Pesti Divatlap, 1846. január-június (1-26. szám)

1846-05-07 / 19. szám

saját gyermekei sem ismerik ; s miként szerethessük , gyámolithassuk az ismeret­lent , az idegent ?! — Oh szegény, elha­gyatott hazám! de el vagy te rejtve nem­csak a nagy világ, de még tennéped sze­mei elöl is, kik olly közel állanak hozzád, s mégis röstellik fölkeresni kincseidet és fogyatkozásaidat. — Pedig higyétek meg, csak az szeretheti hazáját valódilag, csak az segíthet bajain, csak az munkálhat érette tiszta meggyőződésből, ki annak lelkesítő és tanulságos történeti múltját, jelen állá­sát, viszonyait, anyagi, szellemi erejét, fény- és árnyoldalait, hiányait ismeri. Azért hát mindazon magyar hölgy, ki e névre érde­mes akar lenni, hivatása egyik legfőbb feladatául tekintse : a tudományok rop­pant köréből mindenek előtt olly ismere­teket szerezni, mellyek hazája múltját és jelenét kellő fényben tüntetik elébe, s az arra vonatkozó részletes tárgyakat kime­rítően juttatják tudomására. Szóval, min­den, műveltségre törő magyar hölgy elmu­­laszthatlan honleányi kötelességének tartja leginkább nemzeti irányban, magyar szel­lemben kiképezni magát, minél fogva a hazai tudományokat sokkal buzgóbban kell tanulnia, mint a külföldet tárgyazókat. Ma­gyarország történetét, földisméjét, statisz­tikáját, természettanját, egész kiterjedé­sében, s a magyar köz- és polgári jogtu­dományt legalább vázlatában, illik és kell tudnia minden becsületérző magyar hölgy­nek , különben jogunk van kétségbe hozni azt, hogy csak legkevésbé is szeresse ha­záját, sőt vastag tudatlanságáért jogunk van őt többek előtt is megszégyenitni. Oh magyar anyák! ha már e tekintetben el is mulasztok megadni nektek a nemzeti irá­­nyú jó nevelést, legalább gyermekeitek­nek adassátok meg azt, hogy az ősi vétek hazagyilkoló mérge ne fogamszék meg jóra hajló sziveikben! Mert nincs nagyobb bűn, mint a hazát ismerni nem akarni, s e miatt hidegen elfordulni tőle! — Gondold meg magyar anya, mi volna az, ha a te gyer­mekeid is illy méltatlanul bánnának veled ?! (Folytattatik.) Jznhor Imre: Szerelem gyöngyei. (Vége.) Megpendítem , hónapok múltával, Még egyszer szerelmi lantomat. Még ez egyszer, egyszer és utószor, Mert ezentúl hangot ő nem ad. Nem pazarlom én többé leányra Dalaimat, érzeményimet. Érzéketlen bábok a leányok, Szívet és dalt nem érdemlenek. Nem beszél vak indulat belőlem , Csöndes elmém higgadt szózata. Megszűnt már a vész, melly nem viszonzott Szerelmem kínjából támada. Tiszta szemmel nézek a jövőbe, Nem lebeg rajt szenvedély köde, Melly előlem annyi szép virányt, de Annyi puszta tájt is elföde. Tiszta szemmel nézek a jövőbe, Jaj de mit lát, mit lát­ott szemem ? Azt, hogy nincs már semmi szépet látnom.... Nincs barátság, nincs ott szerelem ! Egyedül, e roppant nagy világtól Elhagyatva, szeretetlenül, Mariusként, a­ki számüzötten Egy orsszágnak omladékin ül! Nem lehet, hogy én még ne szeressek, És hogy engem ne szeressenek. Bármilly hideg a világ, szivem még Nem fagyott meg, szivem még meleg. Lesz leány még, kell leánynak lenni, A ki éreztesse majd velem, Hogy áldás az átkos élet, mellyben Van egy percznyi boldog szerelem ! Petőfi.

Next