Reggeli Délvilág, 1993. december (4. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-01 / 280. szám
Bár az antanthatalmak — a trianoni békeszerződés révén — Erdélyben a román államiságot csak 1920. június 4-én legalizálták, az első világháborút követő politikai zűrzavarban a román csapatok (és velük a román hatalom funkcionáriusai) már 1918/19 fordulóján megjelentek az erdélyi medencében, majd a Bánátban és a Partiumon is. A hivatalos ügyintézés román nyelvűvé változott, s ebből eredően a magyarok által lakott vidéken is megjelent a román tisztviselői és a román értelmiségi réteg. Azok a magyar funkcionáriusok, akik a román nyelvvizsgát nem tudták, vagy nem akarták letenni, megélhetésük érdekében menekülésre kényszerültek. Egyes magyarok a román megtorlástól tartottak, ezért indultak az anyaországba. Megindult tehát egy jelentős kivándorlási folyamat. A trianoni békeszerződés által Magyarországtól Romániához csatolt területeken csak a mezőgazdálkodás, az őstermelési ágak művelése maradt meg kimondottan magyar gazdasági tevékenységnek. Ám ez a mezőgazdaság sem rendelkezett fejlettebb érdekvédelmi szervekkel, tőkeerős és a feladatoknak széles területén munkálkodó szövetkezeti hálózattal, erős gazdaköri szervezettséggel, valamint a mezőgazdasági oktatást és kiképzést ellátó intézményekkel. A mezőgazdaságon kívül említésre méltó magyar gazdasági tényezőnek csak az akkor még erejének teljében, intézményeinek és vagyonának birtokában lévő magyar kisiparosság számított, a gyenge magyar kereskedői osztály mellett. A régi magyar nemzeti iparpártolási mozgalom eredményeképpen itt-ott magyar kézben lévő kisebbnagyobb ipari üzemek a megváltozott történelmi helyzet révén korábbi kapcsolataikat elvesztették, és kiestek a magyar gazdasági közösségből. A mezőgazdasági termelés szükségletei közös gazdaköri, vagy szövetkezeti vásárlással lettek volna a leggazdaságosabban beszerezhetők, viszont az elcsatolással ez a szerveződés teljesen felbomlott, megszűnt. A termelő számára a legfontosabb dolog a termények értékesítése, ezért az anyaországból való kiválással elvesztett piacok helyett, jó lehetőségeket kellett keresni. Az erdélyi kisipari és gyáripari tevékenység szintén a gazdasági és pénzügyi szervezet csonkaságával találta magát szemben, hisz idegenbe veszett tőke-, munka- és fogyasztói ereje. Az új adottságok és a megváltozott lehetőségek komoly és reális mérlegelésére volt szükség ahhoz, hogy a magyar nemzetiségű mezőgazdasági és ipari termelők vissza tudják verni a létüket veszélyeztető támadásokat. Abban az időben az erdélyi magyar gazdasági életet a teljes kiszolgáltatottság jellemezte. A szomorú történelmi helyzet által hirtelen megszűnt korábbi bank- és hitelszövetkezeti hálózat miatt, a fejlesztési beruházások számára nélkülözhetetlen ideális kölcsönlehetőségek eltűntek, míg a bevándorló románokat olyan bankok segítették, mint az Albina, vagy a Szebeni Takarékpénztár. A nemzeti államiság megváltozásával a magyar kulturális élet is csaknem megbénult. A magyarság megtartó erejét szolgáló egyesületek, társaságok működésére vonatkozóan, illetve a hasonló célzatú rendezvények megtartásához hatósági jóváhagyást kellett szerezni. Ez kemény tortúra volt, amely egy időre azokat az erdélyi magyarokat is tétlenségre kényszerítette, akik hajlandóak lettek volna lelkesen cselekedni. Végül a nemzeti kultúra ápolását az erdélyi magyar irodalom vállalta