Reggeli Délvilág, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-17 / 113. szám

Ki állítja meg az időkereket? Búcsú a Bethlentől Hát, eljött ez a szombat délelőtt is. Így el tud ro­hanni négy év? Gyönyörű az idő, mégis sírni van kedvem. Lám csak, apu sem bírja ki könnyek nél­kül, pedig ő mindig olyan kemény szokott lenni. Ve­lem is. Azt hajtogatja, hogy milyen nehéz az élet, és mi a Bethlen Gábor Gimnáziumban tulajdon­képpen védő burok alatt dolgozhatunk. Így mondta, dolgozhatunk, mert nagy dolognak tartja a tanulást, és különösen büszke arra, hogy felvettek a megye egyik legjobb gimijébe. Most négy osztály bal­lag, élükön Árva László, Simon Ferenc tanár urak, Molnár Péterné és Deák­né Szabó Magdolna tanár­nők — ők a mi eszifőink. És odakint, a nagybetűs­ben, mi tesz velünk? Ki fogja meg a kezünket, és ki vigyáz arra, hogy tisz­ták maradjunk? „Gaudea­mus igitur ..valóban vigadnunk kellene? De hát, itt majdnem mindenki a szemét törölgeti! Vajon, mi járhat igazgatónknak, Földesi Ferencnek a fejé­ben? Az, hogy évről évre nehezebb anyagi feltételek­kel kell szembenéznie, és a tantestület tagjainak át­lagfizetése nem áll arány­ban az oktatási intézmény színvonalával ? Mert, mi sem vagyunk ám vakok, és látjuk, mekkora áldo­zatkészséggel, odaadással tömték tele tudásanyaggal a buksinkat négy éven át. Négy év t­erület, hiszen jószerivel tegnap léptük át a Bethlen küszöbét. Annak jó, akit felvesznek valaho­vá továbbtanulni, mivel néhány évig biztosan nem szaporítja a munkanélküli­ek számát. Szörnyű, hogy így gondolkodom, de még le sem érettségiztem, és máris attól tartok, munka­nélküli-segélyt kell felven­nem. Egyszerűen nem tu­dom elfelejteni azt a né­hány hónapot, amikor apunak állás után kellett rohangálnia — bánja is a matekjegyem. De szép és illatos itt minden, a szülők, a test­vérek, a rokonok, az is­merősök, és a barátok, mind mosolyognak. Ennyi virágot még életemben nem láttam, és olyan ele­gánsak a diáktársaim is. Milyen furcsa Tamás eb­ben az öltönyben! Egészen jól játszottak a múltkor a PUNK-ban. Hogyhogy? Vé­gigjártuk már az összes termet, és én észre sem vettem ? „Most búcsúzunk és elmegyünk. . De én nem akarok elbúcsúzni a Bethlentől, és nem akarok elmenni innen! •Forgassa már valaki vissza az idő kerekét! Én még nem akarok felnőtt lenni! Nekünk még annyi mindent meg kellett volna tanulni, és mi már oly sok mindent tudunk az élet dolgairól. Isten veled, drága su­link! (d. I.) A zeneiskolások legered­ményesebbjei konzervató­riumokban folytatják tanul­mányaikat. Ebből azonban nem következik, hogy mások között nem akadnak zenei tehetségek. Jól szerepelnek ők is, csak egyéb szellemi aspirációk vonják el őket a gyakorlástól, vagy későn érő típushoz tartoznak, nem ta­lálnak mindjárt magukra.­­Előbb-utóbb énekkarok­ban, fúvós- és könnyűzenei együttesekben hódolnak a muzsikának. Akadnak per­sze fiatalok, akik zeneisko­lai pályafutásuk során sem igen mutogatják oroszlán­­körmeiket — el is tűnnek időre a szem elől — aztán egyszerre együttesalapító, kreatív zenei személyiség­ként bukkannak föl. Széll Gábor furulyázni kezdett 9—10 éves korában, majd a kürtöt fújta. Újabb idő elteltével a tabáni re­formátus egyházközség kán­toraként tűnt föl, s már sej­teni lehetett, több van ben­ne, mint amennyit koráb­ban elárult. Aztán 1991 ok­tóberében újabb ámulatba ejtette egykori tanárait: volt zeneiskolásokból alapított kamarakórust New Choir néven. És elkezdtek dolgoz­ni, komolyan. Ma, mintegy másfél év múltán, elisme­rést vívtak ki szakmai kö­rökben is, helyük van a vá­ros komoly zenei életében. 