Pesti Divatlap, 1845. április-június (1-13. szám)

1845-05-15 / 7. szám

kozzál, az isteni gondviselés megóvand bennünket. A leány, anyjára füg­gesztő nagy kék szemeit, s némán engedelmeskedett. — Gyermekem, te remegsz — folytatá a nő aggódva — istenem! még ba­jod lehet! — s leányát erősen magához szok­ta. — Anyám! — válaszolt Ilonka erőltetett nyugodtan — nagyon jó vagy, ne aggódjál érettem, lásd már vig vagyok s bátor, ha parancsolod az udvar­ra is megyek. — Megnézni, nemde ? !— tévé utána a nő derülten — vájjon nem jön-e az a rosz fiú. — Anyám, mellyik ? — kérdé Ilonka meghökkenve, s szűz arczáján a haj­nal pirossá csattant fel. , — Mellyik ? no te kis bohó — válaszolt az özvegy, csaknem enyelegve— hát Gergely, ugyan ki is más? Ilonka ajkáról egy roszul rejtett sóhaj lebbent fel. — Értelek, lányom, sóhajtasz; no, no, ez szabad. Margit tegnap óta tizen­hetedik évedet gázolod, s Gergely jó fiú. — Nem fogom fel, mit akarsz mondani, — mentegető magát, a még min­dig piruló leány, s újjacskái köténye sarkával játszottak. — Tapasztalatlan gerle — fűzé tovább okoskodását az anya — azt hi­szed, hogy szemeim nem látják, mi még előtted is titok. Ilonkám te szeretsz, engedd folytatnom, de ne szólj bele. 7 éve midőn boldogult apád, Gergelyt, a szülőden árvát házunkba fogadá, isten üdvözítse őt e jó szándékáért, azóta én neki anyja vagyok, s ő téged húgának nevezhet, férjem elhunyta óta Ger­gely szerzi be napi élelmünket. — Édes anyám — vágott közbe Ilonka — én szeretem őt, mint saját testvé­remet, s az egész környékben nincs ember, kit inkább becsülnék. — Helyesen — jegyző meg a jószivü özvegy — választásodban örömest megnyugszom, illy­en férjre mindig büszke lehetsz. Ilonka lelkére szokatlanul hatott a nemvárt nyilatkozat, ajkai szólásra nyíl­tak, de a nyelv megtagadd szokott szolgálatát; hallgatásban telt el néhány percz, midőn az ajtón erős kopogás hallatott, s a merengő leány némi zava­­rodással tolá félre a könnyű fazavart. II. A halászné, ki ezen kopogást igen jól ismeré, feddőkomolylyá igyekezvén borúsitani tisztes homlokát, egész figyelmét a felnyíló ajtóra szegező. Egy if­jú lépett be, középtermetűnél jóval magasabb, izmos testalkatánál fogva mégis inkább zömöknek mondható, napbarnított arczához jól illett a kerek fészkű kis kalap , mellynek kevéssé fölperdülő pántlikás széle alól, pár tartogatott tüzű bogárszem villogott. A nyílt homlokkal öszhangzásban volt gömbölyű aj­ka , s szabályos orra alatt férfiasságot erőködött igényelni serdülő bajusza. Egymást érő apró rézgombokkal csinos atlaszmellénye ráncz nélkül feszült domború mellére, s közepén fölgombolt mellénye alól, legényesen sarkallott

Next