Pesti Divatlap, 1845. július-december (14-39. szám)

1845-10-23 / 30. szám

ellenében, mit Berzsenyi prózai irataiban kifejtett! Ugyan miféle rosz daemon szállhatta meg N. Ignáczot, hogy hazánk nagy embereit olly csúfos módon öröködjék kisebbí­teni ? — Hát még az elmés, a lángészben Berzsenyinél nem alantabb álló Csokonayt mikép paródiázza a mi szerencsétlen satyricusunk ? — Képzelje kegyed, mivel fertőz­­teli meg az ő árnyának szent emlékezetét ? Palaczkot ad kezébe, szájába , s csak még az hiányzik, hogy a részegség mocskaival tüntesse föl — egyedül azért, mert Csoko­­nay, mint tudva van, éltében kedvelője volt a bornak. A milly hitvány a Csokonay szájába adott üres beszéd, és olly haszontalan az, mit a közbejövő Munkácsy árnya szónokol. — És most jön csak a legiszonyúbb képtelenség, mi csak egy kiszáradt, vagy felfordult agyvelő szüleménye lehet! Munkácsy felolvassa P. verseinek va­dabb kifejezéseit, és ő , ki a Rajzolatokban sokkal keményebb szavakkal élt mint P., ennek költeményeit­­,ocsmány trágársággal, tigris, dudás költészettel“ bélyegzi. De még ez nem elég, Csokonai is ostorozza P. durvaságát, Csokonay! —tehát P. leghívebb hasonmása , ki, mind a mellett is, hogy még a P. sallangosabb kifejezé­seinél is keményebbeket használt, lángeszű, népszerű költő volt, épen úgy mint most P. Nincs annál szánandóbb nyomorúság , mint midőn némelly vizeszű firkász , a va­lódi lángésznek netalán igen is meztelen, természetes kifejezéseit, semmiféle aesthetikai rendszabályok által nem korlátozható szilajabb kitöréseit, a durvaság és nyerseség ellen kikelő ostoba, álszemérmes tannal akarja megleczkézni! És milly dicső hazafiság az, hogy mindig csak a magyar íróban keresnek és találnak durvaságot; míg a külföld geniális íróit, kik az ő értelmezésük szerint százszor durvább, pimaszosabb kifejezé­sekkel élnek mint Csokonay vagy P.J, a világért sem mernék bántani. Higye meg ke­gyed, ha időmet okosabbra nem tudnám használni, összehívnám ezen aesthetikai ízlést affectáló, vizeszű firkászokat, Voltaire, Byron, Shakespeare, Göthe, Rabener, Börne, Blumauer, s több nagyok természetes, azaz, szerintük durva, nyers, aljas ki­fejezéseinek roppant tömegét tenném, magukat mindenbe beleülő orraik elé ; s utol­jára a „Menny és Pokol“ íróját állítanám tükör­ek­be, hadd látná meg valahára , hogy leginkább őt lehet vádolni azzal, a mivel ő e tekintetben másokat akar sárba rántani.— Oh istenem , ha én N. I. iratainak ocsmány, aljas kifejezéseit, egy rakásra halmozva megküldeném kegyednek , bizonyára elájulna a nagy mocsárbűztöl, — midőn küldemé­nyemet felbontaná. A III-ik czikk „Honi“.— — — — — — — A IV. czikkben a lovak, ökrök, szamarak, rókák, s egyéb házi állatok, tehetsé­gükhöz képest eléggé elmésen tanakodnak az­­ „Állatkínzásról“ — , de végül maga a szerző , mint lelkes állat is bele­szól a dologba , s épen ezzel rontja el az egészet. Ő ugyanis nagy bölcsen és „becsületesen“ azt állítja , miszerint először az emberek sor­sán kellene javítani, s azután megszüntetni az állatkínzást. Ezen elkoptatott álokos­kodásnak legkisebb értéke sincs, miután tudva lévő dolog, hogy a senki által nem kí­nozott , jólétü emberek legtöbb állattal bírnak , mellyek mind önmaguk , mind em­bereik által sokszor erősebben megkinoztatnak , mint a szegények állatai. Igen szo­morú és szegény dolog, midőn már a létesülő jó, és nemes irányú intézetek elébe, né­­mellyek azon akadályt gördítik, hogy ez még korán van, várjunk az időre, előbb ezt meg ezt kellene tenni! — Ilyesmivel többnyire azok állnak elő , kik rendesen semmi jót nem akarnak előmozdítani ! Valljon mit mondana N. I., ha ezen modort követve, valaki azzal lépne a síkra: állítsunk elébb egyletet azon vizenyős silány iratok meg­szüntetése ellen , mikkel némelly állatgricusok az olvasó közönséget kínozzák ; — és csak ezután alapítsuk meg az állatkínzás elleni egyletet! — Az V. czikk: Lehullott csillagok, azaz: néhány megbukott magyar dráma beszélget együtt minden czél és tartalom nélkül. A megbukott drámákról csak a meg­­bukás napján , vagy az ezutáni napon lehet érdekeseket mondani, elmésen beszélni.

Next