fel, mely a szervezeti formák megteremtését tűzte ki maga számára elsődleges feladatul. Magyar nyelvű folyóiratok, lapok indultak, ám a cenzúra következtében olykor előfordult, hogy az erdélyi magyar sajtó hasábjain tenyérnyi fehér folt virított. A húszas évei közepén — az újabb nacionalista ihletésű nyelvvizsgák miatt — ismét számtalan magyar anyanyelvű tanár és egyéb tisztviselő kényszerült elhagyni szülőföldjét. A megüresedett állásokat megint románokkal töltötték be, akiket a hatalom megbecsülése juttatott új munkakörbe, mint inkább tudományos érdemeik, vagy szervezőkészségük. Ilyen körülmények között még jobban megnövekedett az erdélyi magyar egyházak társadalminemzetiségi szerepe; mellettük a polgárosuló középrétegek vállaltak fokozott feladatoka. Az uralomváltozással járó nagy ki- és bevándorlások első jelentősebb szakasza Erdélyben 1930-ban fejeződött be. Ennek eredményeképpen a román lakosság aránya a korábbi 53,9 százalékról 58,3 százalékra emelkedett, a magyarságé pedig 31,8 százalékról 26,7 százalékra csökkent. Ezalatt a tizenkét esztendő alatt Erdély összlakossága több mint háromszázezer fővel gyarapodott, s ekkor lélekszáma már meghaladta az ötmillió-ötszázezret . Már több mint három esztendeje annak, hogy Románia, a saját történészei által gigantikus jelentőségűnek kikiáltott, 1918-as gyulafehérvári gyűlés időpontját, december 1-jét titulálta nemzeti ünnepének. Azzal, hogy a hetvenöt évvel ezelőtti gyulafehérvári eseményeknek a történelemformáló súlya mennyivel kevesebb a dáko-román kontinuitást hirdető hisztorizmus által megfogalmazott „tényeknél”, most nincs szándékomban vitába bocsátkozni. Ám az biztos: egy toleráns nép aligha választ olyan dátumot nemzeti ünnepül, amely az országában élő több mint kétmilliós kisebbségi etnikum nemzetiségi érzéseire sértően hathat. Három esztendeje még úgy tűnt: a december elsejei ünnepség minden évben a nagy román egység jegyében zajlik majd. Idén történik meg először, hogy a korábban szentnek és sérthetetlennek hitt nemzeti ünnep (Mihály király kényszerű távolmaradása miatt) megosztja a románságot. Ma Ion Iliescu államelnök (többek között a magyarság körében joggal hírhedtté vált Adrian Paunescuval, Gheorghe Funarral, Corneliu Vladim Tudorral és másokkal) Gyulafehérváron, míg tavalyi választási riválisa, Emil Constantinescu és a Demokratikus Konvenció Bukarestben ünnepel. A két pólus között pedig egész Romániában mérséklődni kezdett december elseje „gigászi” varázsa. MAGYARI BARNA Hetvenöt éve siratjuk Édes Erdély, itt vagyunk Albániában lakik a nyomor (3.) Expót a mauzóleumban De hát nincs ott semmi szép? — faggatott kalandokra, s persze egy kis pozitívumra is éhes ismerősöm, mikor már elege lett a fájdalmak sorolásából. Megnyugtattam: bizony van. Mert mondjuk a diplomaták utcája vagy az egykori miniszteriális és pártnegyed arcán látszik, hogy pénzt, szorgalmat, gondosságot nem sajnáltak e területektől. Azt viszont gyorsan tegyük hozzá: ezeket a „rezervátumokat” albán soha nem láthatta. Kerítések ölelték, géppisztolyos katonák marcona tekintete riasztott el minden kíváncsiskodót. Csoda hát, hogy a forradalom első napjaiban mind a két tiltott paradicsomot meg akarták lékelni a büszke szkipetárok? Szerencsére nagyobb károkat nem okoztak jogos felháborodásukban. S ehhez a szerencséhez tartozik egy szép történet is, miszerint a diplomaták életét, vagyonát, otthonát egy bizonyos dr. Fóka Ferenc