Pesti Divatlap, 1845. július-december (14-39. szám)
1845-11-06 / 32. szám
A parancs teljesítve jön. A leány leborult az úrnő előtt, s hálálkodva csókolta ruhája szélét. A szolgák az úrnő parancsára távoztak. A leányt szépségnek lehetett volna mondani, ha napbarnította színétől szokásból nem idegenkednénk. Összefont hollófekete hajzata vállain mélyen ereszkedett le. Derekát rövid ujjal szorítá, Kurta szoknyája előtünteté apró lábait. Az urnó kérdezősködéseire ekkép felelt: „Ázsia forró éghajlata alól, évek előtt, gyermekkoromban kerültem ki. Anyám Sinka, és apám Z ingál, Magyarországba vándorlott velem s testvéreimmel. Ott a dúló törökök fogságába jutánk , honnét, mint 19 éves leány, véletlen alkalommal, szökéssel szabaditám meg magam, s ide e vidékbe bujdostam, mellynek kiessége hazám völgyeit idézik elő képzetemben. Jószivü emberek által tartaték fel már több év óta élelem egy elhagyatott erdei kunyhóban, kik közé jóslataim által juték, de roszat soha sem tettem. — Asszonyom! önt bíbor és késelem ölete életében, szolgasereg őrködik álma fölött, nehogy legkisebb nesz háborítsa nyugalmát, minden szava szent parancs, melly villámgyorsan teljesittetik. Oh asszonyom ! önnek nincs fogalma, mi kínosak az én éjeim, miket nyúlfélénk szunnyadásban töltök a berekben; nincs csak egy parányi tér is, mit biztosan hazámnak nevezhetnék; elhagyatva barangolom a tág világot, oh vegyen ön oltalmába, s biztosítson a durva szolgák önkénye ellen, mert lássa ön, éltem még olly fiatal, testem —jóllehet a sok szenvedéstől már edzett — de az ütlegekre mégis igen érzékeny.“ E közben a kis Miksa az erdőbe ment, honnét csomó virággal tért viszsza, s hogy a czigányleányt meglátta, félénken anyja házához vonult. A leány az érkezett gyermeket merevült szemekkel követte. Az úrnőhöz közeledett, s igy szólt : „Hálám jeléül engedd asszonyom tenyeredbe tekinthetnem, hogy meg mondhassam minő jövendőnek mégy ebbe.“ A vár urnő mélyen sóhajtott, s jobbját odanyujtá. A czigányleány tekintélyes állásba tette magát, s a tenyér redőit kémlelte , s végre igy szólott: „Asszonyom! ön keblét a bú féregként marczangolja. E gyom ki fog irtatni , s keblét újólag vidor érzet élesztendi. Az ültetvény, mellynek vesztétől ön irtózik, virítani fog, s idővel törzsökbe menend át, terebélyes ágakat hajtand, s az idő zivataraival századokig daczoland.“ Az urnő arczán könygyöngyök hömpölyögtek le. Gyermekét átkarolva magához szoktá. — A czigányleány imigy folytatá : — Vettesse ön Jellát lánczba, ha kétkedik szavaimon. A hervadó ültetvénynek ápoló kertésznője akarok lenni. Holnap este, midőn a hold teljes fényében lövelli szét sugárait, keresse fel ön e helyet, s Jellát itt