Reggeli Délvilág, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-01 / 151. szám

Találkozó Vasarelyvel A festészet meghajt Közbevetőleg: maradjunk inkább a magyar névnél, hi­szen Vásárhelyi Győző nem­csak, hogy magyarul állítot­ta ezt, s magyarul indolkolja véleményét, hanem külön is fontosnak tartja kijelenteni: magyarnak született, s ma­gyar maradt — bizonyságul még Petőfi versét is idézi. S a magyar újságírókkal foly­tatott beszélgetés során egy pillanatra sem vált át fran­ciára, sokszor ízesen, a né­pi kifejezéseket, vagy a fél évszázaddal ezelőtti pesti „aszfaltnyelv” szavait is be­leszövi a beszélgetésbe. — Az ember a talpától az utol­só hajszáláig megmarad an­nak, ami volt. Én magyar vagyok — mondja. Erre a találkozóra egy kü­lönös ügy adott alkalmat, az a pereskedés, amely Vásár­helyi, családja, illetve az ál­tala létrehozott alapítvány között folyik, s amely nem mentes a személyeskedés­től, a sokszor szélsőséges hangvételű megnyilatkozá­soktól. Ennek során hang­zott el az, hogy a művészt családtagjai „elzárják a vi­lágtól” bezárva tartják, be­folyásuk alá vonják , sa­ját nyerészkedési céljaikra akarják kihasználni beteg­ségét, előrehaladott korát. Ezért is kérte az IMTI pári­zsi tudósítója ezt a különlá­­togatást a francia főváros­tól, mintegy 35 kilométerre levő, hatalmas ősparkban álló műteremházban. Az első pillanat megdöb­bentő: a mester ott ül író­asztalánál, ki is integet , de az oda vezető üvegajtó zárva. Hamar tisztázódik a félreértés: egy másik ajtó vezet a nagy irodába, afféle házimúzeumba, s percek múlva ott kezdődhet meg a beszélgetés. Az „ügyről” Vásárhelyi nem szívesen beszél — mint mondja, ő sohasem folyt be az alapítvány ügyeibe, a ró­la szóló híreszteléseket „el­lenséges indulatú” emberek­nek, befolyásolt helyi la­poknak tulajdonítja­ — Az emberek szívesen találnak valami rosszat. Én egy egész életen át mást sem csinál­tam, mint megpróbáltam valamit alkotni, kijelenteni valamit a világnak — még­hozzá nem anyagi ellenér­ték fejében. Csak azt mond­hatom, hogy akinek meg­adatik az esély rá, hogy mű­veivel foglalkozzanak, az számítson arra, hogy vitat­koznak róla. — A festés már rég ki­ment a divatból. Van ezer másféle munkalehetőség számomra, mostanában in­kább írok, a világ zajáról és a világ csendjéről. Van mondanivalóm, amely nem titok, de az ember eddig megtartotta magának. Most sem szánom közlésre, in­kább afféle magánbeszél­getésnek. __ Természetesen dolgo­zom még, de a munka kü­lönleges valami. A múlt dolgain mindig kissé javí­tani kell — bizonyos színek például számomra elrom­lottak, mások megváltoz­tak. Mégis, az ember jól érzi magát, ha azt látja, hogy kinn a zöld fák és a többi színek milyen jól ösz­­szeillenek, megelégedettsé­get adnak. A gondolat kü­lönben is borzasztóan komp­lex dolog. Amíg nem lesz kifejezés belőle, addig a legtitkosabb emberi alkotás, amelyet eddig tulajdonkép­pen sohasem tudtak meg­magyarázni. Talán megma­rad, ha leírom. S talán van­nak más eszközeim is ar­ra, hogy kifejezzem magam. Nagyon határozott elképze­léseim vannak arról, hogy egy ember mivel tartozik a társadalomnak, a világnak. — Gondolataim azonban nem kötődnek száz százalé­kig a festészethez. Képedet alkotni szerintem teljesen elmúlt dolog, ami ma már nem érdekli az emberiséget. Amikor