Pesti Divatlap, 1845. április-június (1-13. szám)
1845-04-17 / 3. szám
KAROLINA. (Vége.) Ezen nevezetes nap után, Karolina számára egy csinos szobácskát béreltem. Ott lakott ő egy aggné gondviselése alatt. Lassanként feledni kezdő veszteségét, s derülni kezdett kedélye. A hozzá hasonló lelkek hamarább s erősebben fölveszik a benyomásokat, erősebben fölrázatik érzelmük; de ismét hamarább is visszanyerik azon tiszta, derült, vidám kedélyt, melly a valódi élet jellemének föltétele. Mint dús tenyészeti növény a vész után, mindig gazdagabban fejtőzött ki lelkében az életkedv és vidorság, s elvonult magányában, apró női munkái között, elégült és némileg boldog volt. Midőn, foglalkozásimtól megszabadulva, naponként meglátogatom a szeretetreméltó leánykát, mindenkor fölugrott ülőhelyéből, s kézen fogva vezetett a pamlagra. S illyenkor annyi kedves tárgyat elbeszélt, annyi mulattató dolgokat csevegett, hogy az idő észrevétlen röpült el, s mindenkor nyugottan, vidorul hagytam el a csapongó kedvű gyermeket. Társalgása fesztelen volt, de szerény és illemes. Midőn nála valók, szemei olly örömest mulattak tekintetemen. E szemekben a nap égető tüze volt fölolvadva, a parti emlényigénytelenségével. Ő szeretett, nem, — tisztelt engemet. De e tisztelet nem hideg elismerés volt. Tisztelt, mivel a múltat nem feledé, — a szerelem — már e tiszteletbe befoglalva — általa meghaladva volt. S én soh! én ostoba, nem néztem őt többre, mint valamelly közönséges nőt. Előttem volt a szép fejtésü leányka, kinek egész lénye szeretni és boldogítni teremtetett. Mikép jégszivü kalmár, tetteim , költségeim után jogot tartottam leírásához, szivéhez. Azon szerencsétlen nap óta élénken égett bennem emléke a forró ölelésnek, melly akkor véremet habzásba hozta, a lángoló csókoknak, mellyeket kezeimre hintett a boldogtalan. Könnyező arcza arczomat érinté; s ez emlékek mindenkor lázrohammal újultak meg bennem, valahányszor Karolina szeretettel és bizalommal kezemet hü kezében tartva, s vidám ígérő pillantásaival — akarata ellen — érzelmimet elkapva mellettem ült,s beszédével mulattatott. — Igen, én boldogtalan, szerelmét kértem a lánynak. Karolina visszarettent a fölfedezésen. A szegény leány, ki elég erős és bátor leendett más akárkit határozottan s megvetéssel visszautasítani, ellenemben csak kérni s könyörögni tudott. Mit használt? Az esengő helyzet növelte az ingert, s ostromaim kevesebbek s vakmerőbbek levének. Még most is élénken, s az öntudat gyilkoló fájdalmával emlékezem, mikép esdeklett a szerencsétlen lány elöttem ártatlanságáért; mikép igyekezett más irányt adni fölhevült indulatimnak, s mikép fáradozott még könnyekben úszó szemeit mosolyával s édes szavaival megengesztelni, midőn látta, hogy állhatatossága homlokomra kedvetlenség redőit idézte. Oh !ó szép és ingerlő volt e helyzetben. Szívem és agyam lángolt, s midőn egykor rettenve és némi