Reggeli Délvilág, 1991. december (2. évfolyam, 19-42. szám)

1991-12-07 / 24. szám

/ \ Kubinyi Ferenc Kakuk Józsi halálára Gondolatok egy diktatúra utóéletéről — Részletek K­akuk József 11 éves kisfiút 1956. december 8-án Salgó­tarjánban a pufajkás karha­­talmisták agyonlőtték. * December 8-án reggel az üzemek „K” telefonjain egy ismeretlen, de parancsoló hang azt közölte, hogy az előző napon elfogott két tanács­tag — Gaál és Viczián — kiszabadí­tása céljából az üzemek munkásai azonnal induljanak a BM Rendőr­főkapitányság elé. A dolgozók elin­dultak. Egyedül az acélgyáriak kés­tek, mivel ott vita robbant ki a főmérnök és a munkástanács elnöke között. Az előbbi ellenezte a tünte­tést. Már akkor provokációnak tar­totta. Ez a vita mentette meg az acélgyáriak életét. Elkéstek a sor­­tűzről. Répás Pál honvéd híradótiszt elmondtatta, hogy másfél órával a felvonulás előtt az oroszok megér­keztek a térre, és rögtön tüzelőál­lásba mentek. Ez a tény is bizo­nyítja, hogy a tömegvérengzést pon­tosan, előre kitervelték. A tanács előtt felsorakozott pufajkásokat Da­rázs István parancsnokolta. Kije­lölte az egyes géppisztolyos lövészek helyét, és a csatárlánc két végére egy-egy golyószórót állíttatott. Az épület két oldalát szovjet harckocsik védték. A kétezer főre becsült tömeg a főkapitányság épülete előtt állt meg, és követelte a két letartóztatott ki­bocsátását. Az írásos és kinyomta­tott források egybehangzóan állít­ják, hogy Ladvánszki, Házi és Selupin kiléptek az épületből, be­szédbe elegyedtek a tömeg első so­raiban álló emberekkel. Házi Sán­dor azt javasolta, hogy egy öt főből álló küldöttség menjen be az épü­letbe tárgyalás céljából. A munká­sok a javaslatot visszautasították, mondván, hogy ismerik a pufajká­­sok módszereit, a küldöttséget is letartóztatnák. Ladvánszki, Házi és Selupin a vitát befejezték, és visz­­szamentek az épületbe. Ekkor Da­rázs István géppisztolyából egy so­rozatot lőtt a levegőbe. Ez volt a jel, amit rögtön követett a sortűz. A tömeg megfutott és hátat adott. A fegyverek tovább dörögtek. Csak így eshetett meg, hogy sokan a há­tukba kapták a halálos lövést. Dr. Daubner Kornél sebészorvos szerint egy hároméves kisgyerek hátát is teljesen szétroncsolták a lövedékek. A 11 órakor kezdődő vérfürdőt lakásának ablakszárnya mögül vé­gignézte Gombos Lajosné adminisz­trátor. Tanúsítja, hogy az épület oszlopsorainak védelméből is pufaj­­kások tüzeltek. Antal Ferenc arról számolt be, hogy a főkapitányság ablakaiból is lőtték a menekülő em­bereket. Chmell Béla jól látta, hogy a szovjet katonák a rendőrség előtti kiásott kábelárok földhányásai mö­gül lőtték a tömeget. Geréb Sándor és Hajdú Pál, a Kádár-kor elkötele­zett történészei azt állítják, hogy a fegyveres munkások nyitottak tüzet a karhatalmistákra. Ennek ellent­mond az a kórházi jelentés, mely bizonyítja, hogy a sortűzben egyetlen pufajkás vagy szovjet ka­tona nem sérült meg. A kórház falá­nál 131 halottat fektettek sorba. Kö­zöttük a ház nélküli kisgyerek és a 11 éves Kakuk Józsika. A sebesültek száma a 200 főt is meghaladta. A sortűz után egy órával — meg­foghatatlan gyorsaság — már „az ellenforradalom aljas provokáció­ját” elítélő röpcédulákkal árasztot­ták el a várost. Alkonyatra a