10-12-en zeneileg iskolázot­tak. Legtöbbször templom­ban szerepelnek, mégsem kötődnek egyházhoz. Zsol­tárfeldolgozások, spirituálék, gospelek mellett kedvvel énekelnek madrigálokat, ma élő szerzők műveit, vagy éppenséggel könnyűzenei, dzsesszes kompozíciókat. A kórusvezetőnek értékes se­gítőtársa művészeti kérdé­sekben Melegh Tamás, ma­ga is sokoldalú, kulturált hangszeres és kórista. A csoport életrevaló, megragad minden lehetőséget, sok föl­lépés van már mögöttük. Szerepeltek számos temp­lomban, olvasókörben, volt önálló estjük: zenés áhítat a tabáni templomban. Részt vettek a Ki mit tudón?, ka­rácsonyi gálán a PMK-ban — ehhez fűződik legnagyobb sikerük: a fődíj. Fölléptek vidéki városokban is. A Szé­kesfehérvárott rendezett országos vidéki szemlén a legjobbak közé kerültek, s csak azért nem jutottak to­vább, mert létszámuk meg­haladta az előírtakat. A közönség újabb és újabb rétegeit hódították meg olyan alkalmakon, mint a március 15-i szabadtéri ökumenikus istentisztelet az új templom előtt, vagy a nemrég lezajlott holland kó­ruskoncert. Ami a státuszu­kat illeti, jelenleg a FMK szakköreként működnek, heti 2X2 órás próbalehető­séggel, de ezentúl egyelőre önfenntartók. Reményeik szerint nem sokáig. Zene­­szeretetük, a barátság és az ifjonti lelkesedésük az iga­zi. A Szent István Plébánia ifjúsági énekkara még any­­nyira sem szervezett, mint a New Choir. Teljesen spon­tán alakult. Jó 10 évvel ez­előtt muzikális hitlanos fia­talok kezdtek csoportosulni Béni István gitáros körül.­­Másik hangszeres, Tóth Klá­ri is csatlakozott hozzájuk. Vásárhelyen ők vitték a templom falai közé az új li­turgikus zenei nyelvet, kezd­ték el a vendégszerepléseket és az ökumenikus zenei kap­csolatok élesztgetését. Aztán a tagság cserélődött, hul­lámvölgybe kerültek. Béni Csaba, a csoport mai vezető­je és lelke, 1986 óta vesz részt a munkában. Hatására a '80­-as évek végére újabb föllendülés következett be. Ma 3-4 gitárosuk is van, Bé­ni Csabán kívül Túri Csaba, Szabóné Király Enikő és He­gyi Mónika. Kóristáik szá­ma 6-8, viszont dalaik any­­nyira ismertek már a temp­lomos fiatalság körében, hogy sokan velük énekel­nek. Csak templomi vagy vallásos összejöveteleken énekelnek. Fő műfajuk a gi­táros mise. Kéziratos anyag­ból dolgoznak, meg­hallás után. Sillye Jenő, Ferenci Rudolf (Dax) kompozícióit, valamint a karizmatikus megújulási mozgalmak és Taizé dalkincsét szólaltat­ják meg. Nevezetes napjuk volt az idei virágvasárnap, amikor Sillye oratóriumát adták elő. (Értem is meghalt a kereszten). F. B. Amatőrök Vásárhelyen Hittel muzsikálnak Tapintatból nem írom ide, hányan voltak kíváncsiak a Szegedi Színkör Jákob és József című darabjának má­sodik előadására. Bár iga­zán nem tudom, ki iránt kell tapintattal lennem, talán a művészet érdemel meg eny­­nyit. S természetesen összes képviselője, szerelmese. In­kább szomorkodni lehet afö­lött, hogy sokan nem tud­ják, miről maradtak le. Egyelőre annyit: jó előadás­ról, kellemes időtöltésről. Thomas Mann több kötet­ben írta meg József és test­véreinek történetét. Alapul a Bibliát vette, de a Korán és a rabbinikus hagyomá­nyok is szolgáltak támpon­tul a több mint 3000 évvel ezelőtt történtekről. Egy biz­tos: a mű anna­k is élvezetes, változatos és i­galmas, aki nem a Bibliába­n, hanem — s nem ellenkez­őeg! — a szépirodalomban hisz. Mind­ezek után­­meglepő volt, hogy ezt a bőséges leírások­kal gazdagított, hatalmas időszakot felölelő regényt színpadra adaptálta Szege­den Varga Mátyás, s a Szín­kör színészeivel elő is adta. Bizonyára az eredeti írás okozta, hogy a darab itt-ott szaggatott, kicsit nyers­ volt, mert követni és egyszerűsí­teni kellett a cselekményt, így aztán gyakran változott a szín, a szereplők (még a