csináltam, meg voltam győződve, hogy ez fontos, de ma, ha megné­zem régi munkáimat, rájö­vök: tulajdonképpen nem csináltam, mást, mint a töb­biek — egy divatot, egy irányzatot, hogy az ember igazolja a létezését. — Most világválságról be­szélnek, nemcsak a festők, hanem az írók, a színészek is válságban vannak. Nincs a világon több boldogtalan ember, mint a művészek között — mert ők érik el a legkevesebb sikert. Ta­lán mert úgy látják, hogy egyéni értéküket a közítélet elégtelennek tartja, olyan­nak, amivel nem érdemes foglalkozni. Ez ellen bor­zasztó nehéz küzdeni — a világ küzdelme az egyéni­ség ellen ma mindennapos jelenség, az égvilágon min­denütt ez van, s az egyé­nek mindenütt vereséget szenvednek. Mindenki győzni szeretne, de milyen győzelmet érhet el egy festő? A festészet a régi, de mára elérkeztünk oda, hogy semmi sem ment ki annyira a divatból, mint a festmény. Bekeretezni és kiállítani egy galériában . .. sokat nem jelent. A beszélgetés itt félbesza­kadt, más vendégek érkez­tek. De elmenőben, a kis irodába pillantva, az aszta­lon rajzokat is láttunk ... KIS CSABA Párizs Egy ilyen állítás önmagában is meglepő, hát még ha a XX. század utolsó évtizedeinek egyik legjelentő­sebb alkotóművésze mondja. Márpedig Victor Vasare­­lynek, az optikai művészet megteremtőjének most ez a véleménye. / Gazdag program a mindszenti napokon Mint arról már április­ban beszámoltunk, Mind­szent nagyközség képvise­lő-testületének tavaly szep­temberi ülésén vetődött fel először az a gondolat, hogy Mindszenti napok néven, találkozót kellene tartani a Tisza-parti tele­pülésen. Az elhatározásit tett követte, ez év január 11-én — Fekete Emil ta­nácsnok elnökletével — bizottság alakult a rendez­vénysorozat előkészítésére, összesen kilenc magyaror­szági és nyolc szomszédos országbeli településnek küldtek meghívót a szer­vezők — öt magyarországi (Csehimindszent, Csonka­­míndszent, Mátramind­­szent, Míndszentkálla és Mindszentpuszta), egy er­délyi (Csíkmindszent) és egy felvidéki (Szepesmind­­szent) község jelezte rész­vételét a július 2­4-én megtartandó találkozón. Utóbb Szepesmindszentnek vissza kellett lépnie, fon­tos, szepességi egyházi ün­nep miatt, de így is 340 vendéget szállásolhatnak el ingyenesen családoknál, a tiszai strand melletti hét­végi házakban, valamint a kempingben. Az önkor­mányzat mellett tehát a lakosság is tevékeny szere­pet vállal a rendezvény sikere érdekében. Első alkalommal kerül sor a Mindszentről elszár­mazottak találkozójára és tanácskozására (Svájcból, Franciaországból, Kanadá­ból és az USÁ-ból is jön­nek), a nagyközség vendé­ge lesz Mindszent egykori földesurainak leszárma­zottja, a jelenleg Bécsben élő Pallavicini Károly, s július 4-én, vasárnap dél­előtt, a templomkerti sza­badtéri istentiszteleten — Mindszentről elszárma­zott papok közreműködé­sével — dr. Gyulay Endre, szeged—Csanádi megyés püspök celebrál misét. A hagyományteremtő jel­leggel megrendezett ese­ménysorozatot július 2-án, pénteken, 15 órakor Be-V­reczki András polgármes­ter nyitja meg, a Tisza Művelődési Ház színház­­termében, majd következ­nek a programok, vége­lé­thatatlanul. Aznap példá­ul Virágh András orgona­művész játszik 18 órai kezdettel a templomban, lampionos csónakfelvonu­lás lesz 21 órától a Tiszán, utána