mentette meg. Aki nem tudná, Póka úr akkor is, most is hazánk nagyköveteként teljesített és teljesít szolgálatot Európa legszegényebb országában, s kiváló szinten beszéli az albán nyelvet. Mint mesélik, a forradalmi roham idején a tévén keresztül üzent a felszított tömegnek. Elmondta: semmi akadálya annak, hogy porig rombolják a diplomáciai negyedet, hogy felgyújtsák az ártatlan külföldiek otthonát, de azt tudomásul kell venniük, hogy ez esetben a külföld embargó alá vonja Albániát, s a frissen felszabadult államban olyan nyomor következik, amihez képes Enver Hodzsa üres éléskamrája maga volt a Kánaán. Lehet, hogy nem épp így hangzottak el a szavak, de a történet szívet melengető, s Póka úr ma is nagy tiszteletnek örvend Albániában. Ugyanezt elmondhatjuk a magyar kereskedelmi képviselet dolgozóiról is. Mint mesélték, az albán hálának nagyon is kézzelfogható oka van. Nemes egyszerűséggel az, hogy Magyarország akkor is fenntartotta a szkipetázföldhöz fűződő gazdasági kapcsolatait, amikor már utolsó barátjukkal, Kínával is sikerült összevesznie az „egyetlen igaz szocializmust építő” Enver diktátornak. Épp ezért — bármilyen meglepő is — hazánk a sokkal előnyösebb helyzetben lévő görögök és olaszok mellett vezető szerepet játszik az új Albánia gazdaságának kiépítésében is. Vagy ha eddig még nem tették, a jövőben biztos megteszik — igazította szerényebbé szavaimat Tirana legszebb épületében egy budapesti üzletember, aki momentán a Tirana ’93 névre keresztelt rendezvényre érkezett. S most bármennyire is fájó a romantikus lelkű zsurnalisztának, kedélyes anekdoták helyett illő magyarázatok következnek: Tirana legszebb épülete nem más, mint a Nemzetközi Gazdasági és Kulturális Kapcsolatok Intézete. Egy piramishoz hasonlatos üveg- és vasbeton építmény, sok-sok márvánnyal díszítve. Hogy miért épített ilyet Albánia, amikor ezer lakattal zárta le határait? Nos, nem is kultúrát akartak itt virágoztatni, hanem Enver Hodzsa emlékének adózni. A piramis ugyanis a pártvezér mauzóleumának készült, kerek 400 millió dolláros költséggel, Enver vejének tervei alapján. Központi csarnokában egy 35 tonnás Enver-szobor állt, amit vasúti vagonokkal szállítottak be a már félig kész épületmonstrum alá — tartja a legenda. Mivel kifelé már nem vezetett biztonságos út, a vagonokat, úgy ahogy voltak, le is betonozták az alsó szintek alá, így terpeszkedett világ nagy bánatára a félidióta zsarnok ülő szobra tíz méter magasságból ámuldozva azon, mekkora nyomort is tudott örökül hagyni. De szobor már nincs. Lett helyette Tirana Expo, ugyebár. S akiknek kipattant agyukból az ily névre keresztelt, magyar áruk bemutatójára szakosodott össznépi vásár rendezése: a szegedi székhelyű MAC-Line Stúdió munkatársai, sok nemzetközi vásár szakavatott rendezői. — Ugyan hogy juthat eszébe valakinek épp egy ilyen szegény országban vásárt rendezni, amikor aligha számíthat fizetőképes vevőkre? — teszem fel alig provokatív kérdésemet Szirák Józsefnek, ki sok más vásár rendezése mellett idén a Csaba Expo igazgatójaként söpört be nem is kis sikert. Korábbi albániai utunk során mi éppen azt láttuk kollégáimmal, hogy a hiedelmekkel ellentétben igenis kialakult már egy olyan vállalkozói réteg ebben az országban is, amelyik igényli a magyar árukat, s azt konvertibilis valutával ki is tudja fizetni. Aztán az akkor még üres boltok láttán kézenfekvő volt az is, hogy egy ilyen elszegényedett országban szinte