Reggeli Délvilág, 1995. március (6. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-14 / 62. szám
Emléklapra Négy szócskát üzenek, vesd jól kebeledbe, s fiadnak Hagyd örökül, ha kihunysz. A haza minden előtt. (Kölcsey Ferenc) Petőfi Sándor, 1848 nyarán (Orlay Petrics Soma festménye) Állítását a Petőfi-életrajzok sorra-rendre átvették, így közli Hatvany Lajos (így élt Petőfi) és Dienes András (A legendák Petőfije) is. Dienes András a Délmagyarország 1959. december 13-i számában külön kis cikket is írt Petőfi és Dorozsma címmel, s ebben ezt mondja: „Az 1848- as képviselő-választásnál, amikor Petőfit megbuktatták saját pátriájában, Szabadszálláson az itató-etető ,kapatosok, talán a kunszentmiklósiakon kívül nem voltak a költőnek hívebb választói, mint a kiskundorozsmaiak, akik hosszú kocsisorral, zászlójukkal, bírájukkal élükön mentek a szavazásra. Nem rajtuk múlt, hogy akkor már véget ért Szabadszálláson a választás.” Bármennyire is szép hagyomány volna Dorozsma — s immár Szeged — számára is ez, sajnos, a Petőfi-legendák közé sorolható: a történeti kutatás ugyanis nem igazolta. Azóta már nemcsak Dienes András hunyt el, hanem annyi sok Petőfi-kérdésben — a szülőhelyvitában, Petőfi halálának körülményeiben — ellenlábasa, vitatársa, a Mórakutatásban szintén jeleskedő Mezőfi Károly is. Ő mutatta ki, először a Jászkunság 1965. évfolyamában, majd a Petőfi és kora című gyűjteményes munkában (1970) megjelent tanulmányában, hogy a dorozsmaiak bizony nem vonultak föl Szabadszállásra, el sem jutottak a választásra! Megtalálta ugyanis Mezősi az Országos Levéltárban a dorozsmaiaknak az országgyűléshez 1848. július 10-én beérkezett folyamodványát, ún. petícióját, melyben megtámadták a választásokat, vizsgálatot kértek. Nagy Károly megválasztásának érvénytelenítését szerették volna kimondatni, s új választást követeltek. Éppen érvelésükből derült ki, hogy nem vettek részt a választáson. Legelőször is azt sérelmezték, hogy bár a kiskun választókerület déli részének, Majsának és Dorozs-A nagy költő életrajzából ismeretes, hogy 1848 nyarán ő is föllépett képviselőjelöltként szülőföldjén, a Kiskunságban, de a választás során — a nép megtévesztése, választási visszaélések miatt — a küzdelemben alulmaradt A június 15-i választáson a kiskunok szavazatai nem őt, hanem a szabadszállási Nagy Károly ügyvédet, volt főjegyzőt és kun kerületi tisztviselőt juttatták be az első magyar népképviseleti országgyűlésbe. Hentaller Lajos, aki évtizedekkel később ugyanennek a kerületnek volt országgyűlési képviselője, 1895- ben Petőfi mint követelőit című könyvecskéjében kortársi emlékezések nyomán megírta, hogy néhány kiskun városból, így Dorozsmáról is, szép számú Petőfipárti szavazó vonult a választás színhelyére, Szabadszállásra, de Nagy Károly kortesei föltartóztatták, s erőszakkal megakadályozták őket a szavazásban. Ezért — vagy ezért is — bukott volna meg Petőfi, mának együttesen 14 500 lakosa volt, szemben a fölső rész 18 435 lakosával, a választás helyét mégsem valamely központi helységben (pl. a választókerülethez ugyan nem tartozó Félegyházán), hanem a Dorozsmához egy napi járásra eső fölső részen, Szabadszálláson jelölték ki. Panaszolták továbbá, hogy nem is tájékoztatták őket időben, így a dorozsmaiak önhibájukon kívül, föl sem iratkozhattak a választói névjegyzékre, ehhez is Szabadszállásra kellett volna menniük! Választói joggal bíró 670 dorozsmai polgár esett el ezzel a szavazás lehetőségétől! Mikor