Reggeli Újság, 2004. augusztus (1. évfolyam, 125-150. szám)

2004-08-02 / 125. szám

4 / Reggeli Újság MEMENTO 2004. augusztus 2. ÖTVENÖT ÉVE TÖRTÉNT: A MEZŐBIKÁCSI ZENDÜLÉS Egy kis bihari falu tragédiája Megkezdődik az állami rablás Az 1949-es év szomorú forduló­pont a romániai falvak életében. Ekkor kezdődött meg társadal­munk egyik legfontosabb alapele­mének, a hagyományőrző falusi életközösségeknek a szándékos és tudatos szétverése, a falusi elitnek, a kulákoknak bélyegzett szorgal­mas, törekvő, hozzáértő gazdák­nak a likvidálása és a szovjet típu­sú kollektivizálás megvalósítása. 1949. március 3-5. között a Ro­mán Munkáspárt Központi Bizott­ságának plenáris ülése elfogadta határozatát „a mezőgazdaság szo­cialista átalakításáról”, és meg­szabja a párt feladatait „a munkás­­osztály és a dolgozó parasztság szövetségének megszilárdításáért vívott harcban”. A hangzatos, nagy szavak igazi jelentőségéről és ar­ról, hogy valóságos harc követke­zett ártatlan és védtelen áldozatok­kal, a parasztságot nemsokára saját keserű tapasztalatai győzték meg. A kommunista hatalom magas ter­­ménybeszolgáltatási hányadot, kvótát rótt ki a parasztságra - egy­részt, hogy meg tudja hálálni a Nagy Keleti Testvér (a Szovjet­unió) felszabadító erőfeszítéseit (magyarán törleszteni kellett a há­borús jóvátételt), másrészt, hogy gyengítse a parasztság erejét, s így kényszerítse a közös gazdaságba, a kollektívába. Ugyanakkor kötelez­ték a gazdákat, hogy a cséplést a kijelölt részükön végezzék, ahol ellenőrök biztosították a termés 80 százalékának a beszolgáltatását. Ezenkívül elrendelték, hogy a me­zőgazdasági munkákat végző sze­gényparasztoknak az addig ter­ményben fizetett járandóságát ez­után pénzben adják ki, amiből azok jóval kevesebb terményt vá­sárolhattak. Ugyanakkor ezt a megmaradt terményt is csak az ál­lamnak adhatták el a gazdák, ma­ximált áron. Mindezen feladatok végrehajtá­sára létrehozták az Ideiglenes Bi­zottságokat mint a helyi közigazga­tás szerveit, melyeknek tagjait a párt nevezte ki, s élükre a legtöbb esetben a megyei vagy a járási köz­pontból küldtek megbízható elvtár­sakat, akik a helyi viszonyokat nem ismerték, de a kapott feladatokat könyörtelenül végrehajtották. Betelik a pohár A parasztság egyre növekvő nyomora és elégedetlensége követ­keztében 1949 nyarán Bihar me­gyében, akárcsak az ország többi megyéjében (de főként Erdélyben), különböző intenzitású, méretű és célkitűzésű kommunistaellenes megmozdulások törtek ki, egy­mástól elszigetelten, szervezetle­nül. A bihari ellenállás 1949. június végén kezdődött, főként Nagy­váradtól északra, a Berettyó men­tén, illetve a megye déli-délkeleti részén, a Fekete-Körös völgyében. A spontán zúgolódások ellen az állambiztonság fegyveres testüle­te, a Securitate és az új „népi” rendőrség, a Militia rendkívül ke­ményen lépett fel, mellőzve min­den törvényes eljárást, majd az el­lenállás megtörése után - amely több esetben halálos áldozatokkal járt - kivizsgálásokat, letartóztatá­sokat, kitelepítéseket foganatosí­tottak, minden tárgyalás nélkül, nehogy az igazság kiderüljön: az állami rablás súlyos nélkülözésbe, az éhhalál küszöbére kergette a ro­mániai parasztságot, azaz a lakos­ság zömét. 1949. augusztus 12-én, miután az egész megyében sikeresen hely­reállították a „rendet”, a Securitate helyi vezetői egy összefoglaló ta­nulmányt készítettek a feletteseik számára „a Bihar és Arad megyei kulákok ellenforradalmi akciói­ról”. Ez a jelentés az egyedüli (?) írott forrás, amely ezekről az ese­ményekről fennmaradt. A korabeli sajtó egy sort sem írt róla, a kivizs­gálásokról jegyzőkönyvek nem készültek, az intézkedésekről tör­vényes (írott) határozatok nem születtek. A dolgozat készítői szándékos torzításokkal s egybe­­mosásokkal próbálták bebizonyí­tani, hogy „a mozgalom nem a szabad és szegényparaszti töme­gek spontán akciói voltak, hanem azokat jóval előbb készítették elő az ellenséges