Pesti Divatlap, 1845. július-december (14-39. szám)

1845-09-04 / 23. szám

képest. Szép a nap nyilasa, és a madarak zengedezése, — de mégis szebb ha a nő ajkai mosolyra nyílnak , s ajkainak ezüsthangján syréni dal az édes anya nyelven ömledez. — És mi van úgy megteremtve, mint a szép nő ter­mete ? Ehhez hasonlót nem találhatni! — Mondom, hogy a nő és természet egészen egyazon, s a természetet, női természeténél fogva nevezék szülő­­anyánknak. S kit is imádunk annyira ,mint a nőt és természetet! S mi is imá­­dandóbb, mi szebb, mi fenségesebb mint egy lelkes nő, ki házi körének kö­telességeit nőileg teljesítve, a hon iránti tartozását is magasztos buzgalom­mal rója le, ki a haza boldogulásáért nélkülözni, tűrni, szenvedni, s ha kell, mindenét feláldozni kész, olly hölgyet értek, ki él, hal nemzete­ és a nem­zetiségért. — Adjon isten sok illy imádandó természetű, lelkes hölgyet — a szegény magyar hazának! — YAHOT IMRE. KÉT TESTVÉR. (Január, 1845.) Van énnekem egy kedves czimborám, Talpig derék, becsületes fiú; Midőn szomorúságnak szele fű , Vidámság köpenyét akasztja rám. Ha nemzetem sorsára gondolok, S szivem szorítja fojtó sejtelem : Az én kedves pajtásom ott terem, És szól, hogy ez nem férfias dolog; Azt mondja, hogy csak várjak egy kicsit, Hogy majd idővel más formán leszen , Az ég kegyébe ismét fölveszen És minket, árva népet, megsegít. Ha szerelem bújában epedek És a lemondás már-már főbe ver , Az én kedves pajtásom nem hever, Hanem jön és szól: ne legyek gyerek. Azt mondja, hogy ne hagyjam magamat. Ámbátor az most rám nem is figyel, Ki szerelmem tőkéjét vette fel, Majd megkerül még töke és kamat. S ha eszmetársulatnál fogva itt Eszembe jut borzasztó pénzügyem : Biztat, hogy a szerencse , elhigyem , Számomra is megnyitja markait. Azt mondja , hogy még megjön az idő, Hol fütetlen szobában nem lakom , Ha szűk udvarra nyíló ablakom Tábláin a tél dérvirága nő. — Az én kedves pajtásom így beszél Kimondhatatlan barátságosan, S lelkemnek olly széles jó kedve van Bút, bajt feledtető meséinél. E jó fiúnak egy rosz bátyja van, Igen komor goromba férfi­ú . Ez a rosz bátya mindig közbejő. És fölpofozza öcscsét csúfosan, S tőlem kegyetlenül elkergeti. Levert kedélylyel ballag tőlem el, De újra jő , vigasztal és ölel A jó fiú, ha szerit ejtheti. PETŐFI: Tudjátok tán s fölösleges a szó: Illy jó barátomal kit bírok én? Vigasztaló pajtásom a remény, S komor goromba bátyja a való

Next