Révai Nagy Lexikona, 19. kötet: Vár-Zsüri, Kiegészítés: Aachen-Beöthy (1926)

Zs - Zsidó év - Zsidófejes garas - Zsidóhal - Zsidó házasság - Zsidó irodalom

Zsidó irodalom — 734 — Zsidó irodalom lemos, Artapan, Demetrios, Aristaeos és Mal­chos zsidó hagyományokat és görög mitológiát olvasztottak össze müveikben. Ezékiel írta az Egyiptomi kivonulás c. drámát, Philo a Jeru­zsálem c. hőskölteményt, Kyrenei Jázon pedig a Makkabeusok harcait öt könyvben, mely munká­nak kivonata az ú. n. Makkabeusok II könyve. Ennek a Kr. e. 3., egész Kr. u. 4. sz.-ig terjedő irodalomnak csak kisebb-nagyobb töredékei ma­radtak meg, míg legkiválóbb képviselői, Philo és Josephus apologetikai, bölcsészeti ós történelmi munkái majdnem teljesen reánk maradtak. A makkabeusok győzelmével a zsidó állam újra fel­éledt és akkor a szinhedrium mint legfőbb állami, törvényszéki és vallási fórum, a régibb irodal­mat mindinkább kiszélesítette. Most bontakozik a későbbi irodalomban már önállóan jelentkező törvénymagyarázat iránya: a Halakha és Haggada. Az ú. n. Apokrif könyvek is most szerkeszttettek. A héber nyelv lassankint átala­kult újhéber vagy rdbbinikai nyelvvé, mely új grammatikai alakok mellett számos elemet vesz fel idegen nyelvekből. A zsidó állam bukásával (Kr. u. 70.) a zsidóság szellemi életének vezetése a rabbi Jokhánán ben-Zakkái által Jamniában (Jabné) alapított iskolára szállt, a hagyományt ós egyéb vallási tant, kivált Hillél és tanítványai rövid, szabatos tótelekbe foglalták, ezeket misnának, a tanítókat pedig, kik ezeket kidolgozták és tovább adták, tannai­tákndk (tánnáim) nevezték. R. Jokhánán ben-Zakkái és tanítványai munkáját, mint a jamniai főiskola vezetője, utódja Gamaliel folytatta, aki úgy látszik, befolyással volt Aquilának görög bibliafordítására. A tannaiták hosszú sorát nem­zedékek szerint szokták csoportosítani; összesen mintegy 200-nak a neve maradt ránk, köztük a legnevezetesebb Akiba, a halakhai irány leg­nagyobb képviselője, ki a hagyomány tanait vilá­gosan és szabatosan föl is jegyezte a Rabbi Akiba Misnája (Misna di Rabbi Akiba) című gyűjteményben. Legnagyobb ellenfele Jismáel, a haggadikus irány klasszikus képviselője. Simon ben-Jocháj nevéhez fűződik a kabbalista irodalom legfőbb munkája, a Zohár, Jószé ben-Joezer a Széder Ólám (Világkrónika) nevű történeti mű­nek szerzője. Juda ha-Nászi (kb. 200 körül Kr. u.) műve a misna fölöslegessé tette és a használat­ból kiszorította a többi hasonló irányú gyűjtemé­nyeket. A misna, mely sok esetben a különböző véleményeket egymás mellé állítja anélkül, hogy döntene és a forrást vagy a megokolást elhall­gatja, csakhamar maga is magyarázatra szorult, így keletkezett úgy Palesztinában, mint a babi­loni főiskolákban a Gemara anyaga, mely­nek megteremtői amoráimnak (beszélők, előadók) neveztetnek. A gemara a misnához, illetve annak egyes pontjaihoz csatolva, alkotja a talmud nevű kétrendbeli gyűjteményt. A talmud befejezése után működő iskolafők és egyéb babilóniai tudó­sok, a szaboráim (véleményezők), már föltétlen tekintéllyel ruházzák fel a talmudot. Ezenkívül keletkeznek még már csekély tekintéllyel biró halakhai és haggadai gyűjtemények; az imarend végleges megállapításának és kibővítésének mun­kája még mindig tiszta héber prózában tovább folyik, létrejő a ma-szóra alapja s a csírájában már régebben létező titoktan (Kabbala) irodalmi munkákban jut kifejezésre. Második korszak (VHI—XV. sz.). A talmud lezárása után a babilóniai főiskolák (Szurában és Pumbaditában) a zsidó szellemi élet gyújtópontjai. Az élükön álló gáonok korába esik a midrás-irodalom virágzása is. Ekkor szerkesz­tették a Midrás rabbót c. gyűjteményt, amely a talmudkori tekintélyek szótszórt megjegyzéseit tartalmazza a pentateuchoszhoz, valamint az öt tekercshez. Ugyancsak a gáonok idejében a szid­dur egyes imarészeibe, az ünnepekre és bizonyos alkalmakra költői részeket (piutim) ékeltek. Ezen zsinagógiai költemények első és legtermékenyebb költői (páj 'ánok) Eleázár ben-Kálir (Káliri) és Jósze ben-Jósze (800 körül). Ez idő körül kelet­keztek a karaitok, kik a hagyomány mellőzé­sével a szentírás szószerinti értelmét ismerték el vallásos életük egyedüli zsinórmértékéül. A ka­raita hitszakadásnál sokkal behatóbb következ­ményekkel járt az iszlám terjedése, mely új irányt és lendületet adott a zsidó szellemi életnek. A zsidó tudomány, az iszlám nyomán Babiloniából s Irákból előnyomul Észak-Afrikába, átkel Spanyol­ós Dél-Franciaországba, azután ismét K.-nek fordulva, hatalmasan terjed Olasz- és Német­országban. A Kyrenében (Kairuán) mint feje­delmi orvos élő Izraeli Izsák (megh. 940.) arab nyelven írt munkái közül hét orvosi műve latin fordításban jelent meg (Opera Isaaci, Lyon 1515). Khananel ben-Kusiel ugyancsak Kairuánban a talmud egyes részeihez, valamint Mózes öt könyvé­hez írt gyakran idézett, nagy tekintélyben álló magyarázatokat. Dunás ben-Tamim (Abuzáhál), Izraéli tanítványa, orvostani, csillagászati és ma­tematikai dolgozatokon kívül héber grammatikát írt és magyarázatot a Teremtés könyvéhez (950 körül). Ugyanilyen magyarázatot írt Niszim ben-Jákob, szintén kairuáni iskolafő, kinek a tal­mudhoz kulcsot köszönünk (Mafteákh), a rituá­léra és a magánjogra vonatkozó könyvet (Megiíát­szetárim). Juda ibn-Korájs (900 körül, Tahrat­ban, Marokkó) a héber nyelvtudományba bevezette a hébernek rokon (arab és kaid) nyelvekkel való összehasonlítását. Miután az arabok meghódították Spanyol­országot, a zsidóság szellemi élete ós vele irodalma új virágzásnak indult a pyreneusi félszigeten. Khaszdai ben-Izsák (Ibn Sáprút), III. Abdur­ráhmán és Alhákim kalifáknak orvosa Cordová­ban (940—970) egy görög barát segítségével arab nyelvre fordította le Dioskorides orvostani művét. Az általa Cordovába hívott Menakhem ben-Saruk írta az első héber szótárt. A szintén Khaszdai által Cordovába hívott Dunas ben-Labrat az arab metrikát alkalmazta a héber nyelvre; Ibn-Abitur írt zsinagógiai költeményeket és Alhakim kalifa számára a misnát arabra fordította. A XI. sz.-ban Hajjug Júda, mint a héber grammatika igazi megalapítója, felfedezi, hogy'minden héber szó­gyökér három mássalhangzóból áll. Mértékadó nyelvtani tanulmányokat közölt Ibn-Dsanach Jöna (Abulvalid Merván) előbb Cordovában, később Zaragozában (995—1050).

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék