Pesti Divatlap, 1845. július-december (14-39. szám)
1845-11-27 / 35. szám
neki, hogy a II. Ujságot ezek és nem más — például talán, nem ő — szerkeszti. Azután piszkolja és rágalmazza leginkább azon t. társasági tagokat, kik a tagválasztásra befolyással vannak; miből ismét nem az világlik-e ki , miként iszonyúan mérgelődik azért, hogy őt, ha nem is a tiszteletbeli , de legalább a fizetéses tagok sorába nem emelték roppant tudományos érdemeiért, a melly alkalmasint mindössze is csak anynyiból áll, hogy minden, általa megindított irodalmi vállalatba bele bukott, bele vesztett mint Berták a csikba , és hogy a világ minden tudományát, s Kotzebue minden munkáját lefordító rész , élvezhetlen magyarsággal, és végre hogy mindig sokat és nagyot ígért, és aztán semmit sem adott, a közönséget rendesen rászedte, megcsalta. A Magyarkák írója leginkább dicséri azokat, kik a rövid életű Természetben és még inkább a Közleményekben (mint ifjú Magyarország) itték fel az elégületlenség táborát az akadémikusok ellen, s mindannyiszor visszaverettek, kudarczot vallottak , s tönkre tétettek. Ő Gyurmánon kívül, kivel később alkalmasint összeveszett, a Közlemények volt dolgozótársait, hihetőleg az irói díjtartozások fejében , erősen feldicséri. Illyenek pedig : Császár , Frankenburg , Hazucha , Horváth Lázár, KOVACSÓCZY, Ney, Szenvey, Sárosy, Vajda, kik iránt különös sympathiával viseltetik, s kiknek természetét, legtitkosabb viszonyait is igen jól látszik ismerni, a míg Bajzát, Bugátot, Czuczort, Fáy Andrást, Gaalt, Garayt, Henslmant, Péczelyt, Irinyit, Kossuthot, Kovács Pált, Kuthyt, Nagy Károlt, Petőfit, Pulszkyt, Széchenyi grófot, Szemere Pált, Székácsot, Szigligetit, Szontaghot, a két Vahotot, báró Wesselényit és Vörösmartyt stb., a leggaládabb, legdaróczosabb kifejezésekkel öröködik bepiszkolni, sárba rántani. Ebből láthatja kegyed, milly dicsőséges dolog a Magyarkák által gyaláztatni, s mennyire szégyelheti magát, vagy legalább restelheti a dolgot az, ki e pasquillusban megdicsértetett. — Oh beh kár, hogy még eddig nem bírtam írói névre szert tenni! Milly boldognak, mennyire dicsőrítettnek érzeném most magam , ha a Magyarkák Írója a fentnevezettek közt engem is meggyalázni igyekezett volna ! — Egyébiránt az Írókra nézve itt-ott egy két igazság s elmés ötlet található e röpiratban ; de a legtöbb , mit róluk mond , félszegség , részrehajló egyoldalúság; egy, úgyszólván mindennel, s mindenkivel elégületlen , széttépett rész szellem hagymázos kitörése. A Magyarkák írója igazán szerencsétlen irodalmi financier ; az egész ember virágtalan varázsrózsa , mellynek csak tövisei maradtak fel (a nélkül, hogy ezek valaha csak legkevésbbé is szúrósak , ártalmasak lettek volna ;) az ő iratai annyira vizenyősek, hogy végre is magát a szerzőt alig gyógyítható viz kórságba ejtették. Béke hamvainak! — Mondják, hogy egy, nálánál sokkal gazdagabb , de szellemi szegénységben hozzá hasonló ur is ven némi részt a Magyarkák Írásában, vagy legalább kiadásában, hihetőleg azon ur, kinek költészete holdát sugárolta tavaszi vidék, s épen azért bir olly hideg hatással, ki a haladni szerető ifjúság sarkantyúja , de a valódi haladásnak ostora, ki a satyra skorpióival is könnyen tud bánni, s kinek legnagyobb baja az, hogy az akadémiának még mindig csak levelező tagja, hogy véghetlen hiú, és suttomban működő ember, és hogy még Kovacsóczy Miskát is felülmúlja az irodalmi plágiumokban. — De szóljunk fontosabb dolgokról. — Olvasta-e kegyed az Életképekben Hazucia , a megdicsőitett közleményt magyarkák egyikének, komoly és mély bölcseségű értekezését a tudományosságról, mellyben Vahotot akarná megleckézni azon ártatlan és igazmondásáért , hogy az élő természet szebb a tudomány halotti betűinél.— ügy van! irhát Hazucha erről roltantokat, s még százszor hosszabb és szárazabb értekezéseket, mint a minőt itt — mégsem fogja bebizonyítani az ellenkezőt! — Bizony szebb a természet, kivált az olly eretetett, affektált tudománynál, millyen az Életképek bírálatiban található , melly tulajdonkép sem tudomány , sem szépirodalom, sem művészet, sem természet, hanem csak ollyan korcs zagyvalék, mit sem férfi, sem nő nem emészthet meg jóízűen — a nélkül hogy betegséget, legalább is álomkorságot