Reggeli Délvilág, 1996. január (7. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-02 / 1. szám
Cíksomlyó utca. Legszebb ház a hegy tetején. Előtte hatalmas sziklaszobor, a honfoglalás ünnepére készülő vallomás. Kis ajtó mögött a hatalmas műterem. Szervátiusz Tibor birodalma: csillagkalapácsok, napköszörű, végső a kemény andezitnek, égetett tölgyfának, mahagóninak, az aranyozott juharnak... Csönd. Aki velem szemben ül, hosszú erdélyi útról érkezett meg. Már senki, semmi nem zárhatja ki közülünk. Két erős kéz pihen előttem: remekművek teremtője. A születésnapi beszélgetés kissé megkésett, de szeretetteljes, komoly és drámai. Amilyenek a művei, amilyen az életünk. - Megint egy kerek évforduló: 65. A számadás ideje. Mindent meg tudtál valósítani, vagy maradtak mulasztásaid? - A szobrászat nemcsak alkotói és szellemi tevékenység. A magamfajta ember számára, aki mindent egyedül csinál a szerszámkészítéstől a szobrok megalkotásáig, nehéz fizikai erőpróba, sok időt és energiát követelő testi munka. Mindezt valahogy a génjeimben hordozom, a kétkezi munkának az őseimtől öröklött szeretetét. Az én szobraim ebből a két őselemből születnek: egyrészt az anyagból, ami a szobrászat alapja, másrészt abból a szellemi erőből, amit az alkotás folyamán magamból és a mindenségből bele tudok kényszeríteni. Ez isteni teremtés, lelket lehelni az anyagba, ami azután saját lelkét megváltoztatva kénytelen az alkotó által sugallt erőket hordozni, örök időkig magába zárni. - Édesapádtól tanultad mesterségedet. Trianon után az erdélyi magyarságnak politikai, gazdasági és más egyéb hatalma nem maradt. Néhány éves bódult állapot után az élni akarás megtalálta azt a hitet, amit a kultúra nyújtott számára. Rövidesen egy pezsgő szellemi élet indult meg. Az akkori időszak jeleseit mind ismertem: Kós Károlyt, Tamási Áront, Gy. Szabó Bélát, és általában azokat, akik küzdőtársak voltak. Belekerültem ebbe az életbe, annál is inkább, mert apám műterme egyben a szobám is volt. Gyerekkoromtól rajzoltam, megkaptam a nagyapámtól örökölt szerszámokat. Korán elkezdtem faragni. Milyen ember volt édesapád, szigorú, elnéző? Beleszólt az életedbe? — Soha nem akart beleszólni a dolgaimba. Azt akarta, magamtól szeressem meg. Ennek ellenére később mégis orvosnak készültem. A felvételi sikerült, de édesapám osztályidegen volt, ezért nem vettek föl... Pontosan tudtam, felső erők számomra a művészetet rendelték. - Érezted, küldetésed van? - Sokszor éreztem, valamilyen módon életemet láthatatlan erők irányítják. Mindig éreztem a jelenlétüket. Egy induló művésznek az igazi küzdelem akkor kezdődik, amikor a maga lábán kell megállnia. Fiatalon tudtam, a művészetet úgy érdemes teremteni, ha annak sok ezer éves vonulatához valami újat, egyénit tudok hozzáadni. Már főiskolás koromban megfogalmaztam ars poeticámat: „Azt tartom alkotásnak, ha a művész nemcsak kísérletezik, de teremt világot magának, s ehhez megfelelő formát. Ha létrehoz eddig nem létezett új valóságokat. Ha szellemi erejét az anyagra tudja kényszeríteni. Ha az anyag kénytelen egy egész nép feszültségeit, az egész emberiség sorsát magába zárni és örökké hordozni.” - Mikor jártál Erdélyben? Hogyan élnek az ottani magyarok? - Nem könnyű a helyzetet átlátni, összefogni. A fő nehézség az, hogy az anyaországban is nehéz az élet. Mintha a Kis-Antant erői működnének, s egyeztetnék a terveiket. Kegyetlenül