hogy azt ezen történet által emelni épen nem szükséges , van történetünk színhelye, s egy kék ruhás fejér zsinóros hajdú s egy csinos pórlegény az első két ember, kikkel találkozunk. Mezei munkával foglalkoznak, s a hajdú a felvigyázásban unatkozék, természetes tehát, hogy egyet az urbérben dolgozók közül mulatságul szóbta, s ez volt az említett legény, ki megfordított kapája nyelére támaszkodva hallgatá az urasági rendőr beszédét, vagy beszéle maga is. — Bizony csak azt mondom én, — szóla a legény — isten áldja meg előbbi földes urunkat, hiszen talpig ember lehet a mostani is, de a régit már megszoktuk, értettük egymást. — Mit se féljetek az újtól, párja sincs a vármegyében— viszonzá a hajdú,—megkívánja ugyan a magáét, de a másét nem bántja; én még a felföldön kerültem hozzá, s már tiz esztendeje szolgálom, de mondhatom is, hajdúnak a világon sincs jobb dolga. — Már én csak úgy hiszem, a hajdú jó dolgát a szegény ember bánja meg, előbbi földesurunk hajdút sem tartott , mégis békesség volt a faluban. — Potom uraság az, kinek hajdúja sincs, azért is kellett eladni jószágát, — torjá vissza a hajdú e fontos hivatala ellen intézett szavakat—, aztán kivált neked jó dél- /1 leánykáiéhoz. Ne haragudjatok rám, Leánykák, lelkeim! Hogy olly sokszor beszélnek A borról verseim. Ti nem gondolhatjátok , Milly bús az életem , Hogy gyakran a keservek Keservét szenvedem. Mig olvassátok tőlem A tréfás dalokat, Nem sejtitek , hogy néha Szivem majd megszakad. S lássátok, szépeim ! ha A bú nekem rohan, Mint felbőszült oroszlán , Emésztőszilajan , Ha a világ előttem Éjjé sötétedik, S a sötétséges éjben Vihar kerekedik, És a vihar szivemben Dúl irgalmatlanúl , Csak a bor, amitől ez Ismét lecsillapúl. Lecsillapúl lassanként, Elzúg a fergeteg, S én újólag vidám , kék Eget szemlélhetek ; S a fölvidámult égen A régi fényben jár A jó kedv holdja, a szép Örömcsillagsugár. Illy jóltevő orvosság A szölőnedv nekem ; Gyakorta menté meg már Megúnt, bús életem. Nem egyszer voltam úgy , hogy Csak még egy pillanat.... S most pókháló födözné Versíró tollamat, Mig én magam feltűnném A sírban hidegen , S a föld hideg porával Vegyülne tetemem----------Ne haragudjatok hát, Leánykák, lelkeim! Hogy olly sokszor beszélnek A borról verseim-Petőfi.