Ring, 1990 (2. évfolyam, 27-46. szám)

1990-09-05 / 36. szám

A megemlékezés tiltott virágai A Népszava egyik számában olvastam, hogy Zágráb mellett egy ed­dig ismeretlen háborús tömegsírt találtak, melyben több polgári sze­mély, köztük gyermekek földi maradványa is nyugszik. Levelem meg­írására az késztet, hogy 1990. augusztus 5-én a Pécsi rádió műsorában is elhangzott ugyanez a szöveg. Én a koromnál fogva nem vagyok há­borút megjárt ember, de fizikailag mint gyermek átéltem azokat a bor­zalmakat, kb. 9 hónapos koromtól három éves koromig szüleimmel együtt. Az édesanyám több ezer más anyával, nagyszülővel, gyermekkel nyugszik a mai Jugoszlávia Észak-Bácska területén, még ma is jeltelen tömegsírban. Ezeknek az embereknek csak az volt a bűnük, hogy zö­mében svábok vagy magyarok voltak és a vagyonuk kellett a licsánok­­nak. Tudomásom szerint ilyen tömegsír három van, de ezeknek a szá­ma az idősek elmondása szerint jóval több. Ez nem kitalált mese, mert ezekre a helyekre a család minden év­ben eljár, amit a helyi lakosság nem szívesen vesz tudomásul. Ezek az itt nyugvó ártatlan emberek annak idején virágzóvá varázsolták a kezük munkájával Észak-Bácskát és még egy közös síremléket sem érdemel­nek meg, sőt a meggyilkolásukról sajnos még mindig hallgatni kell. Ezen a földtekén minden nemzet kapott végső tiszteletet, mindenki szabadon elhelyezheti a megemlékezés virágait az ártatlan áldozatok sírján. Vajon a mi időnk mikor jön el? Az az idő, amikor már nem lopva kell elhelyezni a virágokat és meggyújtani a gyertyákat. Az emlí­tett helyen kb. 250 polgári személyt lőttek a saját kezük által kiásott sírokba. Jó volna már egyszer, közel ötven év eltelte után nem csak a fasiszta terrorról írni! Kérem, ha jónak látják, nevem és címem nélkül juttassák el levelemet a Vasárnapi Újság című műsorhoz. Köszönöm, hogy meghallgattak. P. M. cím A nép választott vezetői hallgassanak a népre Mi mindig és mindenkor az éppen szükséges politikai helyzetnek, a vezetők önkényének voltunk és vagyunk áldozatai. A több mint negy­ven éves kommunista diktatúra, majd ennek folytatásaként a Causescu korszak borzalmai alatt, a testvériség és megbonthatatlan barátság je­gyében, nem lehetett és nem is volt ildomos beleszólni sivár kisebbségi sorsunkba. A Kádár rezsim néha kampány­szerűen beindított egy-egy csöndes diplomácia jelszó alatti velünk való törődést, de mind­ez semmi eredménnyel nem járt. Sőt a magas szintű összejövetelek, a két vezető egymást megértő zavaros, látszat kimagyarázkodásait eredményezte. Egyetlen pillanat volt, mikor elismerően mosolyogtak egymásra, ez az elfogyasztott bőséges ebéd alatt történt. Azután következett egy pole­mizáló „parabolás” korszak, amivel rajtunk, a mi helyzetünkön csak rontottak, az életünket nehezítették. Végre hosszú és nehéz várakozás után nálunk is megdőlt az átkos diktatúra. Mindenki boldog volt és úgy éreztük eljött a két nép igazi testvériségének a napja. De hol vannak már a fogadkozások: a két nép barátsága, a közös híd, a látszat határok megteremtése... A sok magasztos eszme a sértődések és sikertelen kí­sérletek útvesztőjében elbukott. Sajnos mindez a mi kárunkra, szomo­rúságunkra történik. Úgy látszik, a diplomácia nem tud vagy talán nem is akar megbirkózni a nehézségekkel? Most újra ott tartunk, hogy visszatértünk a csöndes diplomáciához, elfelejtve a hosszú évek sikertelenségeit. Az események maguktól soha nem fognak megváltozni, ha a veze­tőinknek nem is érdekük, nekünk igenis az. Azt várjuk a két vezetőtől, Petre Romántól és Antall József úrtól, hogy a két nép érdekében ülje­nek asztalhoz, ha már az első útjuk nem egymás országába vezette őket. Ne kezdjék harminc-negyven problémával, csupán három-négy­­gyel, de azokat mindnyájunk érdekében oldják is meg. A két nép ve­zetőinek egy asztalnál történő találkozása közelebb hozná a két nem­zetet is. Csak a párbeszéd, és tolerancia hozhatná meg számunkra a beígért nyugodt életet. A nép azért választotta vezetőit, hogy azok hallgassanak a népre és az ő, csakis az ő érdekeiket képviseljék mindnyájuk boldogulására! Mogyoróssy István színész Nagyvárad, 1990. augusztus 12. Nem a leltár felsorolása a lényeg Azért kényszerülök a Vasárnapi Újsághoz fordulni, mert a