Reggeli Délvilág, 1996. február (7. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-01 / 27. szám
Éva káposztája Bessenyei, a nyakasvásárhelyi Szülővárosába, Hódmezővásárhelyre jött ismét Bessenyei Ferenc kétszeres Kossuth-díjas, kiváló és érdemes művész. A Petőfi Művelődési Központ ezúttal is, mint már oly sokszor az elmúlt több mint négy évtized alatt, megtelt. A közel egyórás önálló estet követően tudtunk szót váltani a 77. életévéhez közeledő művésszel. - Születésnapi előzetes volt ez az est? - Nem, nem, valójában engem is meglepett a direktor és kedves, csinos, aranyos kolléganője, hisz az est bevezetőjében felköszöntöttek, vagy megköszöntöttek. Mondtam is nekik, gyerekek, a szülinapom nem most van, hanem február 10-én, azt meg még „meg” is kéne érni! Mindentől függetlenül, azért jólesett, és úgy érzem, megadja az Isten azt is, hogy február 10-én is felköszöntsetek. Hogy meddig? - ez az, amit csak ott fent tudnak. Én egyet kérek a jó Istentől - a dátumot ne árulja el senkinek! Szóval nem születésnapi estnek készült, és hogy mégis az lett, ebben nem én vagyok a ludas. - Mit szól ismét a telt házhoz? - Mit mondhatnék, meghatódom mindig, amikor itt, szeretteim között léphetek fel, és ez nem volt másképpen ma sem. Nagyon sok ismerős arcot fedeztem fel a nézőtéren, és azt is fájdalommal, de tudomásul kell vennem, hogy nagyon, de nagyon sok ismerős, barát, egykori játszótárs, iskolatárs, csapattárs már nem lehetett jelen. Csodálatos emlékek idéződnek fel egy-egy ilyen alkalommal. Ez, no meg a közönség szeretete éltet, az ad erőt, hitet, hogy még mindig vállaljam önmagam, a színészi mivoltomat. - Lesz-e ma este töltött káposzta? Mert úgy tudom, nem maradt ki eddig még egyetlenegyszer sem. - Hát, lehet, ma este kimarad, mert ennek a zongorista fiúnak éjjel a rádióban kell lenni Pesten, és miatta rohannunk kell. Ez jellemzi a mai életünket, az állandó rohanás, látásfutás. Nincs időnk egymásra, szeretteinkre, pedig gyerekek, ha tudnátok, milyen rövid az élet, és milyen gyorsan peregnek a homokórában a homokszemek! Szabó Miska itt van, láttam, benne bízok, hátha a zongoristát is leveszi lábáról, és csak-csak megkóstoljuk Éva káposztáját. Mert azt tudom, hogy mindig vár, és mindig pazarul főz, én meg még mindig szeretem a töltött káposztát. - Mást nem? - Most mondtam, hogy úgyis jobban tudjátok, hisz annyit írtatok már arról, hogy én falom a nőket, meg hogy nagykanállal fogyasztom az életet. - Nem így van? - így volt! De szép, de csodálatos is volt! Ne nyafogjunk, ne siránkozzunk, ez nem Bessenyeihez illő. - Minek köszönheted szellemi, fizikai frissességed? - Minek? Vagy kinek köszönhetem? Én magam sem tudom. Hogy vásárhelyi vagyok, annak biztos van ehhez valami köze, és a jó Istennek is. Meg is köszönöm neki egyszer majd, ha találkozom vele. Ma is játszom a Nemzetiben, nem annyit, mint régen, nem azt, amit szeretnék, de az is valami, hogy még ma is kapok szerepet, mert, de sokan vannak, akik ezt nem mondhatják el magukról! Nem lettek ők rosszabb színészek, csak megöregedtek. A sok mellőzés megtörte őket, és ők maguk is elhitték, hogy már megöregedtek, kiégtek. Én ezt az állapotot soha, egy percig sem akartam elhinni, elfogadni. Nyakasvásárhelyi módjára úszom képletesen az árral szemben. Az ember kora nem betegség, hanem állapot, és valójában mindenki maga érzi, hány éves. Szóval, így vagyok ezzel én is. (baranyi) Lakóhelyemül választott városomban gyakran teszek nagy sétákat a