pufaj­­kások már 28 embert hurcoltak a főkapitányság celláiba. A kórház fa­lánál fekvő halottak tanúságtételét is elsinkófálták. Faragó Lászlóné anyakönyv-vezető azt a parancsot kapta, hogy a halottakat — a tör­vénytől eltérő módon — csak lakó­helyükön szabad anyakönyvezni. Köztudott, hogy a tarjáni üzemek dolgozóinak nagy része a környező falvakból járt a városba dolgozni. Még december 8-án éjszaka elfogták a gyűlölt két acélgyári nemzetőr pa­rancsnokot, Hargitay Lajos mérnö­köt és Hadady Rudolf műszaki for­dítót. Szétvert, majd szitává lőtt te­temüket két nap múlva fogták ki az Ipolyból. Kik voltak a gyilkosaik? Erre csupán a két parancsnok, Lad­vánszki Károly és Házi Sándor tud válaszolni. December 9-én egész na­pon át folytak a letartóztatások. Az elfogott embereket — a régi beideg­­ződött AVH-módszer szerint — vé­resre verték, és asztalra fektetve gumibottal talpalták a szerencsétle­neket. A legkegyetlenebb kínzók Hupcsik Tibor nyomozó, Búza őrnagy és a mai napig is a Forgács nevű községben élő Mede János voltak. Míg a kapitányságon csat­togtak a gumibotok, megérkezett Tarjánba a szénmedence legendás partizán hőse, a tábornoki per haj­dani vérbírája, Nógrádi (Kellerman) Sándor altábornagy. Aktívaülést tartott. Az összejövetel tárgyáról az a jegyzőkönyv adhatna felvilágosí­tást, amelyet a mai napig a volt Párttörténeti Intézetben — a Ma­gyar Köztársaság kormányának jó­váhagyásával — a megjelölt fondok­­ban őriznek. Jecsmenik Andor munkástanács­tagot december 8-án este nagy meg­tiszteltetés érte. Ladvánszki és Házi elvtárs vallatta. Házi: „Az anyád csirkefogó betyár szűzmáriáját! Vedd tudomásul, hogy hajnaltól másképp fogunk tárgyalni! Fogsz te vallani, mert becsukatom az ujjad az ajtónyílásba, és rázárom. Kihúzom az asztal fiókját, ráültetlek, és a farkadra vágom a fiókot!” Jecsme­nik nem vallott, Ladvánszki ripako­­dott rá: „Vigyék innen ezt a szemét­ládát!” Jecsmenik ismerte a Rákosi­kor vallatási módszereit. Becsüle­tére legyen mondva, de erre így válaszolt: „Alezredes úr, én bizto­san fogok vallani, de mindenki meg­tudja, hogy ez rákosista kínvallatás volt!” Amikor visszakísérték a cellá­jába, egy Ferenc nevű hugyagi lakos­sal került össze. Ferencet azért tar­tóztatták le, mert szemtanúja volt az Ipoly-parton a félig agyonvert, majd szitává lőtt Hadady és Hargitay ki­végzésének. A megtorlás vizsgálótisztjeinek neveit és adatait felderítettem. Ép­pen úgy, mint a bírósági anyagokat, a bírók és az ügyészek pontos meg­nevezésével. Azt hiszem, érdeklő­désre számíthat a következő statisz­tika. A megtorlásban 42 nyomozó­tiszt vett részt. Ezekből 30 fő a feloszlatott Államvédelmi Hatóság tagja volt. Iskolai végzettség tekin­tetében 26 fő eredetileg 6 elemi iskolával rendelkezett. Természetes képzési úton csak 2 bírt középiskolai végzettséggel. Egy fő — előző fog­lalkozása községi pásztor — teljesen iskolázatlan volt, bár ÁVH-őrnagyi rangot ért el. Az 1956-ot követő öt esztendőben e tisztek közül 22 főt bocsátottak el a BM szolgálatából. Négy nyomozót, akik nem voltak korábban az ÁVH tagjai, azért, mert részbeni egyetértésüket fejez­ték ki ’56 céljait illetőleg. Kérdés, mi van a rehabilitációjukkal? Tudjuk, hogy a négy rendőrtisztet kinek a feljelentésére