Révai Nagy Lexikona, 13. kötet: Lovas-Mons (1915)

M - Magyarókereke - Magyarok istene - Magyarok réve - Magyarország

Magyarókereke — 232 — szeben, Vaskapu, 1442) és a hosszúhadjárat (1443)­­ alapították meg. Ettől fogva a magyar nemzet benne látta megvédő­jét, a nyugati kereszténység a hit fölkent bajnokát. Nagy diadalai után az sem mutatkozott lehetetlennek, hogy a keresztények a törököt visszaszoríthatják Ázsiába. így indult meg az 1444-iki hadjárat, mely az európai hatalmak részvétlensége miatt a várnai katasztrófával (1444) ért véget. Odaveszett a magyar hadsereg, a harcban találta halálát a fiatal király, de Hu­nyadi megmenekült s megmaradt az a nagy ta­núság, hogy végzetes harcát a törökkel a magyar­nak magára hagyva kell megvívnia. Ulászló ha­lálának híre arra serkenti a kapzsi főurakat, hogy megkísértsék a fejetlenné vált ország földarabo­lását. Hunyadi a köznemességgel útjukba áll s mint országkormányzó (1446—52) belső ellenségeitől védi meg a szent koronát. Egyik kezével az ország­rontó főurakat (Cil­és, Garai, Újlaki, Brankovics), másik kezével a törököt tartja féken. A rigómezei ütközetet (1448) elvesztette ugyan, de a törököt távol tartotta a határoktól. Midőn 1453, a Frigyes osztrák herceg fogságából kiszabadított V. László (1453—57) elfoglalta apai örökségül a királyi trónt, Hunyadi kénytelen volt a kormányhatal­mat ellenfelei kezébe átengedni. A török Konstan­tinápoly eleste után M. meghódítására indult. Hu­nyadi állt őrt a határon s utolsó, legnagyobb dia­dalát, a nándorfehérvárit (1456), a király nélkül, az országzászlós urak nélkül, a köznemesség és a kereszt jelvénye alatt Kapisztrántól (1. o.) össze­gyűjtött jobbágynép segítségével vívta ki. Hu­nyadi János halála után, az ő emlékét sem tisz­telve, az oligarchák a Hunyadifiak ellen fordul­tak. A megindult pártoskodásban először is Cillés Ulrik (1. o.) esett áldozatul, akit Hunyadi László (1. o.) emberei aprítottak föl Nándorfehérvárt; ezért az oligarchák Hunyadi László fejét köve­telték engesztelő áldozatul; végre a köznemesség úgy vesz elégtételt magának és a nagy Hunyadi emlékének, hogy életben maradt kisebbik fiát, Mátyást a királyi trónra emelte. Mátyás meg­választása a köznemesség diadalát jelentette az oligarchák fölött. 1. (Hunyadi) Mátyás király (1458—1490), a köznemesség vállain emelkedvén föl a trón ma­gasságáig, a nemzeti királyságot képviselte oly értelemben és oly fokig, ahogyan ezt az ő kora megengedte. Nem kedvez egy osztálynak sem a másik rovására, hatalmát a «szent korona» tag­jainak egyensúlyára alapítja. Az ellene támadó főurakat leveri, büntetésének kíméletlen súlyától nem kíméli meg a hozzá legközelebb állókat sem (Szilágyi Mihály, Vitéz János érsek, 1. o.), de a megtérőket kegyelmébe fogadja. A köznemesség soraiból sokakat emel föl (Kinizsi, a Szapolyaiak, 1. o.) az ország zászlósai közé s védelmükről min­denkép gondoskodik. Sőt a jobbágyságra is ki­terjeszti gondjait. Az államhatalmat ő egymaga képviseli s maga tűzi ki a célokat, amelyek felé a nemzet tevékenységét irányozza. A renais­sancenak igazi fejedelme. Nem idegen a tiran­nizmustól sem. Uralkodásának első évei (1458— 1464) abban teltek el, hogy ellenfelei legyőzésével trónját megerősítette. Frigyestől visszaszerzi a koronát s békét köt vele; Giskrát (1. o.) lefegy­verzi, az ország főurai közé emeli s martalócait szolgálatába fogadja; a lázadó oligarchák is hű­ségére térnek s a koronát csak azután teszi fe­jére, mikor homlokát török diadalok babérjával koszorúzhatta. És ezek az első küzdelmek és viharok hirtelen megnövelték erejét, messze hord­ták merész tekintetét. Megragadja a legelső alkal­mat, hogy valami nagy dolgot művelhessen. El­fogadja a császártól és pápától felajánlott man­dátumot Podjebrad (1. o.) megfenyítésére. Az ol­mützi békében azonban nem érte el, amire töreke­dett , amit elért, azt sem biztosíthatta állandóan. A cseh háborúval összefonódnak a Frigyes császár ellen indított háborúk (1477—87). És Mátyás le­alázta hatalmas ellenfelét, hercegségéből kiűzte őt s fővárosát, Bécset elfoglalván, azt a maga királyi székhelyévé tette. Az osztrák herceget súj­totta, de a csapást megérezte a római császár is. Mátyás mind messzebbre terjesztette ki diplomá­ciai összeköttetéseinek hálóját s inkább ezeknek, mint fegyvereinek segítségével remélte a római császárság megszerzését. Uralkodása első éveitől uralkodása utolsó tizedéig a győztes török har­cok egész sora vonul végig történetünkön; sajnos azonban, ezek túlnyomóan defenzív jellegűek. A nyugati kapcsolatok után révedezett, s emiatt nem fordulhatott teljes erővel Keletnek. Eltűrte a töröknek déli határainkon való befészkelődését, csak akkor sújtott, mikor már közel a veszély (Szabács, Kenyérmező). Uralkodása dicsőséges mozzanat csupán, de nem egy új fejlődés kezdete. Igaz, hogy az ország Mátyás alatt nyugodtan él­vezhette az erős királyi hatalom és a törvénye­ken nyugvó rend áldásait. Új adórendszerrel biz­tosította kincstára érdekeit; új bíróságok felállítá­sával rendezte az igazságszolgáltatást; új had­sereget szervezett, amely állandóan fegyverben állt s mindenkor készen volt parancsai teljesíté­sére ott is, ahol a bandériumok szolgálatára nem lehetett számítania (1. Fekete sereg); az ország kormányzásába mélyen belevág a nádorságról alkotott törvénye (1485). Az a gazdag szellem, amely annyi irányban új nagy dolgokat művelt és alkotott, magához méltó otthont teremtett ma­gának a királyi udvarban. Mátyás szerette a fényt és pompát s ezeket nem birta elválasztani a hatalomtól. Az új olasz műveltség, a renais­sance szelleme hatotta át egész egyéniségét. Eb­ben az ízlésben építtette újra királyi palotáját, melynek termei, udvarai és kertjei bővelkedtek az új művészet alkotásaival. Kora műveltségé­nek a hazai földbe való átplántálásáról is gondos­kodott. Különösen Beatrixszal (1- 6.) kötött há­zassága óta mindenképen rajta volt, hogy kitűnő olasz humanistákat csábítson udvarába. Az ő gondozásuk alatt alapította meg híres könyvtá­rát, a Korvinát (1. o.); Budán, Pozsonyban tudós főiskolákat alapított; megíratta ékes latin nyel­ven a magyar nemzet történetét (X.Bonfinius); az új műveltségben neveltette örököséül fogadott fiát, János herceget (­- Korvin János), s ha gondjai pihenni engedték, tudósai közé vegyült és az ő társaságukban tudós számba ment maga is. Mátyás halála után a Jagellók (1. o.), kerülnek a magyar királyi trónra. II. Ulászló(1490-1516) és fia II. Lajos (1516—26) képviselik ezt a korszakot. Magyarország

Next