Rockinform, 2002 (11. évfolyam, 1-10. szám)
2002-08-01 / 6. szám
már a nyár végén befejeződtek. S hogy milyenek voltak a reakciók, arról Weller így ír: "A dalok egy zenekar dinamikája és a kavargó fények nélkül is elég erősek voltak, és minden résztvevőnek köszönöm ezt a fantasztikus élményt". Mi úgyszintén. 68'51" szabógé Andreas Johnson: Deadly Happy Warner Ha jól emlékszem, nagyjából tavaly ilyenkor aratott az MTV-n ez a svéd srác Glorious című dalával, ám ez a jelző új nagylemezéről már egyáltalán nem mondható el. Abban a klipben a tipikus szépfiú szerepében tetszelgett Andreas, kisfiús mosolyáért biztosan omlottak az északi tizenéves fruskák, de a dal legalább rendben volt, legalábbis a mai zenetévés slágerekhez képest. Azóta nem nagyon lehetett róla hallani, most pedig legnagyobb megdöbbenésemre a borítóról egy kiégett, annak a "csodálatos" dalnak a sikereiben (és talán "porfelhőiben") túl sokáig fürdőző arc köszön vissza rám. Azért nem írom, hogy tekint reám, mert még a tekintete is szégyenlősen oldalra téved. A műanyag tokon pedig nagy betűkkel hirdetik, hogy a lemezen megtalálható a "smash hit", a Shine címet viselő remekmű, de kétlem, hogy ezt bárki is komolyan venné, még akár Skandináviában is. (Talán az északi-sarki fókák és a jegesmedvék beveszik ezt a maszlagot.) Ugyanis a húzónótaként elkönyvelt első számra sem kapom fel a fejem és csettintek, hogy ez igen. S a többi tizenkét dal sem több, mint langyos limonádé zene, vagyis ha a VH1 csatorna legközelebb "one hit wonder" hétvége tart, akkor az egyszámos csa patok és előadók soraiban valószínűleg Andreas is feltűnik azzal a tavalyi (vagy tavalyelőtti?) sikerével. Ő maga pedig akár még a Bridget Jones naplójának folytatásába is bekerülhet (ha lesz egyáltalán ilyen), Tom, az ugyancsak egy számos ‘80-as évekbeli pop bálvány szerepére. Szóval ettől a lemeztől egyáltalán nem vagyok "halálosan boldog". 48"11" szabógé Last Tribe: Witch Dance Frontiers/HMP A svéd Last Tribe a Frontiers kevés metal csapata közé tartozik, így megkülönböztetett figyelemmel kísérem működésüket. A Magnus Karlsson gitáros/billentyűs köré szervezett banda tavaly jelentkezett először nagylemezzel, és a "The Ritual" rögtön be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. A skandináv metal legszebb hagyományait életre keltő csapat tagságából aztán a kész ritmusszekció távozott, pótlásukra pedig két, kitűnő referenciával rendelkező zenész érkezett. Ha ehhez még hozzáveszem, hogy a cserék után - a szólógitárosokat leszámítva - a Last Tribe és az Armageddon felállása tulajdonképpen megegyezik, úgy azt is előre lehetett borítékolni, hogy az új album sikere nem a muzsikusok felkészültségén fog múlni. Miként az is hamar bebizonyosodott, hogy a skandinávokba vetett bizalmam sem a "Witch Dance"-en rendül meg. A korongon kizárólag fülbemászó, míves gitármunkával díszített, hard rock elemekkel vegyített metal-opusok hallhatóak, így nem csoda, hogy egyhuzamban már harmadszorra forog a lejátszómban. Magnus Karlsson gitáros, aki egyben a fő dalszerző is, hallhatóan kijárta a Malmsteen iskolát, játékában számtalan klasszikus zenei vonást véltem felfedezni, de mégsem nevezném a mester alteregójának. Nagy általánosságban az annyit figurázik, hogy a nóták senki előtt ne vesszenek közérthetőségükből, élvezhetőségükből. Számos, hasonló stílusú anyagot megértem már, de profi zenészek profi anyagát bármikor szívesen hallgatja az ember. A