Respublika, 1995. április-május (2. évfolyam, 14-19. szám)

1995-05-05 / 18. szám

KULTÚRA zöld ceruzahegyezőtől eltekint­ve teljesen csupasz. Tweed zakó­jából kubai szivart húz elő, és ud­variasan megszólal: „kezdhet­jük”. Így indul a kétórás utazás, ami leginkább egy Godard-film­­re emlékeztet, hirtelen vágások­kal, hosszú kitérőkkel, tündöklő belső képekkel, elmélázó meren­gésekkel filmről és életről, zord jóslatokkal médiumának jövőjé­ről A Los Angeles Times interjú­ja 1995-ben készült, hogy a világ mozilátogató közönsége vál­tozott meg, nem a filmkészítők. A nézők jobban szeretik a látványosságot vagy a nagypénzű hollywoodi árut. „Némelyik francia film sikeres, de általában csak me­nekülni jár a néző a moziba. A francia fil­mekben pedig nem találják meg azt, ami ér­dekli őket, és ha mégis, az anyag túl nehéz­nek bizonyul. Jobban szeretik az ameri­kai filmeket. Ma az a jó film, amelyik pénzt hoz. Az irodalomban nem így van.” Bármi is az oka, a Godard-filmek vissz­­hangtalanul peregnek ma Franciaország­ban, bár rendszeresen szerepelnek a kábel­tévék műsorán. Egyik legújabb játékfilmjét, az Hélas pour moi-t (Ó, jaj nekem), amely­ben Gerard Depardieu testét Isten elragad­ja, az egyik újságban a következő cím alatt recenzeálták: „Ó, jaj nekünk”. Godard teljes kudarcnak tartja, de nagy­részt Depardieu-t okolja érte, azt az embert, akit a kritikusok java része vonakodna nyil­vánosan megbírálni. Az egyik legújabb Godard-film, amit Amerikában bemutattak, a JLG by JLG (Jean- Luc Godard, rendezte Jean-Luc Godard) ka­pott néhány jó kritikát. A film nem önéletrajz, inkább önarckép, mondja róla Godard. Pon­tosan bemutatja egy filmrendező teljes ano­nimitásban élt életét. A JLG by JLG cselekmé­nyét ismertetvén a New York-i lap kritiku­sa, Terrence Rafferty ezt írta februárban: „Úgy tűnik, forgatókönyvet dolgoz fel, de ha így van, félreérthetetlenül depressziósat. A nyug­hatatlan, magányos, zaklatott művész olyan képet mutat, mint a magányos gyerek, aki képzelt barátokkal vigasztalja magát.” „Még ha erőszakot is tesz a nézőn Godard-nak ön­magáról adott képe”, teszi hozzá Rafferty, „a nézőben valami megszólal. Na, elég ebből.” Ami a JLG-ben csodás, az éppen az, hogy maga Godard is ezt mondja benne magának. „Létemmel bizonyítom, hogy még min­dig lehet jó filmet csinálni. Mindig azt te­szem, amit senki sem, és amit soha életem­ben nem csináltam, azt teszi mindenki más. Még mindig úgy vélem, hogy művész lehet, aki filmet forgat.” Jean-Luc Godard, egy vöröskeresztes orvos fia, Párizsban született. Bár mostaná­ban Svájc magányát kedveli, ma is franci­ának tartja magát. „Lelkem Franciaország­ban van, bár testem Svájcban.” A legen­dás filmes tettetés nélküli ember. A Gen­fi-tó partján fekvő Rolle nevű falucskában lakik. Egyedül vagy régi barátjával, Anne- Marie Miéville rendezőnővel étkezik a he­lyi szállodában. Legtöbb filmjét ma a Gaumont-filmlánc finanszírozza, meg a Canal Plus, a kábel­tévés mozicsatorna. Bár filmjei ma már nem kasszasikerek, kevesebbe kerülnek, mint a legtöbb tv-film (kb. 2 millió dollárba), és rendszerint megtérülnek. „Ha valaki 10 millió frankot ad (kb. 2 millió dollár), hogy filmet csináljak, so­sem mondom, hogy kevés”, meséli Go­dard. „Még mindig ki tudok hozni ennyiből valami érdekeset. Aztán az ember rájön, hogy ez egy csomó pénz. Persze ha 40 ta­gú stábbal dolgozik valaki és helikoptert képzel a Szaharába, akkor nem elég.” Ami a motivációt illeti, ezt mondja: „Még mindig ugyanazzal a lelkesedéssel dolgo­zom, bár nem ugyanazzal az erővel. A film­­csinálás fizikailag nagyon kimerítő. Kicsit megfáradtam.” Godard nem nagyon szereti a színésze­ket, különösen azokat, akik nem szívesen működnek együtt a művészetre való tö­rekvésben, amelyet Godard gyakran forga­tókönyv nélkül valósít meg. „Túl sokan van­nak, akik szívesebben mélyednek el a szö­veg olvasásában, mint az alkotásban.” A rendező igazán a vágószobában érzi otthon magát, s ez a tény, ahogy ő fogal­maz, egy kicsit a szakma dinoszauruszá­vá teszi. „A televízió és a komputerek kor­szakában a vágás művészete eltűnt. Ma már csak ügyvédek és ügynökök vannak. Szá­momra vége a dolognak.” Kedvenc rendezői listája nem szolgál meglepetéssel: Orson Welles, Hitchcock, és mint minden igazi francia számára, Jarry Lewis, aki „nagy rendező és remek karak­terszínész. Briliáns. Hatalmas bohóc.” De Spielbergről ezt mondja: „Csalás az egész. Hamis. Tudom, mi a különbség Beethoven és Spielberg között.” Amerika apránként átveszi a világkultú­ra szerepét, véli Godard. „Semmi kifogá­som ellene. De azt hiszem, meg kellene legyen a jogunk ahhoz, hogy rossz spanyol filmeket is láthassunk, ne csak rossz ame­rikaiakat. Ez utóbbi mindenhol ott van, túl sok belőle.” Talán azt sugallja Godard, hogy a filmnek mint kulturális hatalomnak vége. „Nyilvánvalóan nem adjuk meg a közön­ségnek azt, amire szüksége van. Nem, abban az értelemben, ahogy igényük van rá. A fil­mek már semmi újat nem jelentenek számuk­ra, mert naponta százszor jutnak hozzá a tv­­ben. Olyan, mint az áradó víz. Az egyetlen le­hetőség, ami maradt számunkra, ha az embe­rek életéről több igazságot mutatunk meg, de éppen erre nem kíváncsiak.” ■ 1995/18 RESPUBLIKA^49

Next