műsor­ban elhangzott Albert Gábor jegyzetéhez van hozzáfűzni valóm. Erre nekem naprakész magyar sajtó nem áll rendelkezésemre. A RING cí­mű lap, mint a műsor kiegészítő írásbeli fórumánál hosszú az átfutási idő és meglepően kevés a példányszáma ahhoz képest, hogy milyen fajsúlyos írások jelennek meg benne. A vidéki lapterjesztés teljes elle­hetetlenüléséről már nem is beszélek! Albert Gábor jegyzetének végkövetkeztetéseként azt mondja, hogy „ne a bűnbakokat keressük, építkezzünk! Nos, egyetértőleg nyugtázha­tom summázatát. Építkeznénk is mi itt jó páran ebben az országban, de azért szükségesnek érzem, hogy a mában még elevenen élő Kádár rendszer örökségének néhány aggasztó jelenségére újból felhívjam a figyelmet. Már csak azért is, mert ebben a nagy sajtódömpingben mennyiségét nézve is elég nehéz eligazodni. Ennél is sokkal nehezebb kihámozni a bujtatott csomagolásokból a meghúzódó lényeget. Sokan rájöhettek már arra az utóbbi időben, hogy sok beszéd nem arról szól amit hall az ember, hanem egészen másról. Az, hogy az átlagemb­er, a napi politikától megcsömörlött olvasó és hallgató kézlegyintéssel intéz el sorsdöntő híreket, cikkeket, műsorokat, az annak is a következmé­nye, hogy sajtónk java elvesztette még azt a maradék kis hitelét is, ami megvolt neki. Hogy világosabb legyen az, hogy hova akarok eljutni, ezért vázlatosan felidézem közelmúltunki történetét a sajtónk tükrében. Terjedelmi okok miatt csak utalásokra szorítkozhatok, de aki átélte ezen időket az ráismerhet a részletek felidézése nélkül is. Az 1945-től a koalíciós időszak sokszínű, életigenlő sajtója bíztató­nak indult, de az ezt követő rémuralom ezt megszakította. Jó tíz év múlva a Petőfi Kör híres vitáin nyomatékosan szóba került az akkori sztálinista sajtónk minden nyűge, baja és bűne. A forradalom leverése után ismét hatalmas vérveszteséggel egy új fejezet kezdődött, a megfe­lelő janicsárok felügyelete alatt. Négy keserves évtizedünk sajtójáról nagy vonalakban elmondható, hogy tökéletesen kiszolgálta a kommu­nista pártállam összes elvi és gyakorlati kívánalmait. S ha voltak is sze­rény kísérletek, szembefordulások, megújulások, azok ezen a sivár össz­képen vajmi keveset módosítanak. Most a békés rendszerváltás idején az ember azt gondolhatná, - logikusan -, hogy ezek a korábbi sok százezer példányszámú központi hazugságlapok maguktól vagy a közvélemény nyomása alatt összeom­lanak, megszűnnek, netán önkritikát gyakorolnak. De nem! Minden marad a régiben és a szólásszabadság lehetőségével élve, kihasználva törvéneink útvesztőit, egyszerűen átigazoltak, mint az 56 előtti kommu­nisták az MSZMP-be. Tettek egy szocialista félfordulatot baloldali irányba a liberalizmus és pluralizmus szellemében. Egyszerűen korsze­rűsítették a stílusukat a politikai széljárás divatja szerint, ámde a ma­gyar valóság igazi tükröztetésében, feltárásában és sok más egyébben nem jeleskednek továbbra sem. Sőt, kifejezetten a magyar nemzeti ér­dekek ellen lépnek fel sok esetben. Megvető gúny tárgyává tettek olyan fogalmakat, mint a magyar népi, nemzeti gondolat eszméje. Legtöbb energiájuk az önigazolásban telik el. Álságos külsőségeket vettek fel ezek a lapok, miután jól hangzó társasági formába tömörültek. A saj­tószerkezet viszont maradt a régi a sok-sok új kiadvány ellenére is. Legfeljebb „fazonigazítást” végeztek csak néhány lapnál az olvasók megtévesztésére. (Rövidítés. Példák, majd történet arról, hogy az újra felbukkant Elvtárs nyílt és hazug egybemosásokkal hogyan oktatja ki az ország jelenlegi vezetőjét.) Ha leszámítjuk a szépszámú tisztességes lapokat és a több száz ton­na pornó, szenny és giccslapot, akkor a fennmaradó nagy hányad még mindig mérgezi a magyar közéletet. Pusztán azért, hogy a magyar sors­kérdések megoldása ne gördülékenyen, a maguk módján történjenek, hanem azért, hogy a magyar közvélemény jelentős részében bizonyta­lanságot, félelmet és zavart keltsenek. Szó és érvkészletük egészen bá­mulatosan gazdag. Átlátszóan hazug fogások, holott egyszerűen csak csalásról, elszámoltatásról kellene beszélni. Tisztességtelen szándékú ál­vitákkal próbálnak befeketíteni neves embereket, gondolkodókat. Le­kezelően minősítenek politikusokat, hamis kicsengéssel keresztény kár.

Next