szereposztás is), tér és idő ama egységéről szóló tant alig tisztelte. Sokszor hosz­­szú éveket ugrott át az elő­adás, alig észrevehető átme­nettel. Ezt annyiban segítet­te a Biblia, hogy szereplői — például József is — gyakor­ta éltek meg száz fölötti kort, ezért 7 éves kiesések nem voltak annyira feltűnő­ek és zavaróak. Oda kellett viszont figyelni a személyek­re, hisz ez már a­­Bibliában is nehezen követhető, ott is vissza-vissza kell lapozni, azonosítani az események részeseit. A darabban is így volt, csakhogy itt a jó em­lékezetre kellett hagyatkoz­ni, főként az első felvonás­ban. Ebben és ekkor gyak­ran változott a szín, a bib­liai területek sűrűn követ­ték egymást, míg a máso­dik részben, Egyiptom föld­jén megállapodtak a törté­nések, kiegyensúlyozottabb volt az előadás is. A nézőknek megadatott, hogy körbeüljék a játékte­ret. A díszlet csak a leg­szükségesebbekre szorít­kozott, mivel kis helyen legalább három színt kellett berendezni, s akkor még nem is szóltunk a sivatag­ról. Molnár Zsuzsa díszletei sem a pontosságra, hanem az alkalmasságra töreked­tek, a hangsúly úgyis a sza­vakon volt. A berendezés nem sok meleget árasztott, ezt már csak egyszerűsége miatt sem tehette. Olybá tűnt, mint néhány határo­zott­ ecsetvonás a vásznon: támpontokat adott. A jelme­zekkel — szintén Molnár Zsuzsa kezenyoma — ha­sonló volt a helyzet, a siva­tagi pásztorok itt-ott torna­cipőben, szakadt tréningal­sóban tapodták a sivatagot, a gazdagságra, méltóságra apró jegyekből lehetett kö­vetkeztetni. A színészeknek nem volt könnyű dolguk. Harminc­­négy szerepet tizenhárman játszottak el. Karczag Fe­renc ifjabb Jákob és Poti­fár szerepében is magabiz­tosan játszott, hitelesen ad­ta vissza a két személy gyötrődését, keserű felisme­réseit. Mindkét értelemben elfogadta, hogy az ő szerepe megíratott, a dolga az, hogy eljátssza. Szanka Dóra fő­ként Ráhelként emelendő ki, őszinte és szép játék volt az övé, egy olyan fiatal és sze­relmes lányé, akinek nem­csak érzelmeit, hanem fáj­dalmas zokogását is valós­nak lehetett vélni. Albert Gábor kapzsi, sunyi és szer­vilis szolgálóként találta meg szerepét, alakoskodá­sával az eredetinek megfe­lelően volt nevetséges alakí­tása. Sinka Károly (Jákob, Izsák és Mont-Kay) és Bics­­key Lukács (Ábrahám, An­gyal, József) megbízható, magabiztos játéka alkalmas volt arra, hogy köréjük szö­vődjenek az események. Do­bos Kati a második felvo­násban Potifár feleségeként egyesíthette az arisztokrati­kus és szenvedélyes nő jó, de inkább rossz tulajdonsá­gait. Radó Péternek, a Fá­raó szerepében, kétségtele­nül nagy jelenete volt, de közvetítésével túl forradal­minak és megszállottnak — mintsem magasztosnak — tűnt Egyiptom isteni feje­delme. A dramaturgia nem en­gedte, hogy emberé legyen az utolsó szó. Varsa Mátyás nem kívánt elszakadni az alapművektől, adaptációja és rendezése a hitelességre törekedett. Az eleve elren­­deltség kimondva-kimon­­datlan ott volt, ez pedig nyugodttá tette a darabot. A lázadások, heves érzelemki­törések, hazugságok is az is­teni békességbe torkolottak. S ennek a mennybéli kegy­nek köszönhetően nem voltak vesztesek sem, bo­csánatát mindenki elnyerte. A néző pedig megnyugodott szívvel állhat fel. Márha elhiszi, hogy sorsa legkevésbé múlik rajta. S téved, ki azt gondolja, hogy igen szűk körű publikum nem képes vastapsra. ARATÓ LÁSZLÓ Színkör: József és Jákob Biblia a színpadon Karczag Ferenc (Jákob) és Szanka Dóra (Ráhel) $ &£ • •&* А ' ■'­ 1993. máj. 17., hétfő DÉLVILÁG­ofi'^ Fekete György a kultúráról Makón Cserélni, nem kicserélni Az MDF makói szerveze­te a hét végén Fekete Györ­gyöt, a Művelődési és Köz­oktatási Minisztérium