Reggeli Újság, 2004. augusztus (1. évfolyam, 125-150. szám)
2004-08-02 / 125. szám
4 / Reggeli Újság MEMENTO 2004. augusztus 2. ÖTVENÖT ÉVE TÖRTÉNT: A MEZŐBIKÁCSI ZENDÜLÉS Egy kis bihari falu tragédiája Megkezdődik az állami rablás Az 1949-es év szomorú fordulópont a romániai falvak életében. Ekkor kezdődött meg társadalmunk egyik legfontosabb alapelemének, a hagyományőrző falusi életközösségeknek a szándékos és tudatos szétverése, a falusi elitnek, a kulákoknak bélyegzett szorgalmas, törekvő, hozzáértő gazdáknak a likvidálása és a szovjet típusú kollektivizálás megvalósítása. 1949. március 3-5. között a Román Munkáspárt Központi Bizottságának plenáris ülése elfogadta határozatát „a mezőgazdaság szocialista átalakításáról”, és megszabja a párt feladatait „a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségének megszilárdításáért vívott harcban”. A hangzatos, nagy szavak igazi jelentőségéről és arról, hogy valóságos harc következett ártatlan és védtelen áldozatokkal, a parasztságot nemsokára saját keserű tapasztalatai győzték meg. A kommunista hatalom magas terménybeszolgáltatási hányadot, kvótát rótt ki a parasztságra - egyrészt, hogy meg tudja hálálni a Nagy Keleti Testvér (a Szovjetunió) felszabadító erőfeszítéseit (magyarán törleszteni kellett a háborús jóvátételt), másrészt, hogy gyengítse a parasztság erejét, s így kényszerítse a közös gazdaságba, a kollektívába. Ugyanakkor kötelezték a gazdákat, hogy a cséplést a kijelölt részükön végezzék, ahol ellenőrök biztosították a termés 80 százalékának a beszolgáltatását. Ezenkívül elrendelték, hogy a mezőgazdasági munkákat végző szegényparasztoknak az addig terményben fizetett járandóságát ezután pénzben adják ki, amiből azok jóval kevesebb terményt vásárolhattak. Ugyanakkor ezt a megmaradt terményt is csak az államnak adhatták el a gazdák, maximált áron. Mindezen feladatok végrehajtására létrehozták az Ideiglenes Bizottságokat mint a helyi közigazgatás szerveit, melyeknek tagjait a párt nevezte ki, s élükre a legtöbb esetben a megyei vagy a járási központból küldtek megbízható elvtársakat, akik a helyi viszonyokat nem ismerték, de a kapott feladatokat könyörtelenül végrehajtották. Betelik a pohár A parasztság egyre növekvő nyomora és elégedetlensége következtében 1949 nyarán Bihar megyében, akárcsak az ország többi megyéjében (de főként Erdélyben), különböző intenzitású, méretű és célkitűzésű kommunistaellenes megmozdulások törtek ki, egymástól elszigetelten, szervezetlenül. A bihari ellenállás 1949. június végén kezdődött, főként Nagyváradtól északra, a Berettyó mentén, illetve a megye déli-délkeleti részén, a Fekete-Körös völgyében. A spontán zúgolódások ellen az állambiztonság fegyveres testülete, a Securitate és az új „népi” rendőrség, a Militia rendkívül keményen lépett fel, mellőzve minden törvényes eljárást, majd az ellenállás megtörése után - amely több esetben halálos áldozatokkal járt - kivizsgálásokat, letartóztatásokat, kitelepítéseket foganatosítottak, minden tárgyalás nélkül, nehogy az igazság kiderüljön: az állami rablás súlyos nélkülözésbe, az éhhalál küszöbére kergette a romániai parasztságot, azaz a lakosság zömét. 1949. augusztus 12-én, miután az egész megyében sikeresen helyreállították a „rendet”, a Securitate helyi vezetői egy összefoglaló tanulmányt készítettek a feletteseik számára „a Bihar és Arad megyei kulákok ellenforradalmi akcióiról”. Ez a jelentés az egyedüli (?) írott forrás, amely ezekről az eseményekről fennmaradt. A korabeli sajtó egy sort sem írt róla, a kivizsgálásokról jegyzőkönyvek nem készültek, az intézkedésekről törvényes (írott) határozatok nem születtek. A dolgozat készítői szándékos torzításokkal s egybemosásokkal próbálták bebizonyítani, hogy „a mozgalom nem a szabad és szegényparaszti tömegek spontán akciói voltak, hanem azokat jóval előbb készítették elő az ellenséges elemek, viszont erőszakos kitörésükre és a dolgozó parasztság egy egy részének csatlakozására abban a pillanatban került sor, amikor a dolgozó parasztság elégedetlenségére könnyebben lehetett spekulálni, vagyis a cséplés idején, amikor felvetődött a kvóta begyűjtése és a mezőgazdasági munkák fizetése”. A jelentés összesen 50 Bihar megyei helységet sorolt fel, ahol különböző méretű és jellegű rendszerellenes megmozdulások voltak 1949. június 23. és augusztus 5. között. Ezek közül az egyik legjelentősebb a mezőbikácsi volt. A bikácsi ébredés A tanulmány leírása szerint a Nagyvárad és Nagyszalonta között félúton található, ma Cséffa községhez tartozó, kb. 1300 lakosú, felerészben románok, felerészben katolikus magyarok (illetve elmagyarosodott szlovákok) lakta Bikácson június 23-án gyűlést tartottak a Mezőgazdasági Alkalmazottak Szakszervezetének vezetői, és ismertették a pénzbeli fizetésre vonatkozó kormányhatározatot. A részvevők ezt nem akarták elfogadni, s követelték, hogy továbbá is terményben kapják a bérüket. A tanulmány készítői hozzátették: „(...) itt megállapíttatott, hogy a parasztokat H u§man Vasile kulák uszította, valamint Blaga Dumitru és Ruje Gheorghe.” A zendülés 1949. augusztus 2- án robbant ki Bikácson. Az említett irat igen szűkszavúan számol be róla: „A Bihar megyei Bikács községben a cséplőgépnél dolgozó munkások kijelentették, hogy nem kezdik el a munkát, halállal fenyegették meg a Mezőgazdasági Alkalmazottak Szakszervezetének elnökét, aki emiatt elmenekült a községből. Ugyanebben a községben augusztus másodikén a volt imrédista Ivan Gheorghe (azaz Iványi György K. Á.) római katolikus plébános (kivégezve) által felbújtott körülbelül 500 paraszt a félrevert harangok által mozgósított szomszédos községből, Jánosdról jött körülbelül 150 paraszttal együtt körbefogták az Ideiglenes Bizottságot és azt kiabálták :Adjatok kenyeret! Nincs jogotok beleavatkozni a dolgainkba a cséplőgépnél! Életünkkel védjük meg a búzát, hogy ne vigyék el a községből!« A huligánok megverték a járási bizottság elnökét, aki a kórházba került. A Securitate egységei behatoltak a községbe és helyreállították a rendet. A kulákakció vezetői a következők voltak: Turcu( Petru maniuista kulák 20 hold földdel (kivégezve), Buchco Stefan (Bucskó István) középparaszt (kivégezve), Cuzman Francisc (Kuzsma Ferenc) középparaszt (eltűnt), Kfantecon Francisc (Stefankó Ferenc) középparaszt (eltűnt).” Ez tehát a hivatalos változata a bikácsi eseményeknek, és ez is csak napjainkban került nyilvánosságra. Ez annyira pontos és megbízható, hogy még a felbújtóknak kinevezett áldozatok nevét sem írja le helyesen. Azonkívül három személy halálát, meggyilkolását elintézi azzal a sommás megállapítással, hogy „kivégezve”. Ennyit jelentett számukra a legfőbb érték, az ember, s ez volt a „szocialista törvényesség”. Rekonstruálás A megbízható és hiteles dokumentumok hiánya mégsem zárja ki az igazság feltárásának a lehetőségét. Szerencsére még vannak szemtanúk, az események átélői, ha nem is közvetlen résztvevői, akik elmondják, hogy valójában mi is történt Mezőbikácson azon a tragikus augusztusi napon. Az események ötvenötödik évfordulóján, a kommunizmus bukása után tizenöt évvel végre eljött az ideje annak, hogy az ő szavukat is meghallgassuk, a teljes igazságot elmondjuk, s ezzel szolgáltassunk, ha megkésve is, megérdemelt elégtételt nemcsak az áldozatoknak, hanem a falu egész lakosságának is. Négy szemtanút, szavahihető idős embereket hallgattunk meg, akiknek elbeszéléséből, emlékeiből a következőképpen sikerült rekonstruálni az eseményeket. 1949 augusztus 2-án déli egy órakor kezdődött a lázadás, amikor a cséplőgépnél dolgozó munkások megtagadták, hogy a munkájukért járó terményt kevés pénz ellenében beszolgáltassák. A sokgyermekes gazdák, a szérűre ebédet vivő családanyák tiltakoztak, hogy elveszik tőlük a kenyérnekvalót. A vita hevében tettlegességre is sor került. A helyi hatalom segítséget kért. Telefonáltak Szalontára, s a szolgabíró elindult Bikácsra rendet teremteni. Iványi György plébános próbálta híveit csillapítani: „Emberek, ebből baj lesz, ne csináljanak semmit.” De az elkeseredés olyan nagy volt, hogy senki sem hallgatott a pap mérsékletre intő szavaira. „Könnyű a plébános úrnak, mert nincsenek gyermekei, de mit csináljunk mi? Mit adjunk nekik enni?” - felelték. Bár Iványi a templomot bezáratta, a sekrestyésnek volt kulcsa és félreverte a harangot, mint amikor nagy vész közeledik. Az egész falu összegyűlt, sőt a szomszédos Jánosdról is jöttek csapatosan az emberek. Amikor a szolgabíró megérkezett, durva hangon próbálta szétoszlatni a tömeget, az asszonyok kérdésére, hogy mit adjanak enni a gyermekeiknek, ha a búzát elveszik, azt felelte, hogy egyenek szilvát és göröngyöt („mancai prune §i bulgári”). A felháborodott emberek erre felborították a kocsiját és ütlegelni kezdték. Végül kiszabadult a tömegből, betelefonált Szalontára, ahonnan és Nagyváradról egy-egy teherautónyi katona érkezett azzal a paranccsal, hogy ha kell, fegyverrel fékezzék meg a parasztokat. Az egyik hangoskodót helyben lelőtték, Bucskó Istvánt viszont, aki éppen akkor érkezett haza egy szekér szénával a mezőről, azért ölték meg, mert a felszólításukra villával a kezében próbált leszállni a fogatról. Iványi plébánost a községházára kísérték kihallgatásra, s közben a plébánián házkutatást tartva megtalálták a Magyarországra szóló érvényes útlevelét, ugyanis már szándékában állott a hazatelepülés. A szekuritátés tiszt ekkor felszólította, hogyha úgyis Magyarországra akar menni, hát rajta, tessék! És elindították gyalog a határ irányába, majd hátulról lelőtték. Három napig feküdt a holtteste temetetlenül a mezőn. Őt és a másik magyar áldozatot úgy temették el, hogy a szertartást végző, a szomszéd faluból jött plébános nem merte beírni őket az egyház halotti anyakönyvébe sem. A püspökség levéltárában magam is láttam a két üresen hagyott helyet az 1949-es anyakönyvben, sőt 1954-ig nem is volt katolikus papja Mezőbikácsnak. Folytatódik a retorzió A megtorlás nem ért véget ennyivel. A több napon át tartó verésekkel, fenyegetésekkel végzett kihallgatások után 14 családot erőszakkal kitelepítettek, a Duna-csatornához szállítottak fiatalokat, időseket, gyerekeket s öregeket, akik között a Securitate szerb kulák, 6 középparaszt és 2 szegényparaszt család volt. Deportálták a kivégzett plébános 53 éves testvérnénjét is, aki házvezetőnőnek jött fivéréhez Magyarországról. Két év elteltével egy bizottság felülvizsgálta a kitelepítéseket és öt családot hazaengedtek, míg a többiek még évekig maradtak kényszermunkahelyükön. A plébános nővére is csak öt év múltán szabadult, s akkor mehetett haza Magyarországra, ahol rokánsága élt. Nem sokkal az események után az elmagyarosodott bikácsi szlovákokat arra biztatták, hogy települjenek át Csehszlovákiába, a Szudéta-vidékről kitelepített németek helyére. Az átéltek hatására aránylag sokan választották ezt a megoldást, s ennek következtében jelentősen csökkent a katolikus hívek száma a faluban. Az Országos Széchényi Könyvtár honlapjáról lekérhető adatok szerint Mezőbikácson 1941-ben 833-an, 1966- ban 427-en, 1992-ben 168-an vallották magukat magyarnak... Ötvenöt év elteltével a katolikus egyház vezetősége arra készül, hogy emléket állít mártír papjának és vele együtt a többi ártatlan áldozatnak. Ezt a kegyeletes célt kívánja támogatni ez az emlékeztető írás is. Kupán Árpád Alig járható, másfél kilométeres bekötőút vezet a falu központjába A plébánián megtekinthető a kézzel írott Historica Domus, a „ház története", benne az 1949-es „elrendelésekkel". Iványi tisztelendő óvni és csitítani próbálta híveit, számolva az esetleges retorziókkal, amelyeknek végül ő maga is áldozatává vált