homokparti diszkó a strandon. Szombaton reg­gel a vásárhelyi Polka fú­vószenekar ad térzenét, a sportpályán hagyományőr­ző és néptánccsoportok lépnek fel, meghívásos lo­vasversenyt rendeznek, ku­tyabemutatót tartanak, taekwon­dósok mutatják be tudásukat a tornacsar­nokban, és a kulturális be­mutatókat követően, este, nyolc órakor veszi kezde­tét a művelődési házban a mindszentiek bálja. Vasár­nap korán kell kelniük azoknak, akik részt akar­nak venni a Mindszenti Horgászegyesület meghívá­sos horgászversenyén, fél tízkor kezdődik a torna­csarnokban a meghívásos országos diák „A” és „B” kategóriájú szabadfogású birkózóverseny, a triatlon­­ra benevezetteknek 1500 métert kell futniuk a gá­ton, körülbelül 10 kilomé­tert kerékpározniuk a nagyközség körül, és 200 métert úszniuk a tiszai strandon. Az önkormányzat és a gazdakör 13 órakor várja közös ebédre a ven­dégeket és vendéglátókat a termálfürdőnél, és egyszer, minden jónak vége szakad, búcsúzniuk kell a mind­szentieknek. Fontos tudni, hogy a Mindszenti napok programjai ingyenesen lá­togathatók, azonkívül a sportversenyekre nem kell nevezési díjat fizetni. Abban, hogy a Mind­szenti napok milyen idő­közönként kövessék egy­mást, még nem született döntés, ám a gazdag prog­ramot látva, biztosak lehe­tünk abban: nem kell so­káig várakoznunk a foly­tatásra. ______/ (d­­L) Nem kell ahhoz lokálpat­­­riótának lenni, hogy az em­ber megállapítsa, sikeres évadot zárt a Zentai Szín­ház. Hiszen nem kis dolog volt tavaly ősztől ez idáig 6 bemutatót tartani, és vala­mennyit nagy sikerrel. Azt hiszem, nem túlzás azt állí­tani, hogy profi színházaink sem vallanának szégyent ilyen repertoárral. Hivatá­sos és amatőr színészek, rendezők dolgoztak fárad­ságot nem ismerve egész évben. Ahogy Kovács Fri­gyes újvidéki színész fogal­mazott: „Zentán van egy fiatalokból álló csapat, akik olyanok, mint a versenylo­vak verseny előtt, fel lehet­ne velük fordítani a vilá­got.” Ez a csapat készül most nyári rendezvénysorozat­ra. Augusztus 6-tól tíz nap ^*^■1 IMlIMM ■IIIHIIIIMI -----------------------------------------­efejeződött Hódme­zővásárhelyen az el­ső országos fuvolás­tábor. A 80 alsó, közép- és felsőfokú résztvevő mu­zsikával, barátsággal, élmé­nyekkel, csordultig telt szívvel vett búcsút egy­mástól és a vendéglátó is­kolától. Felszedelőzködtek a jól végzett munka érzé­sével a tanárok is, hogy — tanévnek e hasznos és kedves „ráadása” után — megkezdjék megérdemelt nyári szabadságukat. A zárónapon szinte hús- Nyolcvan­ágú síp­ kálhattak a koncertekben, zenei eseményekben a ze­nekedvelők. Délelőtt a re­formátus ótemplom 10 órai istentiszteletén, amely egy­beesett a Bethlen Gábor gimnázium öreg diákjainak hagyományos június végi hálaadásával, négy külön­böző karakterű számmal gazdagították a gyülekezet lelki élményét. Délután és este a megosztott záró­koncert első és második része hangzott el. Egy frappáns fuvola-zenekari szám után, a tábor leg­jobbjai tettek tanúságot a hét munkájának eredmé­nyeiről. Minden fellépést a lelkes ifjú publikum szűn­ni nem akaró tapsa kí­sérte. A beavatott hallgató nem tudta, mit csodáljon inkább: a nemes hangvé­-------------------""----------------­­telt, az előadók életkorát meghazudtoló, mélyen átélt és világosan értelmezett előadásmódot, vagy a mű szellemének