főutcából az E5-ösre nyíló kisebb utcácskákba is. Szomorúan veszem tudomásul, hogy a klasszikus alföldi településekre jellemző hangulatot már csak itt-ott lehet érezni. Gazos, üres telkek, málladozó falusi házacskák pusztulnak szemünk láttára. Az idő vasfoga, megbontva a tetőszerkezeteket, hamar leépíti a főleg vályogból készült épületeket. Régmúlt gazdái már nem élnek, új tulajdonosaik bennük nem laknak. Ma már alig találni napsugaras oromzatúakat, jön a markoló, semmivé válnak, helyettük új, modern, gyakran hivalkodó családiházcsodák kelletik magukat. A hatvanas években meg a szocialista építészet remekei, stílustalanok, oda nem valók, álmodernek, a település hangulatához egyáltalán nem igazodók, épültek. Ha valaki föllapozná a Kistelek történetét feldolgozó vaskos kötetet, láthatná és búsan nézegethetné a szebbnél szebb parasztházak, a századfordulón épített, majd modernizált vasútállomás épületének képeit. Mára meg csak álom marad a régi emberarcú és léptékű hangulat visszaállítása. Nos, ezért figyelem már évek óta a régen, valamikor Bika utcának nevezett házak sorsát is. A sportálya felőli végén takarosan rendben tartott porta az egyik kedvencem. A sarki főépületet a valamikori gazdaságot ellátó melléképületek ölelik körbe, az udvar közepén - láss csodát! - égre meredő gémeskút. A katolikus templom felőli sarkon meg a nagy gazdasági válság előtt épült polgári stílusú ház: Kisteleki Ede utca 4. szám. A homlokzat évről évre vedlik, a hátsó traktus, a hajdanvolt üvegezett veranda vakon bámul, a vályogfalakat védő vakolatruha leszakadva, meztelenül mered a váratlan látogatóra. Csak egyvalami virít, figyelmeztet imigyen: Kistelek koszorús költője született itt 1861-ben, emlékül a hálás utókor. A márványkeret, a bronz dombormű és a szülőház állapotának kontrasztja Pallasz Athénéért kiált. Kisteleki Ede (eredeti nevén Reichlinger) szülei gazdálkodó parasztok, falusi boltosok voltak. A gimnáziumot a piaristáknál Szegeden végezte, majd Pesten bölcsészetet hallgatott. Újságíró lett, és olyan szerkesztőségi társai voltak a Szegedi Naplónál, mint Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Móra Ferenc: Könyörgések könyve című kötetét szülőfalujának ajánlotta. Alapítója és főszerkesztője volt a Magyar Alföld heti irodalmi folyóiratnak is. Szegedről Budapestre költözött, és 70 éves korában, 65 évvel ezelőtt halt meg. Jelentősebb kötetei: Költemények, A reporter, Feltámadunk és a már említett Könyörgések könyve. A ház tehát műemlék jellegű, városképi jelentőségű, és Kisteleki Ede szülőházaként kultúrtörténeti érték. Ám rövid nyomozás után kiderült, sorsa reménytelennek tűnik. A polgármesteri hivatalban érdeklődve megtudtam: az épület nem a városé. Tóth Sándor építész elmondta: a Balástyán élő tulajdonost évente felszólítják a kert és a ház rendbe tételére, hiszen rontja a város képét, de ennél többet nem tehetnek. Én meg felújítva, gondozva, elképzelem olvasókörnek, helytörténeti kiállítóhelyiségnek, galériánakművészeti iskola működik a városban, egy kulturális egyesület kuckójának és még sok mindennek, hogy majd unokáink is lássák. Mindez álom marad, ha igaz a hír: a tulajdonos a hálás utókor nevében a régi házat ledúrja, és helyére új épületet emel... - cézéjé (Fotó: Robert Canon) Romba dőlhet Kisteleki Ede háza? Könyörgések könyve A ház külső homlokzata A belső homlokzat Emléktábla a hálás utókortól 1996. február 1., csütörtök Vala pedig anno, hogy a televízió önünneplés