a dorozsmaiak mégis úgy döntöttek, hogy a választásra elmennek Szabadszállásra, a délvidéki szerb felkelés hírére fegyverbe szólították őket. „Meghiúsult ekképp azon szilárd akaratunk, hogy a választás helyén egybegyűlve a behatás törvénytelen mellőzését is kitelhető módon orvosolva, legszebb jogainkat élvezhessük, és így a Nemzeti gyűlésre követet választhassunk.” A petíció pontosan tisztázza a dorozsmaiak szerepét a választásban, egyúttal pedig azt is bizonyítja, hogy a szabadszállási választási jegyzőkönyv megszerkesztői és aláírói hamisítást követtek el: ők ugyanis a jegyzőkönyvben úgy tüntették föl, mintha a majsaiak és a dorozsmaiak is részt vettek volna a választásokon. A dorozsmai petíció későn érkezett az országgyűléshez. Már előbb egyéb választási visszaélésekért — erőszakért — megtámadták Nagy Károly megválasztását a kunszentmiklósi és a kiskunlacházi választók — Petőfi hívei — is; folyamodványukat maga Petőfi szövegezte, és írta le. Ez július 8-án — a dorozsmaiak petíciójának beérkezése előtt két nappal! — került a nemzetgyűlés elé. A Ház háromtagú bizottságot küldött ki, hogy a helyszínen, Szabadszálláson tanulmányozzák a petíció állításait. Sajnos, a bizottság hozzá sem foghatott feladatának végrehajtásához a délvidéki lázadás, a hadi események elterelték róla a figyelmet. Petőfi valószínűleg nem is tudott a másik petícióról, a dorozsmaiakéról, amely már tárgyalásra sem kerülhetett az országgyűlésben. Mint tudjuk, Petőfi keserű lelkében a csalódás költői formát öltött: ezekben a hetekben követjelöltként Dorozsmán áta Az apostolt. Ebben ott tükröződik a fájó kudarc emléke is, így tehát megint szegényebbek lettünk egy legendával. De valamivel azonban gazdagabbak is. Mezősi nagyon valószínűnek tartja, hogy a választási körútja során Petőfi Dorozsmán is járt. Kimutatja, hogy a költő 1848. június 6-án indulhatott el Pestről. Ceglédig vasúton utazott, innen Nagykőrösön és Kecskeméten át érkezett Félegyházára. Ez, mint említettem, nem tartozott ugyan választókerületéhez, de a költő innen közelíthette meg legkönnyebben kerületének két déli helységét, Majsát és Dorozsmát, továbbá itt székelt a kiskun kapitányság, a kiskun kerület közigazgatási központja, ahol az egész kerület választási ügyeire vonatkozóan tájékozódhatott. A költőnek a követválasztási útjáról írott beszámolójából világlik ki, hogy az egész kerületet, tehát a déli részt is fölkereste. „Lejöttem szülőföldemre Kis-Kunságba, proclamatiót osztottam szét a nép között, azt az egész kerület választóinak nem kapatos része lelkesedéssel fogadta, s egy hangon azt beszélték, hogy engem választanak követnek.” Félegyházáról valószínűleg Izsák felé menve érkezett a Kiskunság fölső járásába, és látogatta meg az ottani városokat: Fülöpszállást, Szabadszállást, Kunszentmiklóst és Kiskunlacházát, majd június 8-án visszaérkezett Pestre. Minden bizonnyal tehát Petőfi 1848. június 7-én járt Dorozsmán. Ha már nem valószínű az a szegedi legenda, mely szerint 1849 nyarán Bem táborába menet tiszteletét tette Dugonics András sírjánál a Deszkás temetőben, ha nem bizonyítható a Tömörkény följegyezte hagyomány, hogy a szegedi országgyűlés napjaiban Petőfi megfordult az öreg Oroszlán kávéházban, az Oskola és a Tömörkény utca sarkán, ahol a kőből való hajóorr őrzi még a régi ház emlékét. Mezőfi Károlynak ez a föltevése nagyon valószínűsíthető. Ha tehát elveszett egy illúziónk a dorozsmaiak választási fölvonulásának történetéről, nyertünk