Pesti Divatlap, 1846. január-június (1-26. szám)
1846-06-04 / 23. szám
443 gyárt kissé többször, az idegen tánczot pedig ritkábban lejtsék. — Hanem más itt a bökkenő, az t. i. hogy mind magyar ifjaink mind magyar hölgyeink közt igen igen kevés az, ki szépen és jellemzetesen tudná járni a magyart; mi onnét van, mert a magyar nemzeti jelleme igen elkorcsosulván, azt most már a tánczban sem bírja eredetileg, sajátosan kifejezni. Legtöbben azt hiszik, hogy az az igazi magyar táncz, ha minden korlát és rend nélkül ugrálunk, ide oda csoszogunk, párunkat két kézzel megfogva föl- s alá tipegve járjuk a reszelést, és aztán közben-közben ugyancsak megforgatjuk egymást. Én bizony valamelly vad néptől ennél többet nem kívánok, hanem művelteb emberektől méltán megvárom azt, miként nemzeti tánczunkat nem csak természetesen, jellemzőleg, de kissé nemesebb, magasztosabb kifejezéssel sejtsék. A műveltebb magyar nemzeti tánczának nélkülözhetlen kellékei a következők. Ő mindig tökéletes öszhangzásban áll a zenével, ennek különféle kifejezéseit, jelentését, tagjáztatása — sőt még arczbeszédében is híven, nemzeti jellemű sajátságokkal adja vissza; ő mindig természetesen, de azért egyszersmind nemes magatartással, kellemes könnyűséggel, bájjal, s bizonyos erélyes negéddel mozog.— fülében a zene, szemében csak a párja van, ezeken kívül semmi egyébre nem gondol, s a mint magasztalt belseje, főnként érzelmei pararancsolják, akként járatja tagjait mintegy öntudat nélküli ihletettséggel; majd komoly méltóság, majd játszi öröm, s kedélyes pajzánság, majd kihívó dacz, kötekedés, majd ismét párjaivak szelíd édelgés, olvadozás, de mindig lelkesedés, ügyesség és báj ömlik el egész valóján; ő még a szabályozott magyart is czikornya, fesz nélkül, s kellemes pongyolasággal lejti, de azért ízléstelen szabadosságot, s darabos ügyetlenséget még a csárdásban sem enged meg magának. — Illyen az igazi szép magyar táncz, mellyre nem a német tánczmester, hanem egyedül a magyar érzés és romlatlan magyar jellemünk taníthat meg bennünket, s mellyet lehető tökélyre vinni, minden lelkes magyar honleánynak kötelességében áll. (Folytattatik.) Valiot Mitin*. Én és a nap. Bámulja sok olly epedöleg a holdat, Ezt a megtestesült sóhajt. Miattam akár kimaradjon örökre, Nem csüggök én merengve rajt. Megtestesülése te érzeteimnek, Magas, fényes, hő napsugár! Te vagy szivem öröme, gyönyörűsége, Érted szemem, lelkem sóvár. Egymás szeretői vagyunk mi a nappal; Mi hűséges két szerető ! Ki mondja meg : én melegülök-e tőle ? Vagy szivemtől melegszik ő? És hogyha síromba leüzni fog a sors, Csak azt az egyet fájlalom, Hogy majd szeretőmet a földnek alatta, A szép napot nem láthatom. De szabad a holtnak egy óra naponként; S én arra kérem istenem : Éjfél idején legyen zárva koporsóm, S nyíljon meg az délben nekem ! Petőfi. A VERES HARASZT. Eredeti népmonda. Az európaszerte híres Hegyalja regényes vidékeinek egyik legszebb helyére vezetem olvasóimat , hol az úgynevezett Magashegy bérczomairól a vándor pillantásai, kéjes merengéssel tévedeznek a tárgyak változatos csoportjain; hol a föld fia új világot lát szeme előtt elterülni, s megfelejtkezve földi parányiságáról, magát ábrándjaiban, a megfoghatlan termé-