szorongatják a rájuk bízott magyarok millióit! Mindent elkövetnek a beolvasztásukért... Azt a tanulságot vonom le újra és újra: nagy erő van ebben a népben. Évtizedek iszonyú elnyomása ellenére is meg akar maradni annak, aminek született: magyarnak! Ragaszkodik nyelvéhez, hagyományaihoz. A magyar egy nép, egy nemzet. És ide számítok a világon minden magyart, aki annak vallja magát. Ez a nép élni akar, és ehhez joga van. - Merre forog a történelem kereke? - A történelem kereke forgandó, a világ képe állandóan változik. Jöhetnek jobb idők a számunkra is. Az erdélyi megmaradásban fontos szerepe van az egyháznak. Papjaik tudják, a rájuk bízott nyájat őrizni és vezetni kell. Nemcsak imádkozni kell, de hitükben, magyarságukban megtartani. Nagyok a veszteségek. De az élet mindig újrateremtődik. Minden generáció kitermeli magából azt az erőt, amely biztosítja, hogy megtartsa a magyarságot! - Egész életedet végigkísérte Ady sugárzó szelleme. - Abban a szorításban, amiben éltünk, induló fiatalnak nagyon nehéz volt tájékozódni. Sokat segített az erdélyi nép történelme, kultúrája, később Szabó Dezső, majd Bartók zenéje. És Ady Endre. Úgy is mondhatnám, ők voltak a tanítómestereim. Belső kényszerből inkább magam számára megfaragtam őket, hogy velük vegyem körül magam, és erősítsenek hitemben. Ady bennem mintegy látomásként jelent meg: fekete kőben egy őserejű nagy költőfejedelem, aki össze tudta fogni és felmutatni az egész magyar életet. - Andezit portréját 12 évig faragtad. - A hatalmas követ egy udvarban találtam. Ott állt már 40 éve, mert nem tudtak mit kezdeni vele. Lovas szekérrel hazavittam a kertembe, s elkezdtem látható formába alakítani. Szikráztak, törtek a szerszámok, sokszor úgy éreztem, ezt a követ nem lehet legyőzni. Nem hagytam magam. Addig kopogtattam, csiszoltam, amíg végre ott állt előttem a költő ősdacos feje. Bizonyság volt, hogy az ember soha nem adhatja föl. Legnehezebb helyzetekben is győzni lehet, ha hit van és akarat. És ez vonatkozik nemcsak az alkotásra, de egy nép megmaradására is. Nagy László nagyon szép verset írt róla. Csórival és Kósával járt Erdélyben. Feri mondta: „Mutasd meg Adyt!” A szobor kint állt a tornácon. László kicsit távolabb tőle. Kitakartam. Most is emlékszem: néma csend lett. Hirtelen arra gondoltam, Lászlónak nem tetszik. Akkor közel ment a fejhez, többször körbejárta, sokáig nézte, s ahogy ver-Móricz Zsigmond (Kolozsvár, Nemzeti Színház) seben írta, bűvölte. Hosszú idő után szólalt meg: „Az egyetlen méltó Ady-ábrázolás!” - Mi a művészet feladatai? - A művészetek közül a szónak van a legnagyobb ereje, így a népet igazán vezetni költőink tudták. Sokszor gondolkodtam a szobrászat feladatán. Kevesebb eszköze és lehetősége van, hiszen egy szobor csak akkor beszél, ha azt valaki megnézi, s abba hajlandó belelátni és belegondolni. A legnagyobb hatása a köztéri munkáknak van, mert az sok ember tulajdona, s egy egész nemzetet összefogó, közös gondolatot sugároz. - Nagyon sokan reménytelennek, kilátástalannak ítélik helyzetünket. Te hogyan látod? - Kis ország vagyunk - sokan ezt mondják. Talán azok, akik ezt tudatosítani akarják bennünk. Gyengévé, erőtlenné akarnak tenni. És hitünket akarják elvenni. Nem vagyunk kis nép: 15 millió magyar nem kevés. A magyarság régi nép, nyelvünk a világ egyik legfejlettebb nyelve, kultúránk, hagyományaink is csodálatosak. Itt élünk bizonyítottan 1100 éve. Európáért annyit tettünk, mint senki más. A történelem mindig küzdelem. A mienk különösen az, hiszen Európa szívében élünk. Nem csoda, mindenki itt vonul keresztül, mindenkinek erre a területre fájt a foga. Mindig más ellenséggel és más megszállókkal kellett megküzdenünk. De mindezek dacára megmaradtunk! Élünk! - Mai életünk is örökös küzdelem. -A mai élet is épp olyan nehéz, mint a régi korok bármelyike. Ez a század katasztrófák özönét zúdította ránk. Két világháború önmagában is elég. Ehhez még hozzászámíthatjuk Trianont, ami szétmarcangolta országunkat! Ráadásul egy 40 éves uralommal, idegen ideológiával, kényszerrel, katonasággal... Egy új gyarmatosítás indult meg, ami a pénzügyi hatalom gyarmatosítását is jelenti. Feladnunk most sem szabad. A magyarságnak ebben a küzdelemben is meg kell maradnia! Győzni is lehet, csak a hitet a megmaradásban nem szabad elveszteni! FENYVESI FÉLIX LAJOS Szálkák Erdély keresztjéből Születésnapi beszélgetés Szervátiusz Tiborral Szervátiusz Jenő: Önarckép Szervátiusz Tibor. Jeges idők ! Tinl amikor a televízióban bemutatott krimiktől féltették a serdületlen vagy serdültebb ifjúságot, mondván: erőszakosságot sugall. Akkoriban ugyan még csak klasszikus bűnügyi filmek voltak divatban, tisztességes szabályokkal, a jó kötelező győzelmével, a bűnös bűnhődésével. Aztán - persze - tágultak a keretek, eleinte azáltal, hogy a gonoszt még ördögibbnek mutatták, a legyőzése felől azonban kétség sem merült föl. A borzongató thrillerek korszakában azonban a kegyetlenség vált az első számú mozgatóvá, lelkileg sérült, megbolydult személyiségek özönlötték el ezeket a bűnügyi történeteket, minden előfordulhatott, előfordulhat, amit a képzelet követni tud, az is, amit nem . Értsük meg jól: ez még mindig mese. Merő kitaláció, akkor is, ha megtörtént esetek adják az ötleteket. Színészek játsszák a szerepeket, rendező rendezi a históriát, ép ésszel senki sem tekinti valóságosnak a a képernyőn megjelenteket. Annál inkább sem, mivel - esetleg - egyazon színészt, aki vérgőzös gazembert alakított egyik este, másnap már botladozó jófiúként látja viszont egy kedves vígjátékban, vagy éppen köznapi vendégként egy sztárokkal bíbelődő show-műsorban. Akkor is így van, ha jól tudjuk, a néző szeret azonosulni vonzó hőseivel, számos példa tanúsítja, nem szívesen engedi meg, hogy író vagy rendező megfossza társaságától. Kiköveteli a Dallas-fiú föltámasztását éppen úgy, ahogyan annak idején Sherlock Holmesét is. Ennek ellenére érzékeli a valóság határait. Pontosan tudja, mikor mennek „élesben” a dolgok. Az erőszakos cselekedetek közül fölismeri a valóságosakat, a televízió jóvoltából gyakrran egyenes adásban közvetített borzalmakat. Látta a kamerák előtt fejbe lőtt vietnami partizánt, szemtanúja lett az amerikai elnök meggyilkolásának, évek óta, estéről estére követnie kell - mondjuk - az egykori Jugoszlávia belháborúit nők, gyermekek kegyetlen lemészárlásával, ha elfordítja szemét a képernyőről, akkor is hallja az asszonyok panaszos sírását a csecsen-orosz háború áldozatainak teteménél stb, stb. Fölsorolni is hosszadalmas, egyetlen napunk sem telik el borzalmak nélkül. Akkor még olyan hétköznapi borzalmakról nem is szóltunk, mint a különböző rendőrségek brutális támadásai magukról megfeledkezett futballszurkolók ellen, nyílt színi verekedések egynémely parlamentekben, politikai