egy hitelesebbnek látszó adatot: Petőfi dorozsmai látogatásáról. PÉTER LÁSZLÓ A márciusi ifjak Szolgaságunk idejében Minden ember csak beszélt, Mi valánk a legelsők, kik Tenni mertünk a bűnért! Mi emeltük föl először A cselekvés zászlaját, Mi riasztók föl zajunkkal Nagy álmából a hazát! A földet, mely koporsó volt S benn egy nemzet a halott, Megillettük, és tizennégy Millam szív földobogott. Egy szóvá, s egy érzelemmé Olvadt össze a haza, Az érzelem „lelkesülés”, A szó „szabadság” vala. Oh ez ritkaszép látvány volt, S majd ha vénül a világ, Elmondják az unokáknak Ezt a kort a nagy apák. És mi becsben, hírben álltunk, Míg tartott a küzdelem, De becsünknek, de hírünknek Vége lett nagy hirtelen. Kik nem voltak a csatán, a Diadalhoz jöttének, S elszedék a koszorúkat, Mert a szóhoz értenek. E sereg, mely, míg a harc folyt, El volt bújva vagy aludt, így zúgott a diadalnál: Mi viseltünk háborút! Legyen tehát a tiétek, A dicsőség és a bér, Isten neki nem küzdünk mi Sem dicsőség, sem díjért És ha újra tenni kell majd, Akkor újra ott leszünk, És magunknak bajt, s ti nektek Koszorúkat szerezünk. Viseljétek a lopott hírt, A lopott babérokat, Nem fogjuk mi fejetekről Leszaggatni azokat. Abban lelünk mi jutalmat, Megnyugoszunk mi azon: Bárkié is a dicsőség, A hazáé a haszon! (Pest IMS június) 1995. márc. 14., kedd Vörösmarty Mihály Jóslat Ki mondja meg, mit ád az ég? Harag, káromlás volt elég; Gyűlöltünk, mint kuruc, tatár, Bánkódtunk mint a puszta vár; Ügyünk azért Sikert nem ért Pedig neked virulnod kell, a hon, Lelkünk kihalna hervadásodon. Hát félre bú és gyűlölet! Vagy bár gyűlöljünk szellemet, Azt, mely közöttünk lakozott, És eggyé lenni nem hagyott. E gyűlölet A szeretet, Mert még neked virulnod kell, a hon, Túl és innen sok késő századon. A gyűlöletnél jobb a tett Kezdjünk egy újabb életet. Legyen minden magyar utód Különb ember, mint apja volt. Ily áldozat Mindig szabad. Mert meg neked virulnod kell, o hon, Vagy szégyen régzik minden fiadon. Mi tilt jobbakká válnotok? Ha eddig pazaroltatok, S idő, ész, pénz elszóratott Megvenni a gyalázatot. Elég azok Javulnotok. Mert még neked virulnod kell, o hon, Bár bűneink felhoznék arcodon. A verseny nyitt a nemzet él, Ha egy jobb tagja sem henyél, Jut ember és kéz, munka, vér. Mi volna az, mit el nem ér? S legyen dicsőbb, Ki tettre főbb, Mert még neked virulnod kell, a hon, Ragyogva hírben büszkén, szabadon. Itt még e föld, mély sírjaiból Az elhunyt őrsök lelke szól. Munkát reá s szabad kezet: Dicső kert lesz a sír felett, Zöldelni fog Bérc és homok. Mert még neked virulnod kell, a hon, Miért volnál az éggel oly rokon? Mit a művészet, tudomány Csodálat, üdvöst hagy nyomán, Adjuk meg e hazának azt A hervadatlan szép tavaszt. Múlt és jövő így egybe nő. Mert még neked virulnod kell, o hon, Fölül időn és minden sorsokon. Vagy nincs erőnk? Az nem lehet: Ártunk egymásnak eleget Lesz költő, szónok és vezér, És tudomány, mely eget ér, De tisztelet A gúny helyett! Mert még neked virulnod kell, o hon, A szellemek kincsével gazdagon. Fut fárad a sok idegen, Miért? Hogy tápja meglegyen, S mi tőlük várjuk a csodát Fölékesítni e hazát? E jog nekünk Szent örökünk. És még neked virulnod kell, o hon, Vérünknek lángja ég oltárodon. Kir e hon, ha nem miénk? Ha érte mindent megtevénk, Ha tiszta kézzel áldozánk, S lettünk, mi eddig nem valánk: Nincs hatalom, Mely visszanyom. És még neked virulnod kell, o hon, Mert isten, ember virraszt pártodon. DÉLVILÁG 3P.