keményen megszólaló, csúcspontokkal tarkított "Witch Dance" stílusában, hangulatában legközelebb - talán nem is véletlenül - az Armageddon második albumához áll. 57'27" Simkó Mike Oldfield: Tris Lunas Warner Mike Oldfield a hetvenes években az instrumentális progresszív rock egyik legnagyobb alakja volt, aki fokról fokra változott slágerszerzővé Progresszív lemezt húsz éve nem készített. Igaz, első és azóta is megismételhetetlen sikeréről, az 1973-as tabular Beléről négy bőrt is lenyúzott: "Orchestral Tubular Bells", "Tubular Bells II", Tubular Bells III", "Millennium Bells". Némi malíciával akár egylemezes zenésznek is nevezhetnénk Oldfieldet. Pedig Mike kiváló zenész, multiinstrumentalista játékos, karakteres és szép dallamok alkotója, egyéni hangú gitáros. Slágerei nagyon igényesek és bizonyos értelemben konzervatívak, hiszen ragaszkodik az olaszos dallamossághoz. Legújabb albuma két CD-ből áll: az első az album, a második egy számítógépes játék, amelynek a világa a zenében felidézett világ képi ábrázolása. Természetesen a zenével foglalkozunk. A "Tris Lunas" - néhány számot most nem véve figyelembe - instrumentális album. Stílusát jobb híján newage-nek szokás nevezni. Rádióban és tv-ben már lehet hallani és látni a nagy slágert, a "To Be Free" c. dalt, amelyben Sally Oldfield elénekel egy témát Enya stílusában, miután túljut a bevezető szövegen. A számok általában néhány percesek és napjaink divatos ritmusaira (groove) épülnek. Ez az egyik baj ezzel a lemezzel. Szinte mindenkinél ezeket hallani. Semmi egyéni, semmi természetesség. A másik baj, hogy minden szám mintha altatónak, vagy - megint csak divatos kifejezéssel élve - relaxációs zenének készült volna. Szép, túlcsordulóan szép dallamok és témák, amelyek a hallgatóban nem hagynak szinte semmi nyomot. Igazi, andalító háttérzene. Nagyon kellemes és könnyen felejthető, akár a kánikulában a frissítő zápor. 58'14" N. Pap Gábor Joe Satriani: Strange Beautiful Music Epic/Sony Satriani mester "szpészes" kalandozásaiban (1998, 2000) szünetet tartva egy "földközeli" anyaggal rukkolt elő. Afféle kísérletezgetésre támadt kedve, mint az 1995-ös cím nélküli albumánál. Míg ott egy jóval elborultabb koncepció szerint dolgozott, addig most a mezei halandó számára is élvezhető darabokat produkált. A tizennégy szám tudatosan másabb megközelítésű, mint eddigi szerzeményei, azonban gondolkodásának és főleg gitározásának stílusjegyei - legtöbb esetben - néhány másodperc után felismerhetők. A csak instrumentális darabokat felvonultató album legnagyobb erénye talán a sokszínűsége, mind hangulatilag, mind megszólalásban. Hősünk rendkívül jól felépített és követhető - dallamorientált kompozíciókat vonultat föl, persze időnként szabadon engedi ujjait, hogy egyéniségét se hazudtolja meg. Basszusgitáros poszton csere történt, Stu Hamm le lett váltva egy bizonyos Matt Bissonette-re, akinek testvére, a nagynevű Gregg Bissonette (dob) is szerepelt vendégként a felvételek során. Egy feldolgozás is helyet kapott a korongon - Sleep Walk -, melyben a crimsonos Robert Fripp működött közre. Ez mindenképp kilóg a latriánus számok világából, de érdekes, hangulatos szösszenet, az eredeti egy 1959-es sikerszám a Santo & Johnny gitárduótól. Ha ez a lemez nem is fog biztosan a klasszikus Satriani alkotások között szerepelni, mindenképp díjazandó felszabadultsága, könnyedsége, játékossága, ami itt tetten érhető. 6024" paya Live: V Radