Pesti Divatlap, 1845. január-március (1-25. szám)

1845-01-01 / 1. szám

tőbe kivitte, és az orzó gazda keresztjére szegezé. A megjelenési határidő rö­vid volt, s más­nap éjjeli tizenegyedfél órára téve. A fekete posztóval bevont tanácsterem szentelt vízzel meghintetett, s töm­jénnel megfüistöltetett. A bírák nem minden félelem nélkül ugyan, de hivatá­suk szentségét teljes mértékben érezvén, komoly elszántsággal várák a meg­idézett lélek megjelenését. ■ . A toronyóra fél tizenegyet kongott, a tanácsterem ajtaja lassú csikorgással megnyílt, s a megidézett lélek a törvényszék előtt állott. Neve, életideje, vallása kikérdezése s az elkövetett bűn megvallása után, a lélek halálra ítéltetek, s az ítélet rögtön foganatosíttatni rendeltetett. A kóbor lélek feje pallos alatt esett el, és ismét előbbi sírjába temetteték. A lakosok ez ítélet hallására szinte magukon kívül voltak örömükben, de ö­­römük nem sokáig tartott, mert az orzó gazda lelke más­nap éjjeli tizenegyed félkor sírjából ismét feljött, és mint előbb fel s alá sétált a temetőn, csak hogy most fej nélkül, mert fejét jobb kezében hordozta. A lakosok még nagyobb rémüléssel voltak eltelve, mint az előtt. A tanács ezt hallván újra összegyűlt, s rövid tanakodás után a kóbor fejte­len lélek megidézését újból elhatározó. Az idézés előbbi módon, előbbi határidőre s helyre megtörtént. A fejtelen lélek megjelent, ítéltetett: „Mivel a lélek előbbi büntetésével meg nem elégedett, és az élőket hábor­gatni, rettenteni nem iszonyodott és borzadott, előbbi bűnéért, és ez utóbbi vakmerő engedetlenségéért a sírban­ nyugovás jótékonyságától megfosztatik, és hogy mindenha temetetlen maradjon, a Kárpátok tetejére, örök időre számki­­vettetik.“ A­mint az ember Szepes­váraljából a szepesi káptalan melletti dombra ki­ér , a Kárpát tetején egy kiálló szikladarab tűnik szemébe, melly egész em­beri alakkal bir, csakhogy feje nincs, s ezen emberi alaknak látszó sziklada­rab történetét úgy beszéli a nép, mint fölebb előadatott. Még úgy csak megjárja, ha az ég Fellegetlen, holdas, tiszta kék. Ablakomra rá­könyökölök, Hosszú szárból sűrűn füstölök , S elmerengek majdnem reggelig... Nekem ebben nagy kedvem telik. De mikor hold , csillag nem ragyog , Akkor én végkép oda vagyok. A tyúkokkal el nem alhatom, Hát galléron csip az unalom , S összenyaggat irgalmatlanul. Az időm fut, mint a sánta nyúl. Véghetetlen kínom közepett ÉJSZAKÁIM. Mit tehetnék ekkor egyebet? A tentába mártom tollamat... Vagy­is megpendítem lantomat, S kong belőle olly szeráfi dal , Hogy , ki hallja , rögtön szörnyet hal. Én azonban folytatom dalom , Míg az álom és az unalom Egymással fölöttem hajba kap , S csakugyan az első markosabb. Máskép múlnak éjeim beteg, Majd ha­t feleségre szert teszek! PETŐFI, DOBROSSY.

Next