vitaműsorokban. Bolond, bolond világ - mondogatjuk fejcsóválva, és ezzel alighanem megbocsátjuk ezt a visszataszító, mindent elöntő erőszakot. Talán mert tudjuk, úgysem tehetünk ellene, talán mert tudjuk, az emberi természet jóból és rosszból van összegyúrva, időnként pedig elválnak az alkotóelemek, fölmutatják magukat a legszélsőségesebb formában. Csak hát, csak hát. Csak hát a jó egyre kevésbé, a maga tisztaságában annál is ritkásabban. A hírközlés, a média már jó ideje kizárólag a szenzációkra vadászik. Megbújva a tájékoztatás erkölcsi bástyája mögé, mind véresebb, mind vadítóbb kegyetlenségekkel áll elő, föl sem vetődik, vajon milyen a hatása mindennek a nézőre. A nézőben sajátos éhség alakul ki az effélék fogyasztására. Biztos, hogy a kegyetlenség igénye is újratermeli a kegyetlenséget, ekképpen az aljasságnak remek esélyei nyílnak. FÁBIÁN LÁSZLÓ (Folytatás az 1-es oldalról) - Mit érzett, amikor letartóztatták? - Nem kaptam levegőt a meglepetéstől. Előtte jelentkeztem a rendőrségen, mert szüleim mondták, a nyomozók kerestek. Először hazaküldtek. Közbeszól dr. Krajkó Zoltán, aki az eseményeket napjainktól pörgeti visszafelé. - Végig érződött az ügyön, hogy a hatóságok ürügyet keresnek a gyanúsításhoz. Bűnbakként volt szükség Tamasi Attilára. Pontos részleteket először akkor tudtam meg erről, amikor a nyomozást lezárták, és ismertették az iratokat. Tamasi Attila az emlékei között kutat. - Magda Marinko három hétig nem tett vallomást. Aztán annyit mondott, hogy a szegedi Café bárban megismerkedett egy Attila nevű férfival. Az én voltam. Érdekes módon, már a letartóztatásom előtt a rendőrségnek fényképe volt rólam, azt mutatták Marinkónak. Hogy az a fotó mikor készülhetett, az a mai napig rejtély előttem. Nem voltam büntetve, így a nyilvántartás részéről nem fényképezhettek engem. Az ügyvéd magyarázata most sem késik. - Azt hittem, gyorsan tisztázódik a félreértés, és Attilát elengedik. Érthetetlen volt előttem az a körülmény, hogy védencem kétszer is elmegy a rendőrségre, jelentkezik, mert keresik, s aztán szökés, elrejtőzés veszélye miatt tartóztatják le. Tamasi Attilához fordulok, aki szótlanul hallgatja a jogász okfejtését. - Marinkét személyesen ismerte? - Természetesen, és ezt soha nem tagadtam. Először egy nyilvános szórakozóhelyen találkoztam vele. Valentino márkájú dzseki volt rajtam, odajött hozzám, megkérdezte, kellene-e még egy ilyen, mert tud szerezni. Igen, mondtam, másodszor akkor jöttünk össze, amikor a dzsekit megvettem. Marinkóról tudni kell, hogy gyakran szórakozott együtt a szegedi fiatalokkal. Nem volt ő egy különleges teremtmény, jelenség. Én szinte az utolsók között ismertem meg abból a körből, akikkel találkozni szokott a biliárdszalonokban. - Hogy teltek napjai a fogdáiban? - Mindennap azt gondoltam, eljött a szabadulás napja. - Utaltak erre bizonyos jelek? - Sajnos nem. Először a budapesti Gyorskocsi utcai rendőrségi fogdában őriztek, egy külföldivel voltam összezárva nyolc hónapig. Utána átvittek az intézmény börtönszárnyába. A különösen veszélyes fogolynak kijáró őrzésmódban részesültem, hozzáteszem, a smasszerek nagyon rendesek voltak hozzám. - Miért mondja ezt? - Mert magáncellába kerültem. Ott már levették rólam a derékbilincset. - Nem félt? - Senkitől sem. Az a szörnyű érzés - hogy egy koncepciós ügybe kerültem - erősen megnyomta a lelkemet. Azt szerették volna a nyomozó hatóságok, hogy