mindenféle árucikk vevőre talál, ha olcsó áron tudják kínálni. Biztatott a vásár megrendezésére a magyar külképviselet minden dolgozója, míg otthon a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma mindenre kiterjedő segítséget is ajánlott, ha cégünk aktív részt vállal egy magyar árukat népszerűsítő vásár megrendezésében. Végül pedig megtaláltuk ezt az igazán impozáns építményt — mutatott körbe Szirák új Enver Hodzsa kapitalizálódott mauzóleumán. — Ennél ideálisabb helyet egy nyugati országban sem kérhettünk volna a kiállítók felvonultatásához. — S mit gondol, nemcsak hiú ábrándokat kergetnek itt, az albán hegyek között? — Erre majd záráskor adhatok választ. Olvasóink pedig, kissé felpörgetve az idő kerekét, holnapi lapszámunkból tudják meg, mennyit is ér a Tisza-parti lelkesedés a büszke szkipetárok földjén. (Folytatjuk.) BÁTYI ZOLTÁN Mint a fáraók, Enver Hodzsa is piramist építtetett magának. S milyen jó itt kínálni a makói hagymát! (A szerző felvétele) KOMWIA AGGODALOMMAL FIGYELI egyes nyugati politikusok megnyilatkozásait. Azokból Ion Iliescu elnök szerint az olvasható ki, hogy a Nyugathoz fűződő kapcsolatok alakításakor egynémely kelet-közép-európai országot politikailag és gazdaságilag előnyben szeretnének részesíteni, másokat pedig diszkriminálni — idézte a román elnököt kedden a Frankfurter Allgemeine Zeitung. A lap szerint Iliescu Helmut Kohl német kancellárnak is tulajdonított olyan kijelentést, amely a visegrádi országok előnyben részesítésére utalt, s ezt Iliescu kevéssé konstruktívnak tartja. A bukaresti politikus számára mindazonáltal Románia felvétele az Európa Tanácsba, valamint a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény újra-megadása az Egyesült Államok részéről egy „nem normális helyzet” végét jelenti. Felülkerekedett az a felismerés, hogy végeredményben minden középkelet-európai ország ugyanazokkal a nehézségekkel néz szembe. Románia esetében — vélte Iliescu — a diffort dálás egyes nyugatiaknál ideológiai kérdéssé vagy hitkérdést vált, a realizmus felülkerekedésében az Egyesült Államok, különösen az új amerikai kormány döntő részt vállalt. Hajléktalanok hajléka (Folytatás az 1. oldalról) gyobb lélekszámú településeken átmeneti szállást kell létrehozni a hajléktalanoknak. Bár ennek határideje csak 1997., az illetékes bizottságok tagjai úgy voltak vele: akkor kell ezt megvalósítani, amikor igény van rá. Vagyis: azonnal. Ezért is nyújtottak be pályázatot a Népjóléti Minisztérium felhívására, és nyert is a város több millió forintot az átmeneti szállás felépítésére. Persze az összeg nem lesz elegendő, az önkormányzatnak is áldozatot kell hozni a jövő évi költségvetés terhére. Az elképzelések szerint a hajléktalanok háza a ruhagyár melletti területen lesz, tíz szobával és szociális helyiségekkel. Hat szobát egyébként szükséglakásnak nyilvánítanak majd, ezekben olyan családokat helyeznek el, amelyek valamilyen oknál fogva nem kerülhetnek önkormányzati lakásokba. A fennmaradó termeket pedig a klasszikus értelemben vett hajléktalanok birtokolhatják. A későbbiekben azt tervezik, hogy munkahelyeket is teremtenek az átmeneti szállás szomszédságában. Hiszen ott van például a szeméttelep, amelynek rendbe tételénél nagyon elkél a segítség. Ugyanakkor a közeli mezőgazdasági földterületen ún. városi konyhakert is kialakulhat a munkanélküli hajléktalanok foglalkoztatására. B.I. itó*.':* -JAy, - •*1993. dec. 1., szerda