Pesti Divatlap, 1846. január-június (1-26. szám)

1846-04-02 / 14. szám

264 hiba súlya férfiainkat is terheli. — Mert, mi­után nőnemünk a szív, a férfiú pedig az értelem honában bir túlnyomó uralkodás­sal , az erre magában erőt érező magyar férfiúnak hazafiai kötelessége, nőnemünk valódi hivatását irányadólag kijelölni, hogy tudhassák magukat mihez alkalmazni. S minthogy nálunk e részben úgyszól­ván még mi sem létetett, én bízva tiszta, jó szándékkal párosult erőmben, megki­­sértendem­ e feladat megfejtését, még pe­dig a leggyökeresebb javítás szellemében. (Folytattatik.) Vahot Imre: Imádságom. Elkárhozástól félt szegény anyám, S talán féltése nem alaptalan. Tart tőle, (s ebben igazsága van), Hogy már régóta nem imádkozom. Imádkozom hát, íme két kezem Szent áhítattal összekulcsolom. Hallgass meg engem, égi hatalom, Hallgass meg engem, édes istenem ! Adj én nekem.... hó ! első a haza. Hatalmas isten, népem istene ! ... De kérni várjon mit is kellene Hazámért, mellynek annyi a baja ? Ezért csak egy, csak egy a kérelem. Melly így, mint van, már nem sok évet lát. Teremtsd egészen újjá e hazát, Hallgass meg engem édes istenem! És magamért ? mit kérjek magamért ? Adj hát nekem szépséges szeretőt, S a mellyen majd meglátogassam őt, Gyors paripát, aztán sok, sok­ babért. . . Nem, hogy fejemet ékesítse, nem, De hogyha nem lesz szénám, ablakom, Csikóm legyen mivel jól tartanom . .. Hallgass meg engem édes istenem ! Petőfi. A PÁSZTOR LEÁNY. Az éj­éli köd még pihen, mint ezüst­koszorú köríti a bérez hideg homlokát. A halálbagoly ürítése csak gyéren hallat­szik ; helyette itt-ott, a liget hús homá­lyában , éles füttyöt kezd az ébredő rigó. A gönczöl rúdja egészen lefordult. A haj­nalcsillag bájos fényben lobog a napsze­kér előtt, míg millió testvérei egymásután lehunyódnak a rög jöttére, miként szap­panbuborék a gyermek lehellete előtt. A föld hideg kérgén bársonytavasz terül, s a millió virágok harmatot isznak lágy sző­nyegén. A locska patak gyöngye vidáman pattog a sziklapartokra, krisztályvizéből szomjas dámvadak hörpölnek harmathús italt. A kakuk kötődik az erdők viszhang­­jával. A csattogány földalolja bokrok tö­véből a reggeli szellőt, s hús fuvalma le­bontja az álom ködképeit a párolgó szem­héjakról , hogy talpon álljon az élet, mi­dőn napkirálya jő. A falusi mély csendből zsibongás emelkedik; itt egy izmos nap­számos kalapálja tornáczban kaszáját, amott a szántók ekéje csikorog, s a vig suhan­­czok pajkosan durrantják el négyökrös ostorukat, a mellettük elhaladó csinos párlányok után; amott éhes göbék nyiko­rognak fülhasító hangon, a ritka palánkú ólban, kakas kukorikál a szederfák te­tején s az ugató kuvaszok ezerféle hangja rázkodtatja meg a levegőt, — s mindez egy hangösszegbe vegyülve ül a regszel­­lő szárnyaira, s képezi a pitymalló termé­szet csodakellemü ébredőjét .... Az élet moraja mindinkább élénkebb lesz. A falu viskói füstölnek, a kondás kürtje föl­harsog .... a marhák bőgve szállingóz­nak ki az utczákra, és kolompolva nagy falkában hagyják el a falut, s leirhatlan étvágygyal lepik el a harmatos mezőt. A nyáj után fiatal és kellemes leányka lépeget, biborajkán maga a népdalisten ül.

Next