közepette elindította végtelennek tűnő sorozatát, ami eleinte a tömör Vers címet viselte. Aztán, ahogy telt az idő, lett belőle Vers mindenkinek. Természetesen mindezt abban a szusszanatnyi időben adták, amikor a Híradónak és az Időjárásjelentésnek vége volt, és még nem kezdődött el a NAGY film szombaton esténként. Mit ne mondjak, remek volt ez az öt-tíz perces idő, ez alatt lehetett fogat mosni, gyereket lefektetni, kitenni az erkélyre a macskát, összekafarcolni valami kis nasst - a filmélvezetet plusszoltatandó. Nem tudom, végzett-e valaha a tévé valamilyen felmérést a tekintetben, vajha hányan nem nézték nyúlfarknyi műsorukat. Gyanítom, volt ilyen teszt, miszerint a főműsoridőt bámulók tekintélyes hányada a fentiek értelmében pozitívan értékelte azt a bizonyos öt percet. Ettől kaphattak vérszemet az alkotók, mert, ha jól megnézzük, mostanában a hét négy napjára benyomták a verset — csak úgy, mindegy, kinek. A kultúra pedig fontos lenne, ha megfelelően alkalmaznák, s nem csak úgy átadotában kennének oda valamit. Mert így, itt és most ez történik a világirodalom szépségeivel. Ráadásul logika nélkül! Hogy miért mondom ezt? Persze, oka van annak. Kezembe akadt egy olyan műsorújság - jómagam nem azt járatom -, amiben megjelölik azt is, az adott napon, épp melyik verssel próbálják „szórakoztatni” a nagyérdeműt. Nos, e héten Puskin alkotásaiban gyönyörködhetnek azok, akik épp nem mosnak fogat, nincs gyerekük és macskájuk, valamint inkább sósszájúak. Így mennek veszendőbe olyan szépségek, mint mondjuk most szombaton Tatjana levele Anyeginhez, merthogy a kutya se nézi-hallgatja. A legszebb azonban a jövő hétre összeállított csoda. Hétfőn a szerkesztők a magyar irodalomból válogatva felfedezik Arany Jánost az ő - hallgatni végtelen - sorozatával, hogy azt mondja Toldi - gondolom, az Előhanggal kezdve. Aztán tovább csusszan a szemem, s látom, folyt, köv, miszerint szerdán elhangzik majd az első ének, szombat este pedig a második. Már épp megnyugodva hajtanám össze a lapot, hogy most aztán megoldották egy jó pár estére a versek sorát, amikor észreveszem a vasárnap esti Vers címszó alatt a következőt: Arany János: Visszatekintés. Bamm, nem ám harmadik ének vagy mi a szösz. Gondolom, így próbálják ki a néző éberségét, vajon veszik a lapot, hogy a Visszatekintés nem éppen a sorozat következő epizódja. A megfejtők között meg majd kisorsolnak egy kurrens autócsodát - talán. De a logikai bukfencsorozatnak még közel sincs vége. Most már csak azért is kutakodok a film előtti, e heti és jövő heti műsorai között, és csoda dolgokra akadok. A jövő héten hétfő-szerda-vasárnapon a verssorozat a helykitöltő, a közbeeső napokon a TeleSport megy (gondolom, ez utóbbit többen nézik aktívan - mondjuk fogmosás közben), de már szombaton este borul a rend, mert TS is és Vers is leledzik, míg e héten szerda este és szombaton is mindkét műsornak örülhetünk. Passz, innentől feladom, hogy műsorlogikát kérjek számon a szerkesztőktől. Ezután már azon sem csodálkozom, hogy a legjobb filmeket valamikor éjfél és hajnali három között tűzi adásba a televízió. Elvégre össznépi szórakoztató központról van szó. S akinek nem tetszik, menjen inkább moziba, vagy nézzen horrort videón. Elvégre úgyis a pénzben bővelkedők vannak többen, s nem a holmi válogatós kisemberek - mint ahogy azt tapasztaljuk, és jól tudjuk. S azt egy szőrszálhasogató szívtelen tévénéző sem vallhatja, hogy nem a szórakoztatás a fő cél „doboz”oknál. Ez abból