Pesti Divatlap, 1846. január-június (1-26. szám)
1846-05-21 / 21. szám
DrQS. 404 S milly hallgatás! — de, hah, mi zendül A némaságnak közepette ? Madárszó vagy leánydal ? Oh nem ! A férgek rágják a koporsó Behunyt szemű hideg lakóit. Igen, behunyvák a szemek mind, Mellyekben egykor szerelemnek S gyülölségnek szikrája lángolt, S a mellyekböl olly undorítón Nézett ki,mint a kéjleányok A bordélyháznak ablakából, A gög, irigység, elbizottság, A megvetés, alázatosság. Behunyvak a szemek s hideg már A szív, e kis pokol, a melly száz Meg száz ördögnek volt tanyája, Hol a bűnök máglyája égett Kihamvadatlan lángolással. Hanem már mindeneknek vége. Alszik már a becsületorzás, Barát s honárulás s egyéb szörny; S a melly őket nyomban követte: A lelkiismeret marása.... De ez nagyon régen halt már meg, Az újabb kornak nemzedéke ismerte ezt csupán híréből. — Mindennek vége. Minden alszik. Becsukva a szem. Hülye a szív. Csak én magam vagyok még élő, A sírbolt roppant üregében, S tűnődöm, egy vendégre várván, A késedelmező halálra. Halál mért nem jösz ? félsz talán, hogy Megbirkózom veled s legyőzlek ? Ne félj, nem az vagyok, ki voltam, Ki egykor vakmerő kebellel Daczoltam sorssal és világgal. Bátran jöhetsz. Meg nem támadlak. Hagyom magam. Erőtlen hang Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el. Petőfi. HÁROM PECSÉTŰ LEVÉL. Egy tengerész naplójából. (Vége.) Olly hevesen ülék bőröndömre, hogy oldalbordáim szinte fájtak belé, s csizmám orrára néztem; nem valók képes szemébe tekinteni az ajtónál állott Lajosnak. Néhány pillanatnyi szótlanság után, jóformán akadozva kezdek szólani: — Igaz, ifjú ember! ugyan mondd meg mégis, mit merészkedtél sajátkép elkövetni, hogy ama törvénycsavarok olly átkozottul haragszanak rád ? Úgy látszik, mennyire szerepet játszhattál irányukban. — Papa! — kezdé Lajos tréfálva, de szemembe tekintvén tüstént elkomolyodék s bevezetőleg igy folytatá beszédét: — Kapitány! az egész, szóra sem méltó. Három vaudeville-dalt kélt a directorium ellen; ebből áll az egész. — Lehetetlen! — kiáltok, s felpattantam ülőhelyemből. — Becsületemre , semmit egyebet, kapitány, s azonkívül a versszakaszok még meglehetősen idétlenül is sikerültek. Fructidor 15-én elfogattam, 16-án elítéltettem, eleinte halálra ugyan , utóbb azonban, kegyelem utján, csak száműzetésre. — Pokoli kegyelem! — mormogék rángatódzó ajkakkal. — A director urak gonosz szeszélyü emberek. Lajos, ezen előtted is ismeretes levél azon parancsot intézi hozzám, hogy minden késedelem nélkül agyon lövesselek. Lajos hallgatott; ajkait némileg összeszokta, aztán mosolyga, s olly lélekjelenséget tanussta, melly korosabbnak látszék tizenkilencz évnél. Szemeit az ég felé emelé; tudtam, hogy e pillantás nejéért történik, s megtörlém homlokomat, mellyen verejtékek gyöngyözének. — Gyalázatos tettek, mellyeket noha a száraz föld kohol ki, mégis, finnyáskodván végrehajtani, kivitelére a néma tengert használja eszközül. Oh, illy alávalóságot csak a szárazföld gondolhat ki, s csak a tenger födhet el! Lajos, tudod, hogy szeretlek , szivem vérzik, de e halálos ítélet egész alakiságában itt áll; a végrehajtási parancs aláírva, megpecsételve. — — Istenemre ! máskép nem tehetek. Lajos meghajta magát, s kezével mozdulatot tön felém. — Távol vagyok attól.