bocsátották el. Kilenc nyomozót idült alkoholizmus, né­gyet pedig köztörvényes bűncselek­mény miatt szereltek le. A tisztek közül öten elhaltak, egy öngyilkos lett. A többiek a korhatár elérésével kerültek nyugállományba. Katolikus Magyarok Vasárnapja Megtartó üzenet Temesvárról Csaknem két éve jut el tizenkét romániai megye olvasóihoz a DÉLVILÁG és a Temesvári ÚJ SZÓ közös fejléccel ellátott kiadványa. Ennek a romániai és magyarországi szerkesztőségek között mindmáig egyedülálló együttműködésnek eredménye, hogy országaink egyazon anyanyelvű olvasói megkedvel­ték a szegedi napilap szombati mellékletes számát. Hétvégeken éppen úgy várják a lap megjelenését Temesvárott, mint Nagyváradon, Nagyszalontán, Nagybányán, Szatmáron, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsvárott és számos más magy­arlakta romániai helységben. Éppen ezért követik aggodalommal a két szegedi újság közötti vetélkedést. Sajnálattal nyugtázzák, hogy e hadakozás veszélybe sodorta annak a lapnak a sorsát, amelyet immár magukénak is tekintenek. Féltő gonddal érdeklődnek a DÉLVILÁG — le­gyen az Reggeli is — és a Temesvári ÚJ SZÓ együttműködésének folytatása iránt. Olvasóinkkal együtt lapunk közösségének tagjai erkölcsi kötelességüknek tekintik kitartani a mellett a lap mellett, amellyel közösen vállalták a hídépítés feladatát, és amelynek munkatársai nehéz napjaink­ban kinyújtották felénk segítő kezüket. Kívánunk hát számukra erőt a kitartáshoz és gazdag publicisztikai termést hozó jobb időket. A Temesvári ÚJ SZÓ munkatársai és olvasói nevében Graur János főszerkesztő Ady, József Attila, Nagy László tollhegye Vércsöppmentes ujjak Csoóri Sándorék a lakiteleki meg­beszéléseiken közös nevezőre jutot­tak abban, hogy az ország véres forradalmat nem bír ki. A csöndes rendszerváltás mellett voksoltak. És eljött a csöndes ideje. Végre. Ám legyen az vértől zubogós vagy halál­tól, emberkínzástól mentes, forra­dalom az végtére forradalom. Az irodalomtörténet rosszabbik ideg­­rendszerébe rögződött ama eszme, hogy a forradalmak vezetői a köl­tők, írók, ma igencsak megkérdője­lezhető. Hol vannak most a költők, írók? De miért csak most? Ugyanis kiformálódik annak a tételnek az elvetése, hogy igazi irodalmi alkotá­sok a forradalmi helyzetekben szü­letnek, a konszolidációs években pedig a silányaké a könyvpiac. Alappélda lehet erre: vajon jele­nünkben ugyan van-e szuper iro­dalmi alkotás? S volt-e az ötvenes évek elején? Az írók, költők vagy börtönökben ücsörögtek, vagy hall­gattak bölcsen. És menjünk korábbra. Kezdhet­jük a magyar (vagy világ) költő­géniuszánál, Adynál. Ne a verseinél kezdjük az I. világháborút, a véresre gyötört Magyarországot mindig job­bító szándékkal ostorozó költő ver­seinél, hanem gyöngyszem-publi­cisztikáinál. Egyikben ezt írja: „Nem tudhatják azt az új Hannibá­lok népei, hogy mennyivel köny­­nyebb harci tűzben meghalni, mint megmaradni, s nézni harci tűzben. Ők véres szájjal ordíthatnak ki, bá­torításul, egy vélt vagy igaz győzel­met, de mit csináljanak azok a keve­sek, kiknek szívét egyformán rontja győzelem vagy vereség? Szebb a szomorúnál, pedig ma az a legszebb, ahogy ezek a néhányak mutatott bizakodással százképpen biztatják egymást. Testvérek, meg nem