alárendelt, mégis csillogó virtuozitást. Legszívesebben felsorol­nánk az egész műsort Ha ezt nem is tehetjük, nem hagyhatjuk említés nélkül a budapesti, főiskolás Sza­bó Anita ragyogó stílusér­zékét és megoldásbeli fi­nomságait, a kecskeméti szakközépiskolás Martus Johanna érzelemgazdag előadásmódját, a győri Rácz Marianna, a szegedi Varga Laura nem minden­napi tehetségét. Mívesen kidolgozott duók, triók színezték a műsort, míg a csattanót a méltán ünne­pelt utolsó szám, a Car­men Fantázia hozta — a váci szakközépiskolás, De­meter Zoltán „domborítot­ta” szikrázó-sziporkázó technikával. Egyébként, a koncert rövid ajándékátadó ünnep­séggel kezdődött, és an­nak rendje-módja szerint, táncmulatsággal, illetve a felnőttek részére baráti poharazgatással végződött. A növendékek is jól jár­tak, és a város is profi­tált belőle — nyilatkozta Drazsay Ákos művésztanár, a tábor „értelmi szerzője”, és egyik megszervezője. Béres Erzsébet, a tábor vezetője és a gondok leg­főbb hordozója így látta: A vállalkozás félelmetes nagysága ellenére, úgy ér­zem, sikerült a tábor mun­kájához megfelelő körül­ményeket biztosítani, és örömmel tölt el hogy ez meg is mutatkozott az eredményeken. F. B. B Színiélet­bentán­a­ pon át tartanak ígéretes színházi és komolyzenei rendezvényeket, így például augusztus 8-án a Tanyaszín­ház a Csantavéri passiót mutatja be. Két alkalommal is műsorra tűzik Harold Prince: Cabaret című musi­caljét. Az egyik legérdeke­sebb előadás minden bizony­­nyal a Don Quijote szabad­téri bemutatója lesz, vala­mint Sipos Zoltán fiatal ze­neszerző Laodameia című oratóriumának ősbemuta­tója. Mindezek után adódott a kérdés, amelyet Hajnal Je­nőnek, a művelődési köz­pont igazgatójának tettem fel, hogy tudniillik mi lehet, mi kell hogy legyen a szere­pe manapság a színháznak? — Én a legnagyobb sze­rettét abban látom, hogy ilyen zűrzavaros időben is képes biztos, szilárd pontot felmutatni, ami gondolko­zásra késztet bennünket, hogy azért itt történnek dol­gok, és van miért itt len­nünk. — Véleménye szerint Zentának mi a feladata Észak-Bácska művelődési életében? — Azt hiszem az, amit már eddig is nyújtott az itt élők, az itteni magyarság számára. Zenta kisváros, nem igazán színházi város. Nem alkalmas arra, hogy egy kőszínháznak, egy ál­landó gárdával rendelkező színháznak adjon otthont. De arra, hogy kísérleti szín­pad, egy állandó magyar színház kihelyezett tagoza­ta legyen, mindenképpen al­kalmas. A Zentai Városi Múzeum már a ’70-es években is, mint a Tisza vidéki magyar­ság néprajzi múzeuma kez­dett tevékenykedni. A gyűj­teménye is erről árulkodik. Mindebből mi következik? Ha mi úgy gondolkodunk, hogy esetleg a vajdasági magyarság néprajzi múzeu­ma lehetne a Zentai Múze­um, akkor az alapfeltétele­ket kell megteremteni. Vagyis megfelelő szakem­bereket biztosítani, és a munkához, a megkezdett munkához szükséges pénzt előteremteni.­­ A vajdasági magyarság művelődési életében is fon­tos mozzanat, ami Zentán kibontakozóban van. Nem volna szabad megengedni, hogy más önös érdekek mindezt háttérbe szorítsák. Alapvető feladatunk, hogy ami itt van, ami itt törté­nik, megőrizzük, s min­dent meg fogunk tenni, hogy azokat is meggyőzzük a magunk igazáról, akik másként gondolják. (kis) 1993. júl. 8., csütörtök ,DÉLVILÁG

Next