Pesti Divatlap, 1846. január-június (1-26. szám)
1846-04-02 / 14. szám
264 hiba súlya férfiainkat is terheli. — Mert, miután nőnemünk a szív, a férfiú pedig az értelem honában bir túlnyomó uralkodással , az erre magában erőt érező magyar férfiúnak hazafiai kötelessége, nőnemünk valódi hivatását irányadólag kijelölni, hogy tudhassák magukat mihez alkalmazni. S minthogy nálunk e részben úgyszólván még mi sem létetett, én bízva tiszta, jó szándékkal párosult erőmben, megkisértendem e feladat megfejtését, még pedig a leggyökeresebb javítás szellemében. (Folytattatik.) Vahot Imre: Imádságom. Elkárhozástól félt szegény anyám, S talán féltése nem alaptalan. Tart tőle, (s ebben igazsága van), Hogy már régóta nem imádkozom. Imádkozom hát, íme két kezem Szent áhítattal összekulcsolom. Hallgass meg engem, égi hatalom, Hallgass meg engem, édes istenem ! Adj én nekem.... hó ! első a haza. Hatalmas isten, népem istene ! ... De kérni várjon mit is kellene Hazámért, mellynek annyi a baja ? Ezért csak egy, csak egy a kérelem. Melly így, mint van, már nem sok évet lát. Teremtsd egészen újjá e hazát, Hallgass meg engem édes istenem! És magamért ? mit kérjek magamért ? Adj hát nekem szépséges szeretőt, S a mellyen majd meglátogassam őt, Gyors paripát, aztán sok, sok babért. . . Nem, hogy fejemet ékesítse, nem, De hogyha nem lesz szénám, ablakom, Csikóm legyen mivel jól tartanom . .. Hallgass meg engem édes istenem ! Petőfi. A PÁSZTOR LEÁNY. Az éjéli köd még pihen, mint ezüstkoszorú köríti a bérez hideg homlokát. A halálbagoly ürítése csak gyéren hallatszik ; helyette itt-ott, a liget hús homályában , éles füttyöt kezd az ébredő rigó. A gönczöl rúdja egészen lefordult. A hajnalcsillag bájos fényben lobog a napszekér előtt, míg millió testvérei egymásután lehunyódnak a rög jöttére, miként szappanbuborék a gyermek lehellete előtt. A föld hideg kérgén bársonytavasz terül, s a millió virágok harmatot isznak lágy szőnyegén. A locska patak gyöngye vidáman pattog a sziklapartokra, krisztályvizéből szomjas dámvadak hörpölnek harmathús italt. A kakuk kötődik az erdők viszhangjával. A csattogány földalolja bokrok tövéből a reggeli szellőt, s hús fuvalma lebontja az álom ködképeit a párolgó szemhéjakról , hogy talpon álljon az élet, midőn napkirálya jő. A falusi mély csendből zsibongás emelkedik; itt egy izmos napszámos kalapálja tornáczban kaszáját, amott a szántók ekéje csikorog, s a vig suhanczok pajkosan durrantják el négyökrös ostorukat, a mellettük elhaladó csinos párlányok után; amott éhes göbék nyikorognak fülhasító hangon, a ritka palánkú ólban, kakas kukorikál a szederfák tetején s az ugató kuvaszok ezerféle hangja rázkodtatja meg a levegőt, — s mindez egy hangösszegbe vegyülve ül a regszellő szárnyaira, s képezi a pitymalló természet csodakellemü ébredőjét .... Az élet moraja mindinkább élénkebb lesz. A falu viskói füstölnek, a kondás kürtje fölharsog .... a marhák bőgve szállingóznak ki az utczákra, és kolompolva nagy falkában hagyják el a falut, s leirhatlan étvágygyal lepik el a harmatos mezőt. A nyáj után fiatal és kellemes leányka lépeget, biborajkán maga a népdalisten ül.