Ring, 1992 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1992-01-07 / 1. szám
RING - FÜGGETLEN KÖZÉLETI HETILAP Lassan a bankokkal is úgy leszünk, mint a futballal; mindenkinek van róluk valami véleménye, leginkább talán éppen azoknak, akik a legkevesebbet értenek hozzá. Illik szidni a bankokat, miközben folyamatosan dicsekszünk is velük, különösen külföld felé. Nevezetesen, hogy a magyar bankrendszer mennyivel korábban létrejött, s ezért mennyivel jobb, fejlettebb, mint az összes többi volt szocialista országban, hogy milyen fontos szerepet tölt be a gazdaság átalakításában, a privatizációtól a korszerűsítésig, hogy nincs igazi piac bankok nélkül stb. stb. De aztán hallunk fösvény, sőt, gonosz bankárokról is, akik mind a régi rendszerből maradtak itt, akik iszonyú pénzeket keresnek, miközben a partnereiket a végletekig kiszipolyozzák. Ezekről, és még sok más, az egész magyar gazdaságot érintő kérdésekről beszélgettem Botos Katalinnal, a bankügyekért felelős tárcanélküli miniszterrel. A történeti hűség kedvéért tegyük hozzá, hogy erre a beszélgetésre még a Pénzintézeti Törvény parlamenti vitája idején került sor. Terveink között szerepel különben, hogy a későbbiek során a bankok vezetőit, a kérdéssel foglalkozó más szakembereket, sőt, a hitelezőket is megszólaltatjuk. Végül egy nyilvános vitával fogjuk lezárni a most induló sorozatunkat. A pénz világa Bankok, bankárok, hitelek és hitelezők Botos Katalinnal Földesi József beszélget - Kérem, mindenekelőtt vázolja azt a „pénzügyi örökséget”, amelyet az abszolút választási győztes Magyar Demokrata Fórum és a vele kormányképes koalíciót alkotó pártok által megalakított felelős magyar kormány a pénzintézetek terén megörökölt. Nemcsak a pénzügyekkel foglalkozók, hanem a szélesebb értelemben vett közvélemény előtt is tudott, hogy a magyar pénzintézeti rendszer 1987-ben vált egyszintűből kétszintűvé. A kétszintű bankrendszer a bankrendszernek olyan felépítése, amely lényegében a pénzteremtő funkciót gyakorló, központi jegybankból és kereskedelmi bankokból épül föl. E bankrendszerben az alsó szintet az egymással versengő kereskedelmi bankok alkotják. Minden más, a jegybankon kívüli pénzintézetek, a befektetési bankok is, tagját képezik a rendszernek. A jegybank, a bankok bankja, áll közvetlen kapcsolatban a vállalatokkal. A bankjegykibocsátási monopóliumot a kétszintű rendszerben a jegybank gyakorolja, és egyben sajátos - általában -, úgynevezett „közvetett közgazdasági eszközökkel” irányítja az alsó szinten működő bankokat. 1987-ben tehát a Magyar Nemzeti Bankból a korábban hitelezéssel foglalkozó részlegek kiszakadtak, és megpróbálták imitálni, szimulálni a kereskedelmi banki tevékenységet. Valódi tulajdonosok és megtakarítások (források) híján úgy alakultak meg az alsó szintű bankok, hogy azt a hitelállományt, ami volt, az adott forrásállománnyal együtt átvették a MNB-től. Továbbra is döntő részben a Magyar Nemzeti Bank refinanszírozási hitele teremtette meg a pénzt a könnyűipari, a mezőgazdasági, a nehézipari stb. területek finanszírozására. Azt lehetett mondani, hogy egy hitelnek - melyet a MNB például a TVK- nak vagy más nagyipari létesítménynek nyújtott - a forrása az a bizonyos jegybanki refinanszírozási hitelállomány volt, ami mögötte állt. Természetesen a bankok lassan kezdték kiépíteni egyéb forrásszerző tevékenységeiket. A bank tőkeellátottságát javítandó, az akkori reformközgazdászok törekedtek a további részvényjegyzők megtalálására is, hiszen ezeket a kereskedelmi bankokat részvénytársasági formában hozták létre, a társasági törvénynek megfelelően. Kik voltak 1987-ben tőkeképes potenciális tulajdonosok? - Kézenfekvő az akkori megoldás: szinte kizárólag állami vállalatok és szövetkezetek. E vállalatok és szövetkezetek azonban - általában - maguk is már hosszú idő óta tőkehiánnyal küzdöttek. Túlnyomó részüknek - amúgy istenigazában - eszük ágában sem volt befektetéseket eszközölni, még egy bankba sem... Ám Damoklész kardjaként az lebegett a fejük fölött: ha nem szállnak be részvényjegyzéssel, akkor nem kapnak hitelt. E magatartás által és következtében kialakult az a lehető legegészségtelenebb struktúra, amely az ország pénzügyeit csak jellemezheti: azok lettek a bankok tulajdonosai, akik ugyanezektől a bankoktól - ugyanakkor - hitelt is akartak igénybe venni. Elvileg és gyakorlatilag is, ha ez a folyamat elér egy jelentős arányt, akkor az ilyen „tulajdonosok” jócskán képesek befolyásolni a bank üzletpolitikáját. Mégpedig olyan irányban, hogy a bank a megszerzett forrásokat - függetlenül a hatékonysági mércétől - olyanoknak a javára használja fel, akik maguk is a bank tulajdonosai. Mentségükre csak egy szolgál: tőkepiac nem lévén, máshonnan nemigen szerezhettek tartós finanszírozási lehetőséget, mint a hitelszektorból. Hitelt bármi áron - Ez némileg nyakatekertnek hangzik a bonyolult pénzügyi, banki nyelvezethez nem szokott embernek. Sajnos, nemigen lehet egyszerűbben fogalmazni. Egy a lényeg: elveszett a hitelezésnél a hatékonysági mérce. A tulajdonosoknak ugyanis mindenképpen érdekük fűződött hozzá, hogy bármi áron is, ők kapják meg elsősorban a hiteleket! Ez érthető, hiszen általában hitelszűke jellemezte a nyolcvanas éveket. Az a vállalatvezető, aki a bankrendszerek és az igazgatóság kinevezésében a közgyűlés Földesi József