Reggeli Magyarország, 1944. január (51. évfolyam, 1-24. szám)
1944-01-01 / 1. szám
1944 január, IL (VI.) évfolyam, 1. szám 1 * Újévi szánt 14 oldal, ára 20 fillér FŐSZERKESZTŐI SZVATKÓ PÁL, OSszeetési ár 1 hóra 3,40, negyedévre 9,80 pengő AZ ÚTOLLÓ? Irtai PADAIMhrfiULYAS JENŐ »Ezt az élethalálharcot nem szabad mégegyszer végigküzdenünk. A józan ítélkezés dolga, hogy ez ellen biztosítsuk magunkat« — írta 1917 szeptemberében az amerikai elnök megbízásából Lansing államtitkár a pápa békefelhívására. »Károsítást mint büntetést, az országok felosztását és a gazdasági kizárás önző alapelvének felállítását mi célszerűtlennek, rossznak, céltalannak tartunk és az a nézetünk, hogy ez nem alkalmas bázisa valamelyes békének, elsősorban a tartós békének. Elmek igazságon, méltányosságon és az emberiség jogain kell nyugodnia« — folytatja egyebekközt a terjedelmes válaszirat, melynek utolsó bekezdése végül is azzal az indokolással hárítja el Róma kezdeményezését, hogy »mi azoknak szavat, akiket Németország jelenleg ural, nem fogadhatjuk el biztosítékul olyasvalamiért, aminek tartósnak kell lennie, ha azt nem támogatja a német nép akarata...* A császári Németországnak tehát sem hitt az ellenség. Jött a weimari köztársaság, annak elhitte, hogy a németség gyarmataitól megfosztva, szadisztikusan súlyos hadikárpótlások terheivel megrakva és megalázva emberöltőkön át majd csak azt fogja céljának tekinteni, hogy a békeparancs feltételeit minél tökéletesebben teljesítse. Elhitte ezt a badarságot, annak dacára, hogy saját — fent idézett — alapelveit is megcsúfolva, pontosan elkövette mindazokat a hibákat, amelyektől a béke tartósságát oly kegyesen féltette, irtózatosan megkárosította, a büntetés kétségtelen szándékával, azt a Németországot, amely nyilvánvalóan nem volt képes népét eltartani már azon erőforrások birtokában sem, amelyet meghagytak volna, országát felosztotta és mindent elkövetett, hogy a legyőzött nép a világ gazdasági előnyeiből kizárassék. Hogy velünk mit művelt az ellenség, a »tartós béke« érdekében, arról most nem beszélünk. Ezúttal a nagyhatalmak vetélkedését vizsgáljuk csak, amely miatt a világ immár másodízben nyögi a háborúk minden szenvedését. , Az ellenség, amely nem hitt a császári Németországnak, most veszedelmesei hasonló körülmények közt nem hisz a nemzetiszocialista Németországnak sem. Mindenesetre különös, hogy ez a hitetlenség pontosan megmarad annak dacára, hogy közben Németország egész állami és társadalmi szervezete olyan forradalmi és gyökeres változásokon ment át, amilyenen az utóbbi évtizedeken sehol, semelyik állam. Felmerül a kérdés, hogy hát vájjon mikor hinnének a német népnek? De ha a válasz az volna, hogy csak ekkor, ha ismét a lemondás, a megadás szelleme válna úrrá rajta, akkor ez a válasz dseppet sem volna a világ számára megnyugtató. Felmerül továbbá az a még érdekesebb másik kérdés, hogy viszont micsoda címen vár bizalmat Európa megsanyargatott népeitől az az ellenség, amely szóban és írásban ünnepélyesen vállalt elveit azonnal megtagadta, amire érvényesítésükre sor került. Ezek is nehéz kérdések vetődnek fel bennünk, amikor napjainkban újra oly sokszor halljuk, hogy en-nek a világkatasztrófának nem sza-bad még egyszer megismétlődnie, ennek kell az emberiség életében az utolsónak maradnia. Teljes szívvel, de kissé apatikusan mondjuk ilyenkor magunkban, bár így volna! Szerényebb az a másik óhajtás,— sőt gyakran hallható jóslat — amely szerint a most múlt év ennek a háborúnak utolsó esztendeje. Vájjon az utolsó-e? Addig is, míg e kérdés és vele sorsunk is eldől, annyit megállapíthatunk, hogy a nagy dráma expozíciója minden jele szerint megtörtént s valóban úgy látszik, már csak a kifejlés van hátra. Nincs olyan erő parlagon, melynek a küzdelembe vonása a fennálló erőviszonyokat a háború mai állásában döntően befolyásolni tudná. Ha volna ilyen, akkor a küzdő felek egész bizonyosan módot találtak volna arra, hogy őt a küzdelembe belevonják. Mivel nem sodornak be új hadviselőket, mutatja, hogy a döntést nem ilyesmitől várják. Megmaradnak tehát a már hadban álló erők sírható ezek döntő összecsapása. Ez a várakozás annál indokoltabb, mert ha jól meggondoljuk, az angolszászok még meg sem ütköztek igazában a németekkel. Amikor megütköztek és Dan- ■■kirchennél a tengerbe szorultak akkor ennek az egész világot meglepő vereségnek az indokául hajlandók vagyunk elfogadni azt, hogy nem voltak készen. Azt a további állítást, hogy nem is készültek volna, el kell utasítanunk mert köztudomású, hogy ha Anglia közvetlenül nem is, de Franciaország igenis, készült a háborúra, sőt egyebet sem tett, mint készült. Márpedig ma már nyilvánvaló, hogy Európának ez az egykor legerősebb szárazföldi hatalma nem a saját érdekében, hanem brit érdekekért készült, csak ezt nem látta és készülődése — talán éppen ezért — valami meggyőződés nélküli hideg, anyagi műveletté vált, amely végül is elhamvadt a háború kirobbanó hevében. Az afrikai összecsapást a németek szempontjából nem fogadhatjuk eligazi, egyenlő feltételek közt vívott csatának s talán mondani sem kell, hogy az Itáliai támadás is ma valami volt, mint ha ellenség ellenséggel szemben vívott volna keményen. Tudják ezt jól odaát is, különösen pedig tudja nagyon jól a Szovjet, amely a német városok elleni romboló támadásokat nem hajlandó komoly segítségként nyugtázni. Marad tehát az angolszászok által is hirdetett, ígért inváziós támadás Európa, illetve az azt védelmező német erő ellpji. Amerikaiolan 1944-ben elnökválasztás lesz s nem valószínű, hogy az amerikai választóközönséget a várakozás mai feszültségében célszerű volna meghagyni, anélkül, hogy Japánt, amely az ő szemükben igazán veszedelmesebb ellenfél, meg nem támadná. Az angolszászok támadását nemcsak a német vezetés alatt küzdő európai erők, de az egész világ úgy várja már, mint réges-régen várták a döntő csatákat, amikor a hadvezérek még a helyet és az időtis meghirdették nem egyszer. Két jól felszerelt, küzdelemrekész seregnél ez valóban, nem is túl fontos. Mi pedig itt az »európai várban« várjuk a támadást. Különös, szinte megfoghatatlan,hogy Európát nem félemlíti meg ez a várakozás. Meglepően pyuoaoltabbak vagyunk, mint például mé egy éve, mintha most éreznénk,hogy nem rajtunk a veszteségekben a sor. Azt írják a semleges lapok, hogy Londonban viszont nyomott a hangulat... Tudjuk, hogy az európai erők jóformán az egész éven át csak védekeztek, de tudjuk azt is, hogy a gyárak dolgoztak. Nem valószínű, hogy hiába dolgoztak volna s az sem hihető, hogy a csalódások tanulságait a hadvezérek le nem vonták volna. Bizonyos, hogy mindenik fél többet tud ma a másikról, mint tudott egy évvel ezelőtt. Várjuk tehát a nagy összecsapást, s vele annak a kérdésnek eldöntését, várjon el lehet-e intézni az európai békét erőhatalommal ? Ettől az új esztendőtől várunk végleges választ sok tisztázatlan egyéb kérdésre is, amelyek nélkül a világ népei nem látnak világosan. Tudni akarjuk végre, hogy valóban demokráciának és szabad világnak tartják-e az angolszászok a bolsevista orosz tanácsköztársaságot, avagy egyszerűen hasznos cinkosnak? Valóban hiszik-e az amerikai katonák, hogy hazájuk ügyének tesznek szolgálatot, ha olasz földön lángszórók tüzébe rohannak? Nagyon szeretnék hinni, hogy igazán ez az utolsó év, amely az emberiséget várakozásai, jobbik meggyőződése és a való igazság tekintetében kétségben hagyja s minden áldozatra el vagyunk tökélve, ha remélhetjük, hogy ezzel megváltjuk a boldogabb jövőt a magunk és embertársaink számára. az inváziós propagandáról 71 New York Zimét,népszavazást ajánl a lengyel-profiz apátság megoldására Az újév, melyről a szövetségesek azt állítják, hogy az európai háború rájuk nézve kedvező eldöntését hozza, súlyos csatákkal kezdődik. Keleten a december 24-én megindított téli offenzíva teljes erővel bontakozik ki. A támadás súlypontba a déli arcvonalszakaszra helyeződik. A Szovjetne nem sikerült áttörni j/nem^TJD ellenállási vonalat, mondok néhot illetékes helyen az J/jT^ szerint. Vitebsziktől délkeletre elkeseredett harcokban az oroszoknak csupán átmenetileg sikerült behatolni a német fővédelmi rendszerbe. Berlinben viszont arra számítanak, — jelenti a Bad. Tud, — hogy a mostani offenzíva, úgy ahogy az előbbiek, kezdeti sikerek után megakad. Német részről rámutatnak, hogy a mostani harcok változatosak ugyan, de döntésről nem is lehet beszélni. Azt a tényt, hogy az oroszok a téli támadást a déli frontszakaszra összpontosítják, német részről arra magyarázzák, hogy »a balkáni német katonai és hadi gazdálkodási pozíciók fenyegetés©, illetve elpusztítása csábítóbb a Szovjet számára, mint a Baltikumba való betörés. Ennek ellenére nem becsülik le a vitebszki térségben a Balti tenger felé mutató orosz erőfeszítéseket sem. A keleti offenzívával párhuzamosan sok szó esik a nyugati invázióról. Sertorius német katonai szakértő minnap kifejtett nézete szerint Teheránban az orosz téli offenzívát és a nyugati partraszállást összhangba hozták, úgyhogy a szövetséges invázióra a közeljövőben számítani lehet. A Wilhelmstraseen a nyugati invázió közeli bekövetkezéséről vallott német felfogást — az NST szerint — legújabban így fogalmazták meg: a szövetségesek most már inváziós propagandájuk révén olyan helyzetet teremtettek, hogy vagy megkísérlik a legrövidebb időn belül az inváziót, vagy pedig beszüntetik az inváziós hírverést. A Neue Zürcher Zeitung újévi szárlmában — mint a Bad. Tud. jelenti*-azt írja, hogy a német hadsereg töretlen elbeítálása nyilvánvalóan arra a meggyőződésre bírta a szövetségeseket, hogy csak valamennyi európai partviszéken meginduló koncentrikus támaradással csikarhatják ki a döntést. Az év vége ennek következtében egyrészt a partraszállások megakadályozásának, másrészt az ilyen hadműveletet előkészülete jegyében áll. A feladat amelyet a szövetségesek maguk elé