Pesti Divatlap, 1845. július-december (14-39. szám)
1845-08-14 / 20. szám
„Uram! ön tévedésben van, én csak a Divatlapot kérném“. „Hát minek háborgatja az ember nyugalmát! aztán még magam sem olvastam. — Hány óra is volna már?“ „Négy“. „S igy vége az éjnek“ — szóla az utósó praenumerans, és szemeit kidörzsölvén s egyet ásítván, odahagyá a teremet. Láttátok őt ? — neki nincsen ruhája, nincsen pénze, nincsen szállása, hol az éj rémeitől ment lehetne, és ezért kénytelen kávéházakba menekülni, — és nincsen becsülete. S ki ő? — Ha közelről néztétek homályos szemét, redős arczát, láttátok volna a játék szenvedélyét rajta tükröződve: ő a kártyadüh rabja volt. — A sas nem csaphat le magasságából olly örvendezéssel a völgyi egérre, a miilyennel Dalár Matyi a Divatlapot megragadta. Mint a szél szárnyait a szélmalomnak , olly sebesen forgatta leveleit. De mi ez ? Munkáját nem találja. Kétségkívül siettében több levelet fordított: — vigyázóbban járta át tartalmát még egyszer. Hiába — s harmadszor is átjárja hasábról hasábra, sorról sorra, és harmadszor is hiába. — De ime, a lapból egy levél ki van szakítva ___világos! ezen volt az ő verse — s valamelly olvasó kiszakította. Hogy elcsigázott szivének milly jól esett e körülmény megtudása , annak képzelésére nem szükséges Matyiéhez hasonló költőiség. — Első műve is már hát annyi elragadtatással birt, hogy elválaszthatlanul olvasója ajaihoz ragadt! Elfeledte szives örömmel a hosszú hét minden kínjait, elfeledte a pulykaczomb gyászos következményeit, kibékült az igazságos sorssal, melylyet olly kegyetlennek tartott, és haza sietett, ágyát fölhányni, nehogy nagybátyja vagy nénikéje gyanítsa az éjjel honi nem voltát, s tudja az ég, mit ne gondoljon! — Több nap után összejött Matyi barátjával a kávéházban. „Matyi pajtás!“ mondá ez „tudom már, ki irta „A naphoz“ czimü jeles verset.“ „Nos, ki irta volna más, mint én ?“ viszonzá Matyi csudálkozva. „Biz azt ez egyszer Petőfi irta!‘‘ — S ezzel hősünk dicsőn le lett volna főzve. „Olvasd csak, Matyi pajtikám! mit irt ide az a hamis szerkesztő“ —folytatá gúnymosolylyal Géza. S Matyi a „szerkesztői értesítésben“ olvasó nagy borzadással: „Dalár Mátyásnak „A naphoz“ czímű versét nem adhatjuk. Jó lesz szerzőjének néhány évig még szorgalmasan megtanulgatni a leczkéket iskolában, hogy kissé okosan gondolkozni s érthetően s hibátlanul írni megtanuljon.“ S igy le lett volna főzve másodszor is. De ő nem sirt és nem sóhajtott, a Duna vize könnyeknek, az éjszaki szél sóhajoknak úgy is kevés lett volna óriás fájdalmai, s bántalmaihoz. Elhatárzá, hogfy a sors ellen kezdett költeményét elkészíteni, s a szerkesztő el-