Reggeli Délvilág, 1996. február (7. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-01 / 27. szám

Éva káposztája Bessenyei, a nyakas­vásárhelyi Szülővárosába, Hódmezővá­sárhelyre jött ismét Bessenyei Ferenc kétszeres Kossuth-dí­­jas, kiváló és érdemes művész. A Petőfi Művelődési Központ ezúttal is, mint már oly sokszor az elmúlt több mint négy évti­zed alatt, megtelt. A közel egyórás önálló estet követően tudtunk szót váltani a 77. életévéhez közeledő mű­vésszel. - Születésnapi előzetes volt ez az est? - Nem, nem, valójában en­gem is meglepett a direktor és kedves, csinos, aranyos kollé­ganője, hisz az est bevezetőjé­ben felköszöntöttek, vagy meg­­köszöntöttek. Mondtam is ne­kik, gyerekek, a szülinapom nem most van, hanem február 10-én, azt meg még „meg” is kéne érni! Mindentől függetle­nül, azért jólesett, és úgy ér­zem, megadja az Isten azt is, hogy február 10-én is felkö­­szöntsetek. Hogy meddig? - ez az, amit csak ott fent tudnak. Én egyet kérek a jó Istentől - a dátumot ne árulja el senkinek! Szóval nem születésnapi est­nek készült, és hogy mégis az lett, ebben nem én vagyok a ludas. - Mit szól ismét a telt ház­hoz? - Mit mondhatnék, megható­dom mindig, amikor itt, sze­retteim között léphetek fel, és ez nem volt másképpen ma sem. Nagyon sok ismerős arcot fedeztem fel a nézőtéren, és azt is fájdalommal, de tudomásul kell vennem, hogy nagyon, de nagyon sok ismerős, barát, egykori játszótárs, iskolatárs, csapattárs már nem lehetett jelen. Csodálatos emlékek idé­ződnek fel egy-egy ilyen alka­lommal. Ez, no meg a közönség szeretete éltet, az ad erőt, hi­tet, hogy még mindig vállaljam önmagam, a színészi mivol­tomat. - Lesz-e ma este töltött ká­poszta? Mert úgy tudom, nem maradt ki eddig még egyetlen­egyszer sem. - Hát, lehet, ma este kima­rad, mert ennek a zongorista fiúnak éjjel a rádióban kell len­ni Pesten, és miatta rohannunk kell. Ez jellemzi a mai életün­ket, az állandó rohanás, látás­­futás. Nincs időnk egymásra, szeretteinkre, pedig gyerekek, ha tudnátok, milyen rövid az élet, és milyen gyorsan pereg­nek a homokórában a homok­szemek! Szabó Miska itt van, láttam, benne bízok, hátha a zongoristát is leveszi lábáról, és csak-csak megkóstoljuk Éva káposztáját. Mert azt tudom, hogy mindig vár, és mindig pa­zarul főz, én meg még mindig szeretem a töltött káposztát. - Mást nem? - Most mondtam, hogy úgyis jobban tudjátok, hisz annyit ír­tatok már arról, hogy én falom a nőket, meg hogy nagykanál­lal fogyasztom az életet. - Nem így van? - így volt! De szép, de cso­dálatos is volt! Ne nyafogjunk, ne siránkozzunk, ez nem Bes­senyeihez illő. - Minek köszönheted szelle­mi, fizikai frissességed? - Minek? Vagy kinek köszön­hetem? Én magam sem tudom. Hogy vásárhelyi vagyok, annak biztos van ehhez valami köze, és a jó Istennek is. Meg is köszö­nöm neki egyszer majd, ha ta­lálkozom vele. Ma is játszom a Nemzetiben, nem annyit, mint régen, nem azt, amit szeretnék, de az is valami, hogy még ma is kapok szerepet, mert, de sokan vannak, akik ezt nem mondhat­ják el magukról! Nem lettek ők rosszabb színészek, csak meg­öregedtek. A sok mellőzés meg­törte őket, és ők maguk is el­hitték, hogy már megöregedtek, kiégtek. Én ezt az állapotot soha, egy percig sem akartam elhinni, elfogadni. Nyakas­vá­sárhelyi módjára úszom képle­tesen az árral szemben. Az em­ber kora nem betegség, hanem állapot, és valójában mindenki maga érzi, hány éves. Szóval, így vagyok ezzel én is. (baranyi) Lakóhelyemül választott vá­rosomban gyakran teszek nagy­­ sétákat a főutcából az E5-ösre nyíló kisebb utcácskákba is. Szomorúan veszem tudomá­sul, hogy a klasszikus alföldi településekre jellemző hangu­latot már csak itt-ott lehet érez­ni. Gazos, üres telkek, málla­dozó falusi házacskák pusztul­nak szemünk láttára. Az idő vasfoga, megbontva a tetőszerkezeteket, hamar le­építi a főleg vályogból készült épületeket. Régmúlt gazdái már nem élnek, új tulajdono­saik bennük nem laknak. Ma már alig találni napsugaras oromzatúakat, jön a markoló, semmivé válnak, helyettük új, modern, gyakran hivalkodó családiházcsodák kelletik ma­gukat. A hatvanas években meg a szocialista építészet remekei, stílustalanok, oda nem valók, ál­modernek, a település hangula­tához egyáltalán nem igazodók, épültek. Ha valaki föllapozná a Kistelek történetét feldolgozó vaskos kötetet, láthatná és bú­san nézegethetné a szebbnél szebb parasztházak, a század­­fordulón épített, majd moderni­zált vasútállomás épületének képeit. Mára meg csak álom marad a régi emberarcú és lép­tékű hangulat visszaállítása. Nos, ezért figyelem már évek óta a régen, valamikor Bika ut­cának nevezett házak sorsát is. A sportálya felőli végén taka­rosan rendben tartott porta az egyik kedvencem. A sarki fő­épületet a valamikori gazdasá­got ellátó melléképületek ölelik körbe, az udvar közepén - láss csodát! - égre meredő gémes­­kút. A katolikus templom felőli sarkon meg a nagy gazdasági válság előtt épült polgári stílu­sú ház: Kisteleki Ede utca 4. szám. A homlokzat évről évre vedlik, a hátsó traktus, a hajdan­volt üvegezett veranda vakon bámul, a vályogfalakat védő vakolatruha leszakadva, mezte­lenül mered a váratlan látoga­tóra. Csak egyvalami virít, fi­gyelmeztet imigyen: Kistelek koszorús költője született itt 1861-ben, emlékül a hálás utó­kor. A márványkeret, a bronz dombormű és a szülőház álla­potának kontrasztja Pallasz Athénéért kiált. Kisteleki Ede (eredeti nevén Reichlinger) szülei gazdálkodó parasztok, falusi boltosok vol­tak. A gimnáziumot a piaristák­nál Szegeden végezte, majd Pesten bölcsészetet hallgatott. Újságíró lett, és olyan szerkesz­tőségi társai voltak a Szegedi Naplónál, mint Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Móra Fe­renc: Könyörgések könyve című kötetét szülőfalujának ajánlotta. Alapítója és főszer­kesztője volt a Magyar Alföld heti irodalmi folyóiratnak is. Szegedről Budapestre költözött, és 70 éves korában, 65 évvel ezelőtt halt meg. Jelentősebb kötetei: Költemények, A reporter, Feltámadunk és a már említett Könyörgések könyve. A ház tehát műemlék jellegű, városképi jelentőségű, és Kis­teleki Ede szülőházaként kultúr­történeti érték. Ám rövid nyo­mozás után kiderült, sorsa re­ménytelennek tűnik. A polgár­­mesteri hivatalban érdeklődve megtudtam: az épület nem a vá­rosé. Tóth Sándor építész el­mondta: a Balástyán élő tulaj­donost évente felszólítják a kert és a ház rendbe tételére, hiszen rontja a város képét, de ennél többet nem tehetnek. Én meg felújítva, gondozva, elképzelem olvasókörnek, helytörténeti ki­állítóhelyiségnek, galériának­­művészeti iskola működik a városban, egy kulturális egyesület kuckójának és még sok mindennek, hogy majd unokáink is lássák. Mindez álom marad, ha igaz a hír: a tulajdonos a hálás utókor ne­vében a régi házat ledúrja, és helyére új épületet emel... - cézéjé­­ (Fotó: Robert Canon) Romba dőlhet Kisteleki Ede háza? Könyörgések könyve A ház külső homlokzata A belső homlokzat Emléktábla a hálás utókor­tól 1996. február 1., csütörtök Vala pedig anno, hogy a tele­vízió önünneplés közepette elin­dította végtelennek tűnő soroza­tát, ami eleinte a tömör Vers cí­met viselte. Aztán, ahogy telt az idő, lett belőle Vers mindenkinek. Természetesen mindezt abban a szusszanatnyi időben adták, ami­kor a Híradónak és az Időjárás­jelentésnek vége volt, és még nem kezdődött el a NAGY film­­ szombaton esténként. Mit ne mondjak, remek volt ez az öt-tíz perces idő, ez alatt le­hetett fogat mosni, gyereket le­fektetni, kitenni az erkélyre a macskát, összekafarcolni valami kis nasst - a filmélvezetet plusszoltatandó. Nem tudom, végzett-e valaha a tévé valami­lyen felmérést a tekintetben, vajha hányan nem nézték nyúl­farknyi műsorukat. Gyanítom, volt ilyen teszt, miszerint a főműsoridőt bámulók tekintélyes hányada a fentiek értelmében pozitívan értékelte azt a bizonyos öt percet. Ettől kaphattak vérsze­met az alkotók, mert, ha jól meg­nézzük, mostanában a hét négy napjára benyomták a verset — csak úgy, mindegy, kinek. A kultúra pedig fontos­­ len­ne, ha megfelelően alkalmaznák, s nem csak úgy átadotában ken­nének oda valamit. Mert így, itt és most ez történik a világiroda­lom szépségeivel. Ráadásul logi­ka nélkül! Hogy miért mondom ezt? Per­sze, oka van annak. Kezembe akadt egy olyan műsorújság - jó­magam nem azt járatom -, ami­ben megjelölik azt is, az adott napon, épp melyik verssel pró­bálják „szórakoztatni” a nagyér­deműt. Nos, e héten Puskin al­kotásaiban gyönyörködhetnek azok, akik épp nem mosnak fo­gat, nincs gyerekük és macská­juk, valamint inkább sósszájúak. Így mennek veszendőbe olyan szépségek, mint mondjuk most szombaton Tatjana levele Anyeginhez, merthogy a kutya se nézi-hallgatja. A legszebb azonban a jövő hétre összeállított csoda. Hétfőn a szerkesztők a magyar iroda­lomból válogatva felfedezik Arany Jánost az ő - hallgatni végtelen - sorozatával, hogy azt mondja Toldi - gondolom, az Előhanggal kezdve. Aztán to­vább csusszan a szemem, s lá­tom, folyt, köv­, miszerint szer­dán elhangzik majd az első ének, szombat este pedig a második. Már épp megnyugodva hajtanám össze a lapot, hogy most aztán megoldották egy jó pár estére a versek sorát, amikor észreve­­szem a vasárnap esti Vers cím­szó alatt a következőt: Arany Já­nos: Visszatekintés. Bamm, nem ám harmadik ének vagy mi a szösz. Gondolom, így próbálják ki a néző éberségét, vajon veszi­­k a lapot, hogy a Visszatekintés nem éppen a sorozat következő epizódja. A megfejtők között meg majd kisorsolnak egy kur­rens autócsodát - talán. De a logikai bukfencsorozat­nak még közel sincs vége. Most már csak azért is kutakodok a film előtti, e heti és jövő heti mű­sorai között, és csoda dolgokra akadok. A jövő héten hétfő-szer­­da-vasárnapon a verssorozat a helykitöltő, a közbeeső napokon a TeleSport megy (gondolom, ez utóbbit többen nézik aktívan - mondjuk fogmosás közben), de már szombaton este borul a rend, mert TS is és Vers is leledzik, míg e héten szerda este és szom­baton is mindkét műsornak örül­hetünk. Passz, innentől feladom, hogy műsorlogikát kérjek számon a szerkesztőktől. Ezután már azon sem csodálkozom, hogy a leg­jobb filmeket valamikor éjfél és hajnali három között tűzi adásba a televízió. Elvégre össznépi szó­rakoztató központról van szó. S akinek nem tetszik, menjen in­kább moziba, vagy nézzen hor­rort videón. Elvégre úgyis a pénzben bővelkedők vannak töb­ben, s nem a holmi válogatós kis­emberek - mint ahogy azt tapasz­taljuk, és jól tudjuk. S azt egy szőrszálhasogató szívtelen tévé­néző sem vallhatja, hogy nem a szórakoztatás a fő cél „doboz”­­oknál. Ez