Respublika, 1995. április-május (2. évfolyam, 14-19. szám)
1995-05-05 / 18. szám
KULTÚRA zöld ceruzahegyezőtől eltekintve teljesen csupasz. Tweed zakójából kubai szivart húz elő, és udvariasan megszólal: „kezdhetjük”. Így indul a kétórás utazás, ami leginkább egy Godard-filmre emlékeztet, hirtelen vágásokkal, hosszú kitérőkkel, tündöklő belső képekkel, elmélázó merengésekkel filmről és életről, zord jóslatokkal médiumának jövőjéről A Los Angeles Times interjúja 1995-ben készült, hogy a világ mozilátogató közönsége változott meg, nem a filmkészítők. A nézők jobban szeretik a látványosságot vagy a nagypénzű hollywoodi árut. „Némelyik francia film sikeres, de általában csak menekülni jár a néző a moziba. A francia filmekben pedig nem találják meg azt, ami érdekli őket, és ha mégis, az anyag túl nehéznek bizonyul. Jobban szeretik az amerikai filmeket. Ma az a jó film, amelyik pénzt hoz. Az irodalomban nem így van.” Bármi is az oka, a Godard-filmek visszhangtalanul peregnek ma Franciaországban, bár rendszeresen szerepelnek a kábeltévék műsorán. Egyik legújabb játékfilmjét, az Hélas pour moi-t (Ó, jaj nekem), amelyben Gerard Depardieu testét Isten elragadja, az egyik újságban a következő cím alatt recenzeálták: „Ó, jaj nekünk”. Godard teljes kudarcnak tartja, de nagyrészt Depardieu-t okolja érte, azt az embert, akit a kritikusok java része vonakodna nyilvánosan megbírálni. Az egyik legújabb Godard-film, amit Amerikában bemutattak, a JLG by JLG (Jean- Luc Godard, rendezte Jean-Luc Godard) kapott néhány jó kritikát. A film nem önéletrajz, inkább önarckép, mondja róla Godard. Pontosan bemutatja egy filmrendező teljes anonimitásban élt életét. A JLG by JLG cselekményét ismertetvén a New York-i lap kritikusa, Terrence Rafferty ezt írta februárban: „Úgy tűnik, forgatókönyvet dolgoz fel, de ha így van, félreérthetetlenül depressziósat. A nyughatatlan, magányos, zaklatott művész olyan képet mutat, mint a magányos gyerek, aki képzelt barátokkal vigasztalja magát.” „Még ha erőszakot is tesz a nézőn Godard-nak önmagáról adott képe”, teszi hozzá Rafferty, „a nézőben valami megszólal. Na, elég ebből.” Ami a JLG-ben csodás, az éppen az, hogy maga Godard is ezt mondja benne magának. „Létemmel bizonyítom, hogy még mindig lehet jó filmet csinálni. Mindig azt teszem, amit senki sem, és amit soha életemben nem csináltam, azt teszi mindenki más. Még mindig úgy vélem, hogy művész lehet, aki filmet forgat.” Jean-Luc Godard, egy vöröskeresztes orvos fia, Párizsban született. Bár mostanában Svájc magányát kedveli, ma is franciának tartja magát. „Lelkem Franciaországban van, bár testem Svájcban.” A legendás filmes tettetés nélküli ember. A Genfi-tó partján fekvő Rolle nevű falucskában lakik. Egyedül vagy régi barátjával, Anne- Marie Miéville rendezőnővel étkezik a helyi szállodában. Legtöbb filmjét ma a Gaumont-filmlánc finanszírozza, meg a Canal Plus, a kábeltévés mozicsatorna. Bár filmjei ma már nem kasszasikerek, kevesebbe kerülnek, mint a legtöbb tv-film (kb. 2 millió dollárba), és rendszerint megtérülnek. „Ha valaki 10 millió frankot ad (kb. 2 millió dollár), hogy filmet csináljak, sosem mondom, hogy kevés”, meséli Godard. „Még mindig ki tudok hozni ennyiből valami érdekeset. Aztán az ember rájön, hogy ez egy csomó pénz. Persze ha 40 tagú stábbal dolgozik valaki és helikoptert képzel a Szaharába, akkor nem elég.” Ami a motivációt illeti, ezt mondja: „Még mindig ugyanazzal a lelkesedéssel dolgozom, bár nem ugyanazzal az erővel. A filmcsinálás fizikailag nagyon kimerítő. Kicsit megfáradtam.” Godard nem nagyon szereti a színészeket, különösen azokat, akik nem szívesen működnek együtt a művészetre való törekvésben, amelyet Godard gyakran forgatókönyv nélkül valósít meg. „Túl sokan vannak, akik szívesebben mélyednek el a szöveg olvasásában, mint az alkotásban.” A rendező igazán a vágószobában érzi otthon magát, s ez a tény, ahogy ő fogalmaz, egy kicsit a szakma dinoszauruszává teszi. „A televízió és a komputerek korszakában a vágás művészete eltűnt. Ma már csak ügyvédek és ügynökök vannak. Számomra vége a dolognak.” Kedvenc rendezői listája nem szolgál meglepetéssel: Orson Welles, Hitchcock, és mint minden igazi francia számára, Jarry Lewis, aki „nagy rendező és remek karakterszínész. Briliáns. Hatalmas bohóc.” De Spielbergről ezt mondja: „Csalás az egész. Hamis. Tudom, mi a különbség Beethoven és Spielberg között.” Amerika apránként átveszi a világkultúra szerepét, véli Godard. „Semmi kifogásom ellene. De azt hiszem, meg kellene legyen a jogunk ahhoz, hogy rossz spanyol filmeket is láthassunk, ne csak rossz amerikaiakat. Ez utóbbi mindenhol ott van, túl sok belőle.” Talán azt sugallja Godard, hogy a filmnek mint kulturális hatalomnak vége. „Nyilvánvalóan nem adjuk meg a közönségnek azt, amire szüksége van. Nem, abban az értelemben, ahogy igényük van rá. A filmek már semmi újat nem jelentenek számukra, mert naponta százszor jutnak hozzá a tvben. Olyan, mint az áradó víz. Az egyetlen lehetőség, ami maradt számunkra, ha az emberek életéről több igazságot mutatunk meg, de éppen erre nem kíváncsiak.” ■ 1995/18 RESPUBLIKA^49