Pesti Divatlap, 1845. január-március (1-25. szám)
1845-03-30 / 25. szám
TIRZA.I. A jeruzsálemi templomban ima órája volt. Salamon temploma látogatói közt egy ifjú, szép s mint öltönye mutató, szomszéd törzsekben idegen tűnt ki. Tán a tolongó csoport példája szerint félelemből, vagy szeretetből fordult Izrael hatalmas istenéhez? Nem mert szomszédai bámulva vették észre, hogy szavai nem vegyülnek az övéikkel, pillanatra egy oszlopzat felé fordult; úgy látszik, hogy nem vesz részt az isteni tisztelet szertartásaiban. Az oszloperkélyt vasrostély zárá el; mindenik szöglete rózsákkal ékeskedett, s a rostély mögött csak női fehér fátyolok valának láthatók, egyszerűn a fej fölött egybeigazítva, hátul nagy ránczokban legördülve, s csak egyik szemök nem volt befödve. Egy, e fátyolokkal nem fedett szemek közül, ifjú, tüzes s a szépség tökélye, egy tekintetet vete alá a férfiak körébe, csak egy tekintetre érdekelé e pillanat az idegent, s azután ég fölé repült, a remény nélküli szerencsétleneke menhelyére. Az ifjú összeborzadt, midőn e pillanattal találkozók, meggyőzetve indulatitól, egy oszlopra dőlt. Mellette egy férfi állt: szilárd volt tekintete, homloka haragos, szemei tüzessége az indulatok tolmácsának látszék, de soha sem a könyörületének. Bokros szemöldjei összevonultak, de helyén maradt midőn a törvénytáblái a nép előtt lelepleztettek, meghajolt társai példája szerint. Imáját folytatá, de szemei az idegenre voltak szegezve. A nap égett. Az ismeretlen fáradtan, szomorún árnyat kérése; szemeiből köny patakzott. Egy agg nő zavarta magányát. A nap a Libanon czédrusai közé rejtőzött, puszta csendes volt a völgy, az agg nő rejtélyhez hasonlított. Épen azért nem szólt, jegyet sem adott, de amint pillanatai az ifjúéival találkozónak, a völgy bokrai közt eltűnt. Elhagyott helyén virágbokréta volt. Ott feledé-e vagy önkényt hagyta ott ? A fiatal héber fölvette a sötét virágokból font bokrétát, mellyet Judea rózsáinak neveztek. — Kilencz! mondá magában, s azon tekintetre emlékezék, melly a templom oszlopzatán átvillogott, fölfedé az agg titkát, hallgatását, futását, a szin hasonlatosságát, a virág számait. Kétittasan hivá az éjszakát. És az éj föltűnt. . . — Légy boldog, Tirza! mond az írástudó Zimrám. Neje égi arczára borulva, csókot nyomott reá, s lépést ten a házból kifelé. — És te nem mondasz istenhozzádot, Tirzám? mondó állva maradva. Nem mondod, mit fogsz távollétemben tenni? A fiatal hébernő elpirult, úgy látszott, hogy a kérdés terhes neki, mégis felelt félénken, mintha indulatárt kellett volna legyőznie. — Várni foglakt uram! Soká maradsz el? — Tábor bátyám beteg, azéjt nála töltöm. Menj, Tirzám, korán ágyba, s ügyelj kis Emmánuelünkre. Az írástudónak természeténél fogva komoly arcza felvidult, midőn fiatal nejét vizsgálta; vidor pillanatot vetett a bölcsőre, mellynek félig tárt redői szép alvó gyermeket láttatának; lassan távozott az írástudó Tirza felé mosolygva, s istenhozzádot intve neki. Kedvetlen hagya el nejét. — Kedma ! mond egy agg nőnek, ki a ház küszöbénél font; én távozom, ház-