Pesti Divatlap, 1845. július-december (14-39. szám)
1845-10-30 / 31. szám
A SZÜRET. Ha az ember öt egész napot táncz s zene közben, amúgy falusias fesztelenséggel keresztül mulatott, — öt éj közül kettőt poharak s kártya mellett, amúgy igazi korhely módra, teljesen átvirasztott, a másik háromból pedig csak épen a törvényes kilenczedet adta ki, s e mellett — hogy a gyáva földhöz épen semmi kötelékek ne kapcsolják — a minden bajok szülőanyját utóló fillérig szerencsésen elbanguírozta , kis könnyű vérrel ereiben, hogy a hatodik éjszakán ringatás nélkül is soká aludjék, igen rendiben látom. Ez történt velem csak nemrégiben,s bár különben sem vagyok verébtermészetű, hogy a felkelő napot csiripolva köszöntsem — mellynek csakugyan könnyebb is ám hideg ágyát, a tengert elhagynia, mint nekem illy hűvös őszi napon meleg párnáim öléből kibontakoznom — s átalában arra, hogy aranyat leljek, koránkelésemmel még életemben igen kevés érdemet tettem, de e napon, mellyről szólani akarok, a fentebbi előzmények nyomán, különösen soká aludtam. Pedig hét órakor már talpon akartam lenni. És ennek nagy oka volt. Ugyanez napon hetivásár lévén, nem mintha vásárbiró volnék, nem is, mintha a vásár nélkülem meg nem eshetnék, hanem ollyan nagyvárosi, de kisvárosban is hasonló sikerrel használni szokott, s bizonyos vásárlók iránti különös figyelmen alapult okokból, s így mégis hivatalosan, vagyis miként a diák mondja, ex orso, csakugyan jelen itt kellett volna lennem, de bizony elütötte a nyolczat, s én még aludtam, — el a kilenczet, s én mégis aludtam; s ha fél tízkor Jani barátom, s amugy dragonyos-káplár módra csörtetve és lármázva, szobámba nem tör , fogadni mernék , hogy a tizenegyet is szerencsésen túlaluszom. Mint ollyan, ki mesterségét jól érti, saját dicséretemül megjegyzendőnek tartom itt, miként álmomból, ha úgy isten igazában belekeveredem, nem minden köznapi zsibaj szokott felriasztani; de más részről a törvény és igazság úgy hozván magával, hogy senkitől az érdemet meg ne tagadjuk, meg kell egyszersmind vallanom, hogy az a zsibaj, mit fentisztelt Jani barátom — ki egyébiránt igen szeretetre méltó fiú — először a folyosón, majd szobámban is folytatólag csapott, nem is köznapi volt ám, s maga a kopogtatás —mellyet nem minden fenyőajtó állana ki, a nélkül, hogy eresztékeiben meg ne táguljon — kevésbbé hidegvérű embert kiugratott volna ágyából. De az angol phlegma itt is győzött, keleti egykedvűséggel fordulva baloldalamra, rendületlen nyugalommal szegzem nehéz pilláimat a belé