Respublika, 1994. július-szeptember (1. évfolyam, 7-20. szám)

1994-09-09 / 17. szám

KULTÚRA AZ ÚT A MEGISMERÉS, az úton el lehet jutni valahová, ha van kitűzött cél, ha van felfedezésre váró táj, az út menekülés, senki meg nem mondja, pontosan mi elől, talán a gondok, talán a megszokás pánikja lök ki az útra, ott lenni az Úton, ahogyan Jack Kerouac mondta mára már mitikus regényében (Európa Kiadó), a beatnemzedék bibliájában, istenem, majd’ negyven éve jelent meg először, és huszonöt éve halott már az író, a próféta, csak annyit tudott biztosan, hogy ez az emberi táj emberi fogyasztásra végül is alkalmatlan, csak abban bízhatunk, hogy az Isten Micimackó, de a végső párt titkát megfejteni lehetetlen, csak úton kell lenni, ez az élet maga, a céltalanság válik céllá, reméltük, hogy ez egy múló, kihulló nemzedék hite, aztán ráébredtünk, hogy jobbat, teljesebbet magunk se tudunk, újra az úton, magányosan, emlékek és kapcsolatok bigott bizonytalanságát hurcolva, kocsmák, nők és drogok halálosan szép ölelésében, útközben születtél, az út porából AZ ÚT A MEGVÁLTÁS, csak sosem tudhatod pontosan, egyirányú-e a közlekedés, honnan hová vezet, lehet-e kapni retúrjegyet, emlékszem, amikor a Beatles szavai visszhangozták a félelmet a one way ticket öröméről, jegyet csak oda kérek, a boldogság felé, neveztessék akár szépnek, akár szerelemnek, akárminek vagy mondjuk Paradicsomnak, édenkerti álmok és vágyak, már régen tudjuk, hogy a kiűzetéskor sem kaptunk retúrjegyet, az úton a forgalom, hiába minden küszködésünk, visszafordíthatatlan, de azért mi mégis reménykedünk, ahogyan Rickie Lee Jones is, miközben lázadókról, kegyelem elől menekülőkről, szárnyaló albatroszokról dalol (Traffic from Paradise - Geffen/BMG Records), reménykedünk, hogy autók érkeznek minden irányból, a folyóktól és az égből, s mi gyerekként játszunk az út porában, közöttünk robog a forgalom, az édenkertből távozóké, az oda vágyóké, csak tudnád, melyik a jó irány. AZ ÚT A FELFEDEZÉS, ahogyan majd’ háromszáz éve egy holland felfedező, bizonyos Jacob Roggeveen érkezett a polinéziai szigetvilágba, éppen húsvét vasárnapján, így lett Rapa Nui szigete a Húsvét­­szigetek központja, egy szobrokban, sziklarajzokon megőrzött, akkorra már csak emlékként élő, ősi civilizáció kőbe dermedt lenyomata, ez itt a helyiek nyelvében a világ vége vagy épp a világ köldöke, varázslatos táj varázslatos emberekkel, akik még hisznek abban, ha a szent madár megáldja például a forgatás helyszínét. Kevin Reynolds filmeposza (Rapa Nui, A világ közepe - UIP-Duna Film) legendákat keres és talál, rítusokat idéz és fedez föl, hogy végül is a szerelemről, a leghosszabb, legrejtélyesebb útról meséljen, egy történet hiány­zó láncszemeit rakja össze a tabuk lélegző világában, a szerelmesek útján egy nép kultúrája pusztul el, de a ro­mokról mégis életre, folyta­tásra látni: az úton nincs megállás. AZ ÚT MITOSZIDEZES, s ehhez nem is kell messzi távolságokat átrepülni, ha ismerős ismeretlenek felé utazunk, Litvániába, ahová a Kaliforniában élő Nobel­­díjas lengyel író, Czeslaw Milosz csábít. Az Issa völgye (Magvető Kiadó) a főszereplője ennek a krónikának, egy táj, ahol ördögök és koboldok csábítanak a mesék hétszögletű kerek erdeibe, ahol különös férfiak és nők révülnek bele az erőszak és a szépség­­ a Tavak Országába, ahol egy kisgyermek nevelkedik a lusta, fekete folyam mellett, aki nem fél az ördög alakváltozásaitól, megbékél a küszöbre helyezett vízisiklókkal, aki bemerészkedik a nagymama szobájának titkai közé, mítoszok a vallás és a túlélés sziklái közt, eredettörténet, hosszú út az éjszakából a napos oldalra és vissza, mert a forgalom itt kétirányú, mindig van menekülés és megtérés, csak felismerni nehéz, mikor hová tartunk: százados csodautazás a megmaradásért. JASON scon lel­­esas morales SANDRINE HOLT KEVIN KEY filmje KEY NO SZERELMÉÉRT.

Next