bo­londult, s be nem rántott atyámfiai, ha már élünk, hazudjunk tovább egymásnak, biztassuk egymást, mi vagyunk a mai Romlás igazi hősei. (A romlás hősei Világ 1915. augusz­tus 22.). Sirály hangja egyik versében: „Hát hozzák a háborút. Hát vigyék el mészárszékre a tes­tünk. És mégiscsak mink vagyunk, Kik megdöglünk, de kik semmit sem vesztünk S csónakunk dagad Albatrosszá.” A tulajdonképpeni Zrínyi-örök­ségre fölhangolt Ady őstehetségénél is fogva sürgette a magyar (csöndes) forradalmat, a szükségszerű belső átalakulást, végsőkig ellenezve a há­borút. Nem maradt csöndben a szá­zadelői viszonylag konszolidációs időkben, s a háborús években sem. Szajkózta igazát versekben, publi­cisztikákban. És mit csinált József Attila? Egy rövid versrészlet: „Jön a vihar, tajtékja ében, haragos bírók feketében, villámok szelnek át az égen, mint fájó fejnek a kínok, utánuk bársony nesz inog, megremegnek a jázminok.” (Jön a vihar...) Aztán a 30-as évek végéből egy töredék: „az ember nagykabátban él az ember és kenyeret eszik és remél várja hogy elmúljon a tél hogy egy padon a napba üljön és fölpiruljon még a vér.” Írja Attila a 30-as évek végén e csöndes sorait, amik dehogyis csön­des sorok. Vár. Vagy várna. De szajkózza ő is igazát a csöndes majd vérzuhogós Európában. És következik Nagy László, akire sokáig rá akarták sütni az úgyneve­zett népies hangvételt, a népköltői magatartást. Az újkori irodalmunk új géniusza tiltakozott e megbélyeg­zés ellen, mondván, nem vitatja a népiek irodalomtörténeti jelentősé­gét, de mióta verset ír, célja a kifeje­zés erőteljessége, merészsége. „Kívül kerekek, láncok, tűzcsö­­vek, sebek, trombiták, tébolyda — lángolnak gyűrűk, tajtékosok, nyergek, igák Belül maradok éden, világa vilá­gosságnak, levelei szívalakúak, örökké halle­­lujáznak. Csöndesen írt az 50-es évek elején ő is, de nem a csöndről szólt, mert nem volt csönd szűk hazánkban. Konszolidáltnak tekinthetők a 60- as évek, amennyire konszolidáltnak tekinthetjük. Hogyan nevezhetnénk az emberi lelkeket nyugodtnak? Több ezren éppenhogy csak kiszé­­delegtek a cellaajtókon, börtönka­pukon. Az évtized elején fejeződött be a szövetkezetesítés, amikor ka­rámba vágtak százezreket, gazda­sági, egzisztenicális rabságba terelve őket. Ebben, s az ezt követő bizo­nyos értelemben vett konszolidációs időkben érdekes módon olyan vi­rágzásba indult irodalmi életünk, hogy teltházas irodalmi estek tapsvi­haraitól zengett az ország. Illyés mellett Nagy László, Juhász Ferenc társaságában fölnőtt egy új költőge­neráció, elsősorban a Hetek szemé­lyében. Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József, Serfőző Si­mon csöndesen ugyan, de mégis egyfajta társadalmi rendszerváltás mellett szóltak írásaikban. Aztán jöttek az úgynevezett Kilencek új elképzeléseikkel, de az előbbiekhez hasonló alapvető törekvéseikkel. Tehát mondhatjuk, igencsak előre­vetítve, de nemrégi rendszerváltá­sunk előkészítésében igenis részt vállaltak a költők. Aztán most csönd. Mély irodalmi csönd. Hol vannak az igényes írá­sokkal teli könyvpiacok? Sehol. Hol vannak az igazi forró hangulatú iro­dalmi esték? Sehol. Úgy látszik, hogy a csöndes forradalom utáni idők elcsöndesítették őket. Kár. TÁRNAI LÁSZLÓ :DÉLVILÁG .

Next