elemek, viszont erő­szakos kitörésükre és a dolgozó parasztság egy egy részének csat­lakozására abban a pillanatban ke­rült sor, amikor a dolgozó paraszt­ság elégedetlenségére könnyebben lehetett spekulálni, vagyis a cséplés idején, amikor felvetődött a kvóta begyűjtése és a mezőgazdasági munkák fizetése”. A jelentés összesen 50 Bihar megyei helysé­get sorolt fel, ahol különböző mé­retű és jellegű rendszerellenes megmozdulások voltak 1949. jú­nius 23. és augusztus 5. között. Ezek közül az egyik legjelentő­sebb a mezőbikácsi volt. A bikácsi ébredés A tanulmány leírása szerint a Nagyvárad és Nagyszalonta között félúton található, ma Cséffa köz­séghez tartozó, kb. 1300 lakosú, felerészben románok, felerészben katolikus magyarok (illetve elma­­gyarosodott szlovákok) lakta Bi­­kácson június 23-án gyűlést tar­tottak a Mezőgazdasági Alkalma­zottak Szakszervezetének vezetői, és ismertették a pénzbeli fizetésre vonatkozó kormányhatározatot. A részvevők ezt nem akarták elfo­gadni, s követelték, hogy továbbá is terményben kapják a bérüket. A tanulmány készítői hozzátették: „(...) itt megállapíttatott, hogy a parasztokat H u§man Vasile kulák uszította, valamint Blaga Dumitru és Ruje Gheorghe.” A zendülés 1949. augusztus 2- án robbant ki Bikácson. Az emlí­tett irat igen szűkszavúan számol be róla: „A Bihar megyei Bikács községben a cséplőgépnél dolgozó munkások kijelentették, hogy nem kezdik el a munkát, halállal fenye­gették meg a Mezőgazdasági Al­kalmazottak Szakszervezetének elnökét, aki emiatt elmenekült a községből. Ugyanebben a község­ben augusztus másodikén a volt imrédista Ivan Gheorghe (azaz Iványi György­­ K. Á.) római ka­tolikus plébános (kivégezve) által felbújtott körülbelül 500 paraszt a félrevert harangok által mozgósí­tott szomszédos községből, Já­­nosdról jött körülbelül 150 pa­raszttal együtt körbefogták az Ideiglenes Bizottságot és azt kiabálták :Adjatok kenyeret! Nincs jogotok beleavatkozni a dol­gainkba a cséplőgépnél! Életünk­kel védjük meg a búzát, hogy ne vigyék el a községből!« A huligá­nok megverték a járási bizottság elnökét, aki a kórházba került. A Securitate egységei behatoltak a községbe és helyreállították a ren­det. A kulákakció vezetői a követ­kezők voltak: Turcu( Petru maniu­­ista kulák 20 hold földdel (kivé­gezve), Buchco Stefan (Bucskó István) középparaszt (kivégezve), Cuzman Francisc (Kuzsma Fe­renc) középparaszt (eltűnt), Kfan­­tecon Francisc (Stefankó Ferenc) középparaszt (eltűnt).” Ez tehát a hivatalos változata a bikácsi eseményeknek, és ez is csak napjainkban került nyilvános­ságra. Ez annyira pontos és meg­bízható, hogy még a felbújtóknak kinevezett áldozatok nevét sem írja le helyesen. Azonkívül három személy halálát, meggyilkolását elintézi azzal a sommás megállapí­tással, hogy „kivégezve”. Ennyit jelentett számukra a legfőbb érték, az ember, s ez volt a „szocialista törvényesség”. Rekonstruálás A megbízható és hiteles doku­mentumok hiánya mégsem zárja ki az igazság feltárásának a lehetősé­gét. Szerencsére még vannak szem­tanúk, az események átélői, ha nem is közvetlen résztvevői, akik elmondják, hogy valójában mi is történt Mezőbikácson azon a tragikus augusztusi napon. Az események ötvenötödik évforduló­ján, a kommunizmus bukása után tizenöt évvel végre eljött az ideje annak, hogy az ő szavukat is meg­hallgassuk, a teljes igazságot el­mondjuk, s ezzel szolgáltassunk, ha megkésve is, megérdemelt elégtételt nemcsak az áldozatok­nak, hanem a falu egész lakosságá­nak is. Négy szemtanút, szavahihető idős embereket hallgattunk meg, akiknek elbeszéléséből, emlékei­ből a következőképpen sikerült re­konstruálni az eseményeket. 