Pesti Divatlap, 1846. január-június (1-26. szám)
1846-05-07 / 19. szám
saját gyermekei sem ismerik ; s miként szerethessük , gyámolithassuk az ismeretlent , az idegent ?! — Oh szegény, elhagyatott hazám! de el vagy te rejtve nemcsak a nagy világ, de még tennéped szemei elöl is, kik olly közel állanak hozzád, s mégis röstellik fölkeresni kincseidet és fogyatkozásaidat. — Pedig higyétek meg, csak az szeretheti hazáját valódilag, csak az segíthet bajain, csak az munkálhat érette tiszta meggyőződésből, ki annak lelkesítő és tanulságos történeti múltját, jelen állását, viszonyait, anyagi, szellemi erejét, fény- és árnyoldalait, hiányait ismeri. Azért hát mindazon magyar hölgy, ki e névre érdemes akar lenni, hivatása egyik legfőbb feladatául tekintse : a tudományok roppant köréből mindenek előtt olly ismereteket szerezni, mellyek hazája múltját és jelenét kellő fényben tüntetik elébe, s az arra vonatkozó részletes tárgyakat kimerítően juttatják tudomására. Szóval, minden, műveltségre törő magyar hölgy elmulaszthatlan honleányi kötelességének tartja leginkább nemzeti irányban, magyar szellemben kiképezni magát, minél fogva a hazai tudományokat sokkal buzgóbban kell tanulnia, mint a külföldet tárgyazókat. Magyarország történetét, földisméjét, statisztikáját, természettanját, egész kiterjedésében, s a magyar köz- és polgári jogtudományt legalább vázlatában, illik és kell tudnia minden becsületérző magyar hölgynek , különben jogunk van kétségbe hozni azt, hogy csak legkevésbé is szeresse hazáját, sőt vastag tudatlanságáért jogunk van őt többek előtt is megszégyenitni. Oh magyar anyák! ha már e tekintetben el is mulasztok megadni nektek a nemzeti irányú jó nevelést, legalább gyermekeiteknek adassátok meg azt, hogy az ősi vétek hazagyilkoló mérge ne fogamszék meg jóra hajló sziveikben! Mert nincs nagyobb bűn, mint a hazát ismerni nem akarni, s e miatt hidegen elfordulni tőle! — Gondold meg magyar anya, mi volna az, ha a te gyermekeid is illy méltatlanul bánnának veled ?! (Folytattatik.) Jznhor Imre: Szerelem gyöngyei. (Vége.) Megpendítem , hónapok múltával, Még egyszer szerelmi lantomat. Még ez egyszer, egyszer és utószor, Mert ezentúl hangot ő nem ad. Nem pazarlom én többé leányra Dalaimat, érzeményimet. Érzéketlen bábok a leányok, Szívet és dalt nem érdemlenek. Nem beszél vak indulat belőlem , Csöndes elmém higgadt szózata. Megszűnt már a vész, melly nem viszonzott Szerelmem kínjából támada. Tiszta szemmel nézek a jövőbe, Nem lebeg rajt szenvedély köde, Melly előlem annyi szép virányt, de Annyi puszta tájt is elföde. Tiszta szemmel nézek a jövőbe, Jaj de mit lát, mit látott szemem ? Azt, hogy nincs már semmi szépet látnom.... Nincs barátság, nincs ott szerelem ! Egyedül, e roppant nagy világtól Elhagyatva, szeretetlenül, Mariusként, aki számüzötten Egy orsszágnak omladékin ül! Nem lehet, hogy én még ne szeressek, És hogy engem ne szeressenek. Bármilly hideg a világ, szivem még Nem fagyott meg, szivem még meleg. Lesz leány még, kell leánynak lenni, A ki éreztesse majd velem, Hogy áldás az átkos élet, mellyben Van egy percznyi boldog szerelem ! Petőfi.