is látszik, milyen gondos többfős stábbal hoznak létre egy Vers - mindegy, kinek sorozatot, csak győzze bámulni az a bamba néző. Akiben esetleg felhorgad az a kérdés is, mennyibe kerül neki vajon az a bizonyos macskasétáltatás öt perc? Forgách Éva Nézzük a távot Mindegy, kinek? A bokrosi templom javára kiállítás és árverés A csongrádi Balga József szívügyének tekinti a bokrosi templom építését. Az A-tól Z- ig Szolgáltató Iroda tulajdonosa, galériavezető, az elmúlt évben már szervezett hangversenyeket a nemes célra. Egyet a Nagyboldogasszony templomban (az összegyűlt pénzösszeg fele itt az orgona felújítását szolgálta), a másikat pedig az Uránia moziban. Azután már december óta kint van egy persely a Tiszai Galériában, amelyben szintén gyűlik a pénz. Nem kétséges, a bokrosi városrész lakossága nagyon szeretné felépíteni templomát. Ehhez nyújt további segítséget Balga úr a héten. Hétfőtől újabb kiállítást rendezett galériájában, melyet szombaton árverés követ. A kiállított anyag, közel húsz alkotás, több ember munkája. Ez adja a tárlat különlegességét, érdekességét. Festmények, grafikák, faszobrok, vert csipkék várják az érdeklődőket, no meg Kovács Erzsébet nagyon szép ötvösmunkája. S ha már a martonvásárhelyi művész nevét említettük, soroljuk fel a többi alkotót is. íme: Kása Rozália, Kovács István, Zentai Kálmán, Ornyik Ilona, Varga Károly csongrádiak, valamint a felgyői fafaragó, Simmer Sándor, a pusztaszeri Tóth Pál és a zentai művész, Andruskó Károly. Ők ajánlották fel munkáikat a nemes cél érdekében. Hozzájuk csatlakozott még két helybéli műgyűjtő is. Ezzel azonban nincs lezárva a felajánlások sora, hiszen további alkotásokat is várnak. Az árverésre február 3-án, szombaton délelőtt 10 órakor kerül sor a Tiszai Galériában (Csongrád, Dózsa Gy. tér 4.) (lovas) Mosolyrecept Végy egy mogorva, hallgatag agglegényt, aki történetesen bukméker (Walter Matthau), ellentétként egy sima képű, behízelgő modorú üzlettársat (Tony Curtis), valamint egy kb. hatesztendős bűbájos és tehetséges gyerekszereplőt, aki példás önuralommal alkalmazkodik rendkívüli körülményekhez, beleértve azt is, hogy munkanélküli apja otthagyja zálogként egy vadidegen fogadóirodában. Szükséges még egy szép és nemes szívű hölgy (Julie Andrews), aki szeretné visszaszerezni elvesztett vagyonát, és aki természetesen bájgúnár üzlettársba szeret bele. Kell az elegyhez Sir Galahad néven egy mindig lemaradó versenyló és néhány büntetett előéletű személy, úgymint hamiskártyás, zsebtolvaj stb. Bonyolítsd úgy az eseményeket, hogy a mogorva agglegény kénytelen legyen magához venni bűbájos kislányt, miáltal élete gyökeresen megváltozik. Ezután nincs is több teendő, csak hagyni kell, hogy a jól felvázolt alaphelyzetben a jól jellemzett karakterek működni kezdjenek, és garantált a másfél órányi derű. Pedig a film első harmada után már a vak is látja: a goromba Mr. Búbánat igazi Grál lovag, szemben üzlettárssal, aki gazember. Szép hölgy kiszeret egyikből, beleszeret másikba, aki makacsul ellenáll, viszont mindketten szeretik Zálogocskát. Ekkortól kezdve nyilvánvaló a végkifejlet, mégsem unjuk a következő kétharmad részt, mert a rendező győzi ötletekkel, a színészek győzik tehetséggel. A néző pedig elfelejtkezik minden bosszúságáról, és önfeledten mosolyog Walter Bernstein 1980-ban készült filmjén. A szintén amerikai Zálogocska üdítően kirí abból az amerikai filmdömpingből, amivel a televízió elárasztja védtelen nézőit. J. B. T. 5