abból is látszik, milyen gondos többfős stábbal hoznak létre egy Vers - mindegy, kinek sorozatot, csak győzze bámulni az a bamba néző. Akiben esetleg felhorgad az a kérdés is, mennyi­be kerül neki vajon az a bizonyos macskasétáltatás öt perc? Forgách Éva Nézzük a távot Mindegy, kinek? A bokrosi templom javára kiállítás és árverés A csongrádi Balga József szívügyének tekinti a bokrosi templom építését. Az A-tól Z- ig Szolgáltató Iroda tulajdono­sa, galériavezető, az elmúlt év­ben már szervezett hangverse­nyeket a nemes célra. Egyet a Nagyboldogasszony templom­ban (az összegyűlt pénzösszeg fele itt az orgona felújítását szolgálta), a másikat pedig az Uránia moziban. Azután már december óta kint van egy per­sely a Tiszai Galériában, amelyben szintén gyűlik a pénz. Nem kétséges, a bokrosi városrész lakossága nagyon szeretné felépíteni templo­mát. Ehhez nyújt további se­gítséget Balga úr a héten. Hét­főtől újabb kiállítást rendezett galériájában, melyet szomba­ton árverés követ. A kiállított anyag, közel húsz alkotás, több ember munkája. Ez adja a tárlat különlegességét, érde­kességét. Festmények, grafi­kák, faszobrok, vert csipkék várják az érdeklődőket, no meg Kovács Erzsébet nagyon szép ötvösmunkája. S ha már a martonvásárhelyi művész nevét említettük, soroljuk fel a többi alkotót is. íme: Kása Rozália, Kovács István, Zentai Kálmán, Ornyik Ilona, Varga Károly csongrádiak, valamint a felgyői fafaragó, Simmer Sándor, a pusztasze­ri Tóth Pál és a zentai mű­vész, Andruskó Károly. Ők ajánlották fel munkáikat a nemes cél érdekében. Hozzá­juk csatlakozott még két hely­béli műgyűjtő is. Ezzel azon­ban nincs lezárva a felajánlá­sok sora, hiszen további alko­tásokat is várnak. Az árverésre február 3-án, szombaton délelőtt 10 órakor kerül sor a Tiszai Galériában (Csongrád, Dózsa Gy. tér 4.) (lovas) Mosolyrecept Végy egy mogorva, hallgatag agglegényt, aki történetesen buk­méker (Walter Matthau), ellentét­ként egy sima képű, behízelgő modorú üzlettársat (Tony Curtis), valamint egy kb. hatesztendős bűbájos és tehetséges gyereksze­replőt, aki példás önuralommal alkalmazkodik rendkívüli körül­ményekhez, beleértve azt is, hogy munkanélküli apja otthagyja zá­logként egy vadidegen fogadóiro­dában. Szükséges még egy szép és nemes szívű hölgy (Julie And­rews), aki szeretné visszaszerez­ni elvesztett vagyonát, és aki ter­mészetesen bájgúnár üzlettárs­ba szeret bele. Kell az elegyhez Sir Galahad néven egy mindig lemaradó versenyló és néhány büntetett előéletű személy, úgy­mint hamiskártyás, zsebtolvaj stb. Bonyolítsd úgy az eseménye­ket, hogy a mogorva agglegény kénytelen legyen magához venni bűbájos kislányt, miáltal élete gyökeresen megváltozik. Ezután nincs is több teendő, csak hagyni kell, hogy a jól felvázolt alaphely­zetben a jól jellemzett karakterek működni kezdjenek, és garantált a másfél órányi derű. Pedig a film első harmada után már a vak is lát­ja: a goromba Mr. Búbánat igazi Grál lovag, szemben üzlettárssal, aki gazember. Szép hölgy kiszeret egyikből, beleszeret másikba, aki makacsul ellenáll, viszont mindket­ten szeretik Zálogocskát. Ekkortól kezdve nyilvánvaló a végkifejlet, mégsem unjuk a következő kéthar­mad részt, mert a rendező győzi ötletekkel, a színészek győzik te­hetséggel. A néző pedig elfelejtke­zik minden bosszúságáról, és ön­feledten mosolyog Walter Bern­stein 1980-ban készült filmjén. A szintén amerikai Zálogocska üdítő­en kirí abból az amerikai filmdöm­­pingből, amivel a televízió eláraszt­ja védtelen nézőit. J. B. T. 5

Next