Pesti Divatlap, 1845. január-március (1-25. szám)
1845-03-23 / 24. szám
3ég yekre kellemetlen gyanú, melylyel az egész szerb nemzetnek magyar hazája iránti rendületlen hűségű vonzalma néhány ferde nézetű elfogult szerb feleim helytelen tettei által homályosává látszik. Nem akarom ismétleni azon kellemetlen közhírt, mellyet multkoron tartott szerb vigalmunkról hordanak szót honi lapjaink ; nem akarok a közvéleményre hivatkozni, melly roszólva ítél a szerb ifjúságról, gyanakodva magyar hona iránti hódolásáról s tiszta vonzalmáról; csak egyéni véleményemet, s egy elfogulatlan szerb fél véleményét akarom kimondani nemzeti vigalmunkról. Azon helytelenségek, miszerint a magyar haza fővárosában tartott vigalmunk kevésbbé nyilvánítá hazánk iránti vonzalmunkat, hogy a meghívó jegyek kizárólag szerbek valónak, hogy a szép lelkes magyar kör alig egypárszor járatott el, még az idegen keringőkben egész az elszédülésig lelkesedtek szerb barátim, átengedvén magukat az idegen elem mámoros kéjének, azon helytelenségek, mondom, részemről is jóváhagyhatlanok, ki szintolly joggal s őszinteséggel vallom magamat a szerb nemzet gyermekének, mint bármilly mértékben ábrándozó szerb barátom. — Egy ezredéve viseli e hon egén a dicső magyar nevet ; sokat küzdött, szenvedett diadalmas életének s nevének fentartásáért, szerb őseink bajnoktestvérekként harczoltak e honért csatáknak idején ; a harczos kor eltűnt, a dicsőitett felvilágosodás korában élünk, küzdjünk a hon üdvéért az értelem s művészet mezején, s ha szükséges leend, érez keblet feszítsünk a megtámadó veszély nyilzápora ellen, mint őseink tevének. — Azon szegény lelküek, kik semmi bensőbb s édesebb vonzódást nem tanultak érezni azon boldog részéhez a végtelen világnak, mellyen a gyönyörű napfényt látták meg először, mellynek jótékony levegőjét szívják s éltető táplálékával ápoltatnak, kiket olly gyáva lélek s nemtelen szív éltet, hogy hónuk fölemelkedése vagy sülyedése, egy családként élő nemzetnek jóléte vagy nyomora nem érdekel, azon gyáva s nyomorult lelküek, mondom , legszebb örömétől a polgári életnek, legdicsőbb méltóságától vannak megfosztva az emberiségnek lelki felfogásom szerint. Ezt senkiről közülünk föltennem nem szabad, föltehetni nem szeretném ; — a nagy Vörösmarty koszorúzott szózata mindnyájunkhoz szól, a nagy világon kívül nincsen számunkra hely, mutassunk honunk iránt fényes szolgálatot, nyerjünk érdemeket a haladási munkák kivitelében, mint őseink csaták idején , megcáfolva leend azon bal vélekedésünk, miszerint honunkban hivatalral léphetésünk zárva, vagy a legnagyobb nehézségekkel van összekötve. A nyelvet, mellyen anyánk, az édes hon szól hozzánk, kedveljük s tanuljuk meg, hogy őt s magyar testvérinket megértve, egyesülve testvéri szeretettel, egy nagy hazát s dicső nemzetet alkossunk. Öröklött szerb nemzeti nyelvünktől e hon megfosztani nem akar, természeti jogunkkal őrködhetünk fölötte, s szent ereklyeként hagyhatjuk gyermekeinkre; de váljon nem buzgolkodhatunk-e úgy nemzetiségünk fölött, hogy egyszersmind éd s magyar hazánk s testvéreink iránt is hasonló szeretettel viseltethetnénk anélkül, hogy egyik vagy másik iránti tartozásunkat elmulasztanék ? Társalogjunk hazai nyelvünkön olly szívesen, mint szerb nyelvünkön ; járjuk el oly lelkesen a szép magyar kört, mint nemzeti kólónkat, üdvözölve hódoljunk a szép szerb hölgyeknek, kiknek égni látjuk szemükben a hon iránti lelkesedést; imádjuk szerb hölgyeinket, kik olly szépen s édesen zengik felénk a magyart, mint a szerb nyelvet, imádjuk kétszerezve szerb hölgyeinket, kik olly buzgón készek az egyszerű kék kartont, ha a hon java igényli, magukra ölteni, mint a nagylelkű magyar hölgyek.— Illy józan buzgólkodásunk nemzetiségünk fölött soha gyanút nem szülend magyar testvéreink szivében, rokonérzelmüket kirondjuk, s ha fiainak nevezend bennünket anyánk, az édes hon. . ..vies.