Regélő. Regényfolyóirat, 1865 (1. évfolyam)

Jókai Mór: Két menyegző

412 fának elbeszélése által, az ilyen firtatás nem lehet eredménytelen, s előbb-utóbb fel kell fedözniök Diana hollétét. Az iránt meg lévén nyugtatva, magamra is gondoltam. A gróf veszélyes ellen volt, sokszor láttam őt a kardot forgatni, s vele vivni nem volt épen valami csekély dolog. Izmaim erejét vizsgálom , az eredmény kedvező volt, a láz által felizgattva, nem éreztem semmiféle testi fáradtságot. Csengettem, hogy reggelit hozzanak. A szolga után nem sokára bejött Granger is, öreg barátom busán közeledett hozzám, s oly szoicizmust kelle színlelnem, mely valóban távol volt szivemtől, hogy őt meg­nyugtassam. — Ön hát nem tudja a tegnapi ülés határo­zatát ? — Kitaláltam. — Elvesztettem poromét, gondnokság alá vagyok téve — Egy vesztett ügy — ez az egész! — vigasztalja magát édes nemeslelkü barátom — nyújtsa kezét, had szorítsam meg hálául azért, a­mit ön értem tett. — De édes fiam, báró úr! mi történt gyámja és ön közt ? ebben valami titok lappang. — Bocsássa meg, de azt nem mondha­tom meg. — Az orvos mondá, hogy ön akkor őrült­nek csak tetette magát. — Igaza volt. — De úgy hát ön nem őrült? — Nem, nem vagyok az, hanem okvetlen szükséges, hogy engem egy ideig a világ annak tartson, legalább addig, mig valaki meg lesz mentve, a ki nagy veszélyben forog. Bizonyára megértett — mert többé nem tett semmi ellenvetést. (Vége következik.)­­ — Szerencsés jó napot kívánok ke­gyelmednek, nagy jó uram, Gubádi Márton uram! — Áldást, békességet, kegyelmednek, nagy jó uram, Csukási Orbán uram. — Örülök, örvendek, hogy friss jó egész­ségben láthatom kegyelmedet Gubádi Már­ton uram. — Köszönöm jóakaratát; látom, hogy kegyelmednek sincs hiányossága a jóban, C­sukási Orbán uram. — Hála a magas mindenhatónak. Hát az otthonvalók egészségesek-e? — Köszönöm kérdésit: mindnyájan ép­ségben vagynak. Oh be sokat emlegetjük nagy jó uramat. — Csak kölcsönbe esik, mert mi is épen annyi jóval vagyunk kegyelmetek famíliája iránt, különösen a jó nagyasszony iránt. Nem fáj ő kegyelmének a foga? nem? — Oh be jó kegyelmed, hogy tudakozó­dik felölel Épen én is akartam kérdezni, hát a jó nagyasszony nem sántít-e már? — Hát az István urfi mit csinál? Ugy­e bár nem töri már a nehéz nyavalya, no ne is törje. — Hát az Évi leányasszony felkelt-e már? Nem csúfította el a himlő szegénykét? Ilyenféle hiábavaló beszédekkel traktálta egymást Debreczen városa utczai padlóján találkozva, két termetes polgári férfiú, a­kik pedig körülfogták őket, kofák, vásáros nép, ácsorgó sereg, azok véghetetlen jóizűen ka­­czagtak ennek a nyájas szóváltásnak. Mert azt kell tudni, hogy Gubádi Már­ton és Csukási Orbán uram városszerte hir­­hedett nagy veszekedő ellenségek, a­kik is átellenes szomszédok lévén, s oly Istentől elrugaszkodott módon való czivakodásokat szoktak művelni napról napra, hogy hang­zott tőle a Nagypéterfia utcza, mikor mind­egyik kiállván a maga kis ajtajába, onnan A Két menyegző. (Elbeszélés.) Irta: Jókai Mór.

Next