Pesti Divatlap, 1845. január-március (1-25. szám)
1845-03-02 / 18. szám
ÍrNi ,,Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell, A falu messzire volt már háta megött, Nem látta lobogni a pásztortüzeket; Mikor utójára megállt s visszanézett , A torony bámult rá , mint sötét kisértet. A jó isten legyen minden lépéseddel. Ha látsz tört virágot útközépre vetve , Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe. Elváltak egymástól , mint ágtól a levél . Mindkettejök szive lett puszta , hideg tél. Könnyeit iluska hullatta nagy számmal, Jancsi letörlötte inge bő ujjával. Ha ekkor mellette lett volna valaki , Hallotta volna öt nagyot sóhajtani . A levegőeget daruk hasították, Magasan röpültek, azok sem hallották. Midőn a költő felolvasó előttünk János vitéz czimü népmeséjét, Vörösmarty oda nyilatkozék, hogy ezen ma bármelly irodalomnak díszére válnék. Igaza van a nagy költőnek. Illy, minden tekintetben jeles költői népmesét kivált a magyar irodalom nem mutathat elő. Mert lehet-e, főleg fejlődő irodalomra nézve nagyobb becsű kincs, mint az, mellyben nemzetiségünk legtisztább forrása , a népi elem , s az annyira sajátos és eredeti népköltészet a műveltebb költői szellem által némileg nemesítve tűnik fel ? És János vitéz szerzője melly derekasan fejté meg ez olly szép, mint nehéz feladatot! Ő hatalmas teremtőerejével visszaidézi, föleleveníti emlékezetünkben a kedves gyermekkort, midőn a köznépből származott cselédség ajkairól olly sóvárogva lestük el, s olly mondhatlan gyönyörrel hallgatók a tündéries , kalandoros , csodás népmesék bűvös titkait! Az illy nyers előadás kielégíti a köznépet és a gyermeket, de a műveltebb osztály meglett embereinek olly hangon, olly modorban kell előadni a mesét, mint Petőfi előadó e szép költeményben , mellynek kétszeres érdeme az , hogy nemcsak a műveit olvasó magasabb igényeit elégíti ki , de könnyen érthető , népies előadásánál fogva a köznépnek is gyönyörködtető olvasmányul szolgálhat. Hel kevés magyar költő tudja pedig illy kettős hatásra pöngetni lantját! A nagyobb rész csak egy pár száz úriember számára ir , mélyen , homályosan , czikornyásan , érthetlenül , s többször idegen irányban és szólásmódokkal; korunkban igen kevés az olly költő, ki az egészséges gondolkozásu és érzésű nép sajátos nyelvét, jellemét híven felfogva, azt a költészet tündérhonában természetes , ép színekkel visszatüntetné , hogy benne az anynyi ínség- és nyomorral küzdő szegény köznép is vigaszt, enyhet és örömet, nemesebb szellemi élvezetet találna. Leginkább illy szempontból kell megítélni Petőfi ezen költeményét is, melly mind költőiség , mind népiesség tekintetében irodalmunk legnagyobb becsű kincsei közé sorozható. A költő pedig leginkább ezen művének alkotása után érezhető azt büszke öntudattal , miszerint ő nemcsak egy kis finnyás , nagyrészint beteges ízlésű úri töredékecske , hanem az egész erőteljes magyar nép költőjévé avattatott fel jó géniusza által. — És hogy a mese kalandoros, merényes hősét, a derék János vitézt köznépünk is megismerhesse, az első kiadás elkeltével gondoskodni fogok jövő évre második olcsóbb kiadásról is. VAMOT IMRE a kiadó élőbeszéde. Indult, nem nézte egy szemmel sem hol az út/ Neki úgy is mindegy volt, akárhova jut. Fütyörésztek pásztorgyermekek mellette , lyolompolt a gulya ... ü észre sem vette. Ballagott, ballagott a halk éjszakában, Csak nehéz subája suhogott nyakában ; Ő ugyan subáját gondolta nehéznek . Pedig a szive volt olly nehéz szegénynek.