1949 augusztus 2-án déli egy órakor kezdődött a lázadás, amikor a cséplőgépnél dolgozó munkások megtagadták, hogy a munkájukért járó terményt kevés pénz ellené­ben beszolgáltassák. A sokgyer­mekes gazdák, a szérűre ebédet vi­vő családanyák tiltakoztak, hogy elveszik tőlük a kenyérnekvalót. A vita hevében tettlegességre is sor került. A helyi hatalom segítséget kért. Telefonáltak Szalontára, s a szolgabíró elindult Bikácsra rendet teremteni. Iványi György plébános próbál­ta híveit csillapítani: „Emberek, ebből baj lesz, ne csináljanak sem­mit.” De az elkeseredés olyan nagy volt, hogy senki sem hallga­tott a pap mérsékletre intő szavai­ra. „Könnyű a plébános úrnak, mert nincsenek gyermekei, de mit csináljunk mi? Mit adjunk nekik enni?” - felelték. Bár Iványi a templomot bezáratta, a sekrestyés­nek volt kulcsa és félreverte a ha­rangot, mint amikor nagy vész kö­zeledik. Az egész falu összegyűlt, sőt a szomszédos Jánosdról is jöt­tek csapatosan az emberek. Ami­kor a szolgabíró megérkezett, dur­va hangon próbálta szétoszlatni a tömeget, az asszonyok kérdésére, hogy mit adjanak enni a gyerme­keiknek, ha a búzát elveszik, azt felelte, hogy egyenek szilvát és göröngyöt („manca­i prune §i bul­­gári”). A felháborodott emberek erre felborították a kocsiját és ütle­gelni kezdték. Végül kiszabadult a tömegből, betelefonált Szalontára, ahonnan és Nagyváradról egy-egy teherautónyi katona érkezett azzal a paranccsal, hogy ha kell, fegy­verrel fékezzék meg a parasztokat. Az egyik hangoskodót helyben le­lőtték, Bucskó Istvánt viszont, aki éppen akkor érkezett haza egy sze­kér szénával a mezőről, azért ölték meg, mert a felszólításukra villá­val a kezében próbált leszállni a fogatról. Iványi plébánost a községházára kísérték kihallgatásra, s közben a plébánián házkutatást tartva meg­találták a Magyarországra szóló érvényes útlevelét, ugyanis már szándékában állott a hazatelepülés. A szekuritátés tiszt ekkor felszólí­totta, hogyha úgyis Magyarország­ra akar menni, hát rajta, tessék! És elindították gyalog a határ irányá­ba, majd hátulról lelőtték. Három napig feküdt a holtteste temetetle­­nül a mezőn. Őt és a másik magyar áldozatot úgy temették el, hogy a szertartást végző, a szomszéd falu­ból jött plébános nem merte beírni őket az egyház halotti anyaköny­vébe sem. A püspökség levéltárá­ban magam is láttam a két üresen hagyott helyet az 1949-es anya­könyvben, sőt 1954-ig nem is volt katolikus papja Mezőbikácsnak. Folytatódik a retorzió A megtorlás nem ért véget ennyivel. A több napon át tartó ve­résekkel, fenyegetésekkel végzett kihallgatások után 14 családot erő­szakkal kitelepítettek, a Duna-csa­­tornához szállítottak fiatalokat, időseket, gyerekeket s öregeket, akik között a Securitate szerb­ kulák, 6 középparaszt és 2 sze­gényparaszt család volt. Deportál­ták a kivégzett plébános 53 éves testvérnénjét is, aki házvezetőnő­nek jött fivéréhez Magyarország­ról. Két év elteltével egy bizottság felülvizsgálta a kitelepítéseket és öt családot hazaengedtek, míg a többiek még évekig maradtak kényszermunkahelyükön. A plé­bános nővére is csak öt év múltán szabadult, s akkor mehetett haza Magyarországra, ahol rokánsága élt. Nem sokkal az események után az elmagyarosodott bikácsi szlo­vákokat arra biztatták, hogy tele­püljenek át Csehszlovákiába, a Szudéta-vidékről kitelepített né­metek helyére. Az átéltek hatására aránylag sokan választották ezt a megoldást, s ennek következtében jelentősen csökkent a katolikus hí­vek száma a faluban. Az Országos Széchényi Könyvtár honlapjáról lekérhető adatok szerint Mezőbi­kácson 1941-ben 833-an, 1966- ban 427-en, 1992-ben 168-an val­lották magukat magyarnak... Ötvenöt év elteltével a katolikus egyház vezetősége arra készül, hogy emléket állít mártír papjának és vele együtt a többi ártatlan áldo­zatnak. Ezt a kegyeletes célt kí­vánja támogatni ez az emlékeztető írás is. Kupán Árpád Alig járható, másfél kilométeres bekötőút vezet a falu központjába A plébánián megtekinthető a kézzel írott Historica Domus, a „ház történe­te", benne az 1949-es „elrendelések­kel". Iványi tisztelendő óvni és csitítani próbálta híveit, számolva az esetleges retorziókkal, amelyeknek végül ő maga is áldozatává vált

Next