ál­lamtitkár-helyettesét látta vendégül. Előadásának té­mája a közművelődés jelen­legi helyzete, lehetséges jö­vője, valamint a kultúra néhány aktuális kérdése volt. Fekete György mindenek­előtt arra hívta fel a figyel­met, hogy legyünk óvato­sabbak a hazánkba beáram­ló külhoni kultúrákkal kap­csolatban. A kultúrát cse­rélni lehet, sőt kell, de ki­cserélni nem. Már csak azért sem, mert a külföld sem fogadja olyan határta­lan lelkesedéssel a magyar kultúrát. Az európai kultú­ra lényege a sokszínűség: jelen van benne az angol, a francia, a német, a magyar és a többi nemzet öröksége, de mindegyik csak ,mint rész. Leginkább a nagy kultúrákra kell vigyázni — nem véletlen, hogy példá­ul a francia filmművészet képviselői megkondították a vészharangot az amerikai mozi előretörését látva. A követendő magatartás Feke­te György szerint az, hogy a magunkét egy picit job­ban szeressük, mint a töb­bit, de természetesen ugyan­úgy kell tisztelnünk a má­sok kultúráját, mint a sa­játunkat. A hazai közművelődés lehetőségeit taglalva a he­lyettes államtitkár felvázol­ta, milyen lehetőségek áll­tak annak idején az új kormány előtt. Bejárva Eu­rópa és a világ jó néhány országát, kiderült, hogy nálunk sem a fejlett Nyu­gat, sem a frissen demokra­tizálódott ibériai országok, sem az ázsiai „kis tigrisek” mintája nem követhető. Nyugat-Európa mögött év­tizedekkel vagyunk lema­radva a negyvenéves fázis­késés miatt. A távol-keleti országok receptje azért nem alkalmazható, mert ett a hihetetlenül gyors fejlődést a lakosság kis jövedelme te­szi lehetővé — itt a jöve­delmek radikális csökkenté­se elképzelhetetlen. Ami pe­dig Spanyolország példáját illeti, ott a kormány úgy állapodott meg a választó­­polgárokkal, hogy tíz évre, az átmenet időszakára taka­réklángra helyezi a kultú­rát: bezártak a színházak, a könyvtárak nem bővítik állományukat, a művelődési házak szintén csökkentik működésüket. Magyarorszá­gon ez kivitelezhetetlen len­ne, már csak azért is, mert az értelmiség igen nagy ér­demeket szerzett a rendszer szétbomlasztásában, így tisztességtelen lenne őket büntetni. Maradt az a lehe­tőség, amit a kormány meg­valósítani igyekszik, neve­zetesen a kultúra fölötti ál­lami gyámkodás megszünte­tése. Ezt a célt szolgálta a kulturális vállalatok priva­tizációja (az állam ugyanis rossz, pazarló gazda), de a finanszírozási rendszer meg­változtatása is. Az állam ezentúl feladja begyűjtő-el­osztó szerepét, és a kiemelt nemzeti intézményeket le­számítva, az anyagi támo­gatás több csatorna felada­ta lesz; a fokozatosan csök­kenő állami finanszírozás mellé belépnek az önkor­mányzatok, a magánalapít­ványok és a közalapítvá­nyok. Az utóbbiakról Fekete György külön is szólt mi­vel napjainkban a figyelem középpontjába kerültek. Az államtitkár-helyettes szerint ezek nem törvénytelen mó­don jöttek létre, hiszen a jogszabályok felhatalmaz­zák a kormányt közalapít­ványok létesítésére, a kura­tóriumok pedig az adott te­rület kiválóságaiból állnak. Eddig a filmművészet cél­jait szolgáló Mozgókép Ala­pítvány, a Könyvalapítvány, valamint a határokon túli magyar alkotókat támogató Magyar Kultúra Alapítvány és a sokat emlegetett Sza­bad Művelődési Alapítvány született meg. Mindezek fölött áll a Nemzeti Kultu­rális Alap, amely azokat a területeket igyekszik majd segíteni, amelyek kiesnek a közalapítványok támogatási köréből, illetve hirtelen ke­rülnek nehéz helyzetbe. Ké­szülőben van egy ökológiai alapítvány is. Fekete György szerint, ha a közalapítványi rendszer teljessé válik, a kormányciklus végére fel­számolódik a paternalizmus, és a kultúrára fordítható összegek elosztása kikerül a kormány hatásköréből. SZABÓ IMRE

Next