valamit beismerjek. Az ügyvéd ismét közbeszól. Kiegészíti a helyzetértékelést. - Hivatalos helyről számos ajánlat érkezett, ha Tamasi részleges beismerő vallomást tesz, akkor szabadlábra helyezik - Mit javasolt védencének? - Én meg voltam győződve az ártatlanságáról. Tamasi Attila a történetet hallva, dühösen csattan fel. - Elutasítottam mindenféle ajánlatot. Mit képzel! Ártatlanul vállaljak magamra egy balhét. - Lelkileg miképp lehetett elviselni a kínos helyzetet, hogy különleges fogolyként kezelték? - Erőt adott, szüleim hittek az ártatlanságomban. Mellém álltak. Tartottam magam olyan kemény legénynek, hogy végig tudom csinálni. No persze azt nem sejtettem, hogy a „végig” 18 hónap lesz. - írt-e naplót? - Nem volt rá szükség, mit tudtam volna feljegyezni. Egyhangúan teltek a börtönnapok. Marinko írt naplót, de végül is az nem a börtönről szól. írás nélkül is meg tudtam őrizni a lelki békét, nem roppantam össze. Talán, ha idősebb vagyok, más a helyzet. Tudtam aludni, tornásztam, és azt ettem, amit a szüleim hetente háromszor küldtek csomagban. - Tartott attól, hogy megmérgezik? - Eszembe sem jutott, csak nem ízlett a börtönkoszt. Az viszont nagyon jól esett, hogy a fogházi sétán a kemény bűnözők biztattak, bírjam ki. - Találkozott a nehézfiúkkal is? - Ott őrizték őket, ahol a különösen veszélyes bűnözőket - no meg engem -, különítették el. A sétán találkoztam egy nyolcszoros gyilkossal. Pontosabban azzal, akit ezzel vádoltak. Na meg egy orosz maffiózóval, akit az Interpol is körözött. Próbáltak lelket önteni belém. - Mire gondolt, amikor kiszabadult? - Éppen délután fél 4 volt. Ezt az időpontot emlékezetemben jól megőrzöm. Vártam a szüleimet, akik jöttek értem, és arra gondoltam, de jó lesz őket megölelni. Úton hazafelé, a kocsiban eszembe jutott, azért jó, hogy jogállamban élünk. - Bosszút, haragot nem érzett? - Gondolom, furcsának tartja, hogy nem. Sokáig az volt a fejemben, egy „balesetnek” lehettem a részese. No persze, senkinek sem kívánom ezt a balesetet. - Miképp fogadták a barátok? - Mintha semmi sem történt volna. - Nem sajnálták? - Arról nem beszéltek, de tudomásomra hozták, soha nem hitték el, hogy én vagyok a tippadó. - Ismerősei és a szegedi ismeretlenek tettek Önre megjegyzést? - Nem, de azoknak, akik nem ismernek, a véleménye nem nagyon érdekel. Legfontosabbnak azt tartom, hogy nyu godt lel ki ismerettel tudok mindenkinek a szemébe nézni. - Most mihez kezd? - Vállalkozó vagyok. A vendéglátásban próbálok szerencsét. - Hátramaradt még egy ítélet. Az ügyész fellebbezése után a Legfelsőbb Bíróság dönt majd. Mire számít? - Elképzelhetetlennek tartom, hogy megváltoztassák a Fővárosi Bíróság ítéletét. Én nyugodt vagyok. A lőszerrel való visszaélésről pedig csak annyit, három olyan golyót találtak a rendőrök a lakásomon, ami már nem illik semmilyen ma használatos puskába. Kisgyerekkoromban találtam, és akkor a játékaim közé tettem. S ha már a lőszernél tartunk, ellentétben az ön állításával jegyzem meg, rám soha nem lőttek. Búcsúzás előtt Krajkó ügyvéd is azt mondja, amit védence. Kizártnak tartja, hogy a Legfelsőbb Bíróság változtasson az ítéleten, hiszen ahhoz új bizonyítékokra lenne szükség, olyanok pedig nincsenek. Egyetlen kellemes élmény a Tamási-ügyben csak a bíróság ítélete volt. Előtte láthatatlan falakba ütköztem. HALÁSZ MIKLÓS Tamási megjárta Iszonyú 18 hónap 1996. immár 2., kedd