Pesti Divatlap, 1845. július-december (14-39. szám)

1845-11-20 / 34. szám

zös vitzet előre kiolvasható — „én az egész közönséggel kaczérkodom, mert levelező vagyok“ — tevém hozzá nem minden büszkeség nél­kül , várva, milly hatást teend rá nyilatkozatom; szépem azonban, mint Petőfi vezetője a barlangban a „Petőfi“ névre, egykedvű maradt. Nem lévén sok veszteni való időm, újra felfogtam a beszéd fonalát, s érdemileg szándékozván replicázni, így folytatám: „Barátnéinak másként is igazuk volt, én az egész világba szerelmes va­gyok , azaz, az én világomba, és ezen világot­­ folytatom, egy kis ér­dekes szünet után, olly gyenge sóhajtással, hogy a kékbe merengő bará­tom ijedve fordult felénk — ezen világot egyetlen egy isteni hölgy ké­pezi, ki mint tündéres álomkép, rég szivemben trónol, s kit pár percz előtt a való elémben......... Tessék ebédhez jönni — hangzott e pillanatban a háziasszony nyájas szava. „Folytatása következik“ — szólt csintalan mosolylyal szépem, népszerü­­leg nyújtott karomat elfogadva. Mindig ellensége voltam a „folytatása következik“-nek, de illy kelle­metlen hatást még nem gyakorolt rám. És még hozzá azon elfogulatlan mosolygás szemeim közé !... Fejem szédült, a vér nyílsebességgel futa el arczomat, s fülig elpirultam, mi levelezőnél nem mindennapi dolog. Ebédhez ültünk, zavartságomban szépem mellett foglaltam helyet, olly szánandó képpel, mintha a levelem „érdektelensége miatt“ nem lett volna közölhető, — vagy, mintha a várt ingyen — példány helyett, a felküldött le­vél „retour“ küldetik, és 24 pengő krajczárral kell saját levelünket vissza­váltanunk. — Bájos szomszédném alkalmasint észrevette lehangoltságo­­mat, mert folyvást töltött a villányiból, tapasztalván hogy csakugyan jó gyógyszert választott számomra. „Éljen kegyed kis világa, kit rendkívül vagyok ismerni“ — szólt je­lentő mosolylyal szépem, poharat koc­czantva velem. „Éljen, a­ki minket szeret!“ — válaszolok, melancholiámból lassan kint kibontakozva, és fenékig üritem poharamat. Laczi, a kékbe merengő Laczi, ki most szótlanul bámult üres tányér­jára, egészen más vágy­, mint étvágytól kínozlatva, aki barátai szúró czél­­zásait a „kedves“ elmaradása miatt, egykedvűleg véve, egyszerre mint villanytól érintett felugrik, magasan dobogó kebellel, a rég várt „angyal“ elébe sietvén, ki végre csakugyan megérkezett övéivel. Az ebéd végéhez közelgvén , a növekedett társaság , a villányinak nem csekély befolyása által, mindig zajosabb és fesztelenebb vidámságba tört ki, — magam is, felejtvén a kellemetlen félbenszakasztást, lehető legol­­vadóbb hangon, és lehető legközelebb hajolván szépemhez, dalszerűen susogom: „Két napot éltem, mellyeket életem legszebbjei közé számitok. ”

Next