Reggeli Délvilág, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-17 / 113. szám
Ki állítja meg az időkereket? Búcsú a Bethlentől Hát, eljött ez a szombat délelőtt is. Így el tud rohanni négy év? Gyönyörű az idő, mégis sírni van kedvem. Lám csak, apu sem bírja ki könnyek nélkül, pedig ő mindig olyan kemény szokott lenni. Velem is. Azt hajtogatja, hogy milyen nehéz az élet, és mi a Bethlen Gábor Gimnáziumban tulajdonképpen védő burok alatt dolgozhatunk. Így mondta, dolgozhatunk, mert nagy dolognak tartja a tanulást, és különösen büszke arra, hogy felvettek a megye egyik legjobb gimijébe. Most négy osztály ballag, élükön Árva László, Simon Ferenc tanár urak, Molnár Péterné és Deákné Szabó Magdolna tanárnők — ők a mi eszifőink. És odakint, a nagybetűsben, mi tesz velünk? Ki fogja meg a kezünket, és ki vigyáz arra, hogy tiszták maradjunk? „Gaudeamus igitur ..valóban vigadnunk kellene? De hát, itt majdnem mindenki a szemét törölgeti! Vajon, mi járhat igazgatónknak, Földesi Ferencnek a fejében? Az, hogy évről évre nehezebb anyagi feltételekkel kell szembenéznie, és a tantestület tagjainak átlagfizetése nem áll arányban az oktatási intézmény színvonalával ? Mert, mi sem vagyunk ám vakok, és látjuk, mekkora áldozatkészséggel, odaadással tömték tele tudásanyaggal a buksinkat négy éven át. Négy év terület, hiszen jószerivel tegnap léptük át a Bethlen küszöbét. Annak jó, akit felvesznek valahová továbbtanulni, mivel néhány évig biztosan nem szaporítja a munkanélküliek számát. Szörnyű, hogy így gondolkodom, de még le sem érettségiztem, és máris attól tartok, munkanélküli-segélyt kell felvennem. Egyszerűen nem tudom elfelejteni azt a néhány hónapot, amikor apunak állás után kellett rohangálnia — bánja is a matekjegyem. De szép és illatos itt minden, a szülők, a testvérek, a rokonok, az ismerősök, és a barátok, mind mosolyognak. Ennyi virágot még életemben nem láttam, és olyan elegánsak a diáktársaim is. Milyen furcsa Tamás ebben az öltönyben! Egészen jól játszottak a múltkor a PUNK-ban. Hogyhogy? Végigjártuk már az összes termet, és én észre sem vettem ? „Most búcsúzunk és elmegyünk. . De én nem akarok elbúcsúzni a Bethlentől, és nem akarok elmenni innen! •Forgassa már valaki vissza az idő kerekét! Én még nem akarok felnőtt lenni! Nekünk még annyi mindent meg kellett volna tanulni, és mi már oly sok mindent tudunk az élet dolgairól. Isten veled, drága sulink! (d. I.) A zeneiskolások legeredményesebbjei konzervatóriumokban folytatják tanulmányaikat. Ebből azonban nem következik, hogy mások között nem akadnak zenei tehetségek. Jól szerepelnek ők is, csak egyéb szellemi aspirációk vonják el őket a gyakorlástól, vagy későn érő típushoz tartoznak, nem találnak mindjárt magukra.Előbb-utóbb énekkarokban, fúvós- és könnyűzenei együttesekben hódolnak a muzsikának. Akadnak persze fiatalok, akik zeneiskolai pályafutásuk során sem igen mutogatják oroszlánkörmeiket — el is tűnnek időre a szem elől — aztán egyszerre együttesalapító, kreatív zenei személyiségként bukkannak föl. Széll Gábor furulyázni kezdett 9—10 éves korában, majd a kürtöt fújta. Újabb idő elteltével a tabáni református egyházközség kántoraként tűnt föl, s már sejteni lehetett, több van benne, mint amennyit korábban elárult. Aztán 1991 októberében újabb ámulatba ejtette egykori tanárait: volt zeneiskolásokból alapított kamarakórust New Choir néven. És elkezdtek dolgozni, komolyan. Ma, mintegy másfél év múltán, elismerést vívtak ki szakmai körökben is, helyük van a város komoly zenei életében. 10-12-en zeneileg iskolázottak. Legtöbbször templomban szerepelnek, mégsem kötődnek egyházhoz. Zsoltárfeldolgozások, spirituálék, gospelek mellett kedvvel énekelnek madrigálokat, ma élő szerzők műveit, vagy éppenséggel könnyűzenei, dzsesszes kompozíciókat. A kórusvezetőnek értékes segítőtársa művészeti kérdésekben Melegh Tamás, maga is sokoldalú, kulturált hangszeres és kórista. A csoport életrevaló, megragad minden lehetőséget, sok föllépés van már mögöttük. Szerepeltek számos templomban, olvasókörben, volt önálló estjük: zenés áhítat a tabáni templomban. Részt vettek a Ki mit tudón?, karácsonyi gálán a PMK-ban — ehhez fűződik legnagyobb sikerük: a fődíj. Fölléptek vidéki városokban is. A Székesfehérvárott rendezett országos vidéki szemlén a legjobbak közé kerültek, s csak azért nem jutottak tovább, mert létszámuk meghaladta az előírtakat. A közönség újabb és újabb rétegeit hódították meg olyan alkalmakon, mint a március 15-i szabadtéri ökumenikus istentisztelet az új templom előtt, vagy a nemrég lezajlott holland kóruskoncert. Ami a státuszukat illeti, jelenleg a FMK szakköreként működnek, heti 2X2 órás próbalehetőséggel, de ezentúl egyelőre önfenntartók. Reményeik szerint nem sokáig. Zeneszeretetük, a barátság és az ifjonti lelkesedésük az igazi. A Szent István Plébánia ifjúsági énekkara még anynyira sem szervezett, mint a New Choir. Teljesen spontán alakult. Jó 10 évvel ezelőtt muzikális hitlanos fiatalok kezdtek csoportosulni Béni István gitáros körül.Másik hangszeres, Tóth Klári is csatlakozott hozzájuk. Vásárhelyen ők vitték a templom falai közé az új liturgikus zenei nyelvet, kezdték el a vendégszerepléseket és az ökumenikus zenei kapcsolatok élesztgetését. Aztán a tagság cserélődött, hullámvölgybe kerültek. Béni Csaba, a csoport mai vezetője és lelke, 1986 óta vesz részt a munkában. Hatására a '80-as évek végére újabb föllendülés következett be. Ma 3-4 gitárosuk is van, Béni Csabán kívül Túri Csaba, Szabóné Király Enikő és Hegyi Mónika. Kóristáik száma 6-8, viszont dalaik anynyira ismertek már a templomos fiatalság körében, hogy sokan velük énekelnek. Csak templomi vagy vallásos összejöveteleken énekelnek. Fő műfajuk a gitáros mise. Kéziratos anyagból dolgoznak, meghallás után. Sillye Jenő, Ferenci Rudolf (Dax) kompozícióit, valamint a karizmatikus megújulási mozgalmak és Taizé dalkincsét szólaltatják meg. Nevezetes napjuk volt az idei virágvasárnap, amikor Sillye oratóriumát adták elő. (Értem is meghalt a kereszten). F. B. Amatőrök Vásárhelyen Hittel muzsikálnak Tapintatból nem írom ide, hányan voltak kíváncsiak a Szegedi Színkör Jákob és József című darabjának második előadására. Bár igazán nem tudom, ki iránt kell tapintattal lennem, talán a művészet érdemel meg enynyit. S természetesen összes képviselője, szerelmese. Inkább szomorkodni lehet afölött, hogy sokan nem tudják, miről maradtak le. Egyelőre annyit: jó előadásról, kellemes időtöltésről. Thomas Mann több kötetben írta meg József és testvéreinek történetét. Alapul a Bibliát vette, de a Korán és a rabbinikus hagyományok is szolgáltak támpontul a több mint 3000 évvel ezelőtt történtekről. Egy biztos: a mű annak is élvezetes, változatos és igalmas, aki nem a Bibliában, hanem — s nem ellenkezőeg! — a szépirodalomban hisz. Mindezek utánmeglepő volt, hogy ezt a bőséges leírásokkal gazdagított, hatalmas időszakot felölelő regényt színpadra adaptálta Szegeden Varga Mátyás, s a Színkör színészeivel elő is adta. Bizonyára az eredeti írás okozta, hogy a darab itt-ott szaggatott, kicsit nyers volt, mert követni és egyszerűsíteni kellett a cselekményt, így aztán gyakran változott a szín, a szereplők (még a szereposztás is), tér és idő ama egységéről szóló tant alig tisztelte. Sokszor hoszszú éveket ugrott át az előadás, alig észrevehető átmenettel. Ezt annyiban segítette a Biblia, hogy szereplői — például József is — gyakorta éltek meg száz fölötti kort, ezért 7 éves kiesések nem voltak annyira feltűnőek és zavaróak. Oda kellett viszont figyelni a személyekre, hisz ez már aBibliában is nehezen követhető, ott is vissza-vissza kell lapozni, azonosítani az események részeseit. A darabban is így volt, csakhogy itt a jó emlékezetre kellett hagyatkozni, főként az első felvonásban. Ebben és ekkor gyakran változott a szín, a bibliai területek sűrűn követték egymást, míg a második részben, Egyiptom földjén megállapodtak a történések, kiegyensúlyozottabb volt az előadás is. A nézőknek megadatott, hogy körbeüljék a játékteret. A díszlet csak a legszükségesebbekre szorítkozott, mivel kis helyen legalább három színt kellett berendezni, s akkor még nem is szóltunk a sivatagról. Molnár Zsuzsa díszletei sem a pontosságra, hanem az alkalmasságra törekedtek, a hangsúly úgyis a szavakon volt. A berendezés nem sok meleget árasztott, ezt már csak egyszerűsége miatt sem tehette. Olybá tűnt, mint néhány határozott ecsetvonás a vásznon: támpontokat adott. A jelmezekkel — szintén Molnár Zsuzsa kezenyoma — hasonló volt a helyzet, a sivatagi pásztorok itt-ott tornacipőben, szakadt tréningalsóban tapodták a sivatagot, a gazdagságra, méltóságra apró jegyekből lehetett következtetni. A színészeknek nem volt könnyű dolguk. Harmincnégy szerepet tizenhárman játszottak el. Karczag Ferenc ifjabb Jákob és Potifár szerepében is magabiztosan játszott, hitelesen adta vissza a két személy gyötrődését, keserű felismeréseit. Mindkét értelemben elfogadta, hogy az ő szerepe megíratott, a dolga az, hogy eljátssza. Szanka Dóra főként Ráhelként emelendő ki, őszinte és szép játék volt az övé, egy olyan fiatal és szerelmes lányé, akinek nemcsak érzelmeit, hanem fájdalmas zokogását is valósnak lehetett vélni. Albert Gábor kapzsi, sunyi és szervilis szolgálóként találta meg szerepét, alakoskodásával az eredetinek megfelelően volt nevetséges alakítása. Sinka Károly (Jákob, Izsák és Mont-Kay) és Bicskey Lukács (Ábrahám, Angyal, József) megbízható, magabiztos játéka alkalmas volt arra, hogy köréjük szövődjenek az események. Dobos Kati a második felvonásban Potifár feleségeként egyesíthette az arisztokratikus és szenvedélyes nő jó, de inkább rossz tulajdonságait. Radó Péternek, a Fáraó szerepében, kétségtelenül nagy jelenete volt, de közvetítésével túl forradalminak és megszállottnak — mintsem magasztosnak — tűnt Egyiptom isteni fejedelme. A dramaturgia nem engedte, hogy emberé legyen az utolsó szó. Varsa Mátyás nem kívánt elszakadni az alapművektől, adaptációja és rendezése a hitelességre törekedett. Az eleve elrendeltség kimondva-kimondatlan ott volt, ez pedig nyugodttá tette a darabot. A lázadások, heves érzelemkitörések, hazugságok is az isteni békességbe torkolottak. S ennek a mennybéli kegynek köszönhetően nem voltak vesztesek sem, bocsánatát mindenki elnyerte. A néző pedig megnyugodott szívvel állhat fel. Márha elhiszi, hogy sorsa legkevésbé múlik rajta. S téved, ki azt gondolja, hogy igen szűk körű publikum nem képes vastapsra. ARATÓ LÁSZLÓ Színkör: József és Jákob Biblia a színpadon Karczag Ferenc (Jákob) és Szanka Dóra (Ráhel) $ &£ • •&* А ' ■' 1993. máj. 17., hétfő DÉLVILÁGofi'^ Fekete György a kultúráról Makón Cserélni, nem kicserélni Az MDF makói szervezete a hét végén Fekete Györgyöt, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium államtitkár-helyettesét látta vendégül. Előadásának témája a közművelődés jelenlegi helyzete, lehetséges jövője, valamint a kultúra néhány aktuális kérdése volt. Fekete György mindenekelőtt arra hívta fel a figyelmet, hogy legyünk óvatosabbak a hazánkba beáramló külhoni kultúrákkal kapcsolatban. A kultúrát cserélni lehet, sőt kell, de kicserélni nem. Már csak azért sem, mert a külföld sem fogadja olyan határtalan lelkesedéssel a magyar kultúrát. Az európai kultúra lényege a sokszínűség: jelen van benne az angol, a francia, a német, a magyar és a többi nemzet öröksége, de mindegyik csak ,mint rész. Leginkább a nagy kultúrákra kell vigyázni — nem véletlen, hogy például a francia filmművészet képviselői megkondították a vészharangot az amerikai mozi előretörését látva. A követendő magatartás Fekete György szerint az, hogy a magunkét egy picit jobban szeressük, mint a többit, de természetesen ugyanúgy kell tisztelnünk a mások kultúráját, mint a sajátunkat. A hazai közművelődés lehetőségeit taglalva a helyettes államtitkár felvázolta, milyen lehetőségek álltak annak idején az új kormány előtt. Bejárva Európa és a világ jó néhány országát, kiderült, hogy nálunk sem a fejlett Nyugat, sem a frissen demokratizálódott ibériai országok, sem az ázsiai „kis tigrisek” mintája nem követhető. Nyugat-Európa mögött évtizedekkel vagyunk lemaradva a negyvenéves fáziskésés miatt. A távol-keleti országok receptje azért nem alkalmazható, mert ett a hihetetlenül gyors fejlődést a lakosság kis jövedelme teszi lehetővé — itt a jövedelmek radikális csökkentése elképzelhetetlen. Ami pedig Spanyolország példáját illeti, ott a kormány úgy állapodott meg a választópolgárokkal, hogy tíz évre, az átmenet időszakára takaréklángra helyezi a kultúrát: bezártak a színházak, a könyvtárak nem bővítik állományukat, a művelődési házak szintén csökkentik működésüket. Magyarországon ez kivitelezhetetlen lenne, már csak azért is, mert az értelmiség igen nagy érdemeket szerzett a rendszer szétbomlasztásában, így tisztességtelen lenne őket büntetni. Maradt az a lehetőség, amit a kormány megvalósítani igyekszik, nevezetesen a kultúra fölötti állami gyámkodás megszüntetése. Ezt a célt szolgálta a kulturális vállalatok privatizációja (az állam ugyanis rossz, pazarló gazda), de a finanszírozási rendszer megváltoztatása is. Az állam ezentúl feladja begyűjtő-elosztó szerepét, és a kiemelt nemzeti intézményeket leszámítva, az anyagi támogatás több csatorna feladata lesz; a fokozatosan csökkenő állami finanszírozás mellé belépnek az önkormányzatok, a magánalapítványok és a közalapítványok. Az utóbbiakról Fekete György külön is szólt mivel napjainkban a figyelem középpontjába kerültek. Az államtitkár-helyettes szerint ezek nem törvénytelen módon jöttek létre, hiszen a jogszabályok felhatalmazzák a kormányt közalapítványok létesítésére, a kuratóriumok pedig az adott terület kiválóságaiból állnak. Eddig a filmművészet céljait szolgáló Mozgókép Alapítvány, a Könyvalapítvány, valamint a határokon túli magyar alkotókat támogató Magyar Kultúra Alapítvány és a sokat emlegetett Szabad Művelődési Alapítvány született meg. Mindezek fölött áll a Nemzeti Kulturális Alap, amely azokat a területeket igyekszik majd segíteni, amelyek kiesnek a közalapítványok támogatási köréből, illetve hirtelen kerülnek nehéz helyzetbe. Készülőben van egy ökológiai alapítvány is. Fekete György szerint, ha a közalapítványi rendszer teljessé válik, a kormányciklus végére felszámolódik a paternalizmus, és a kultúrára fordítható összegek elosztása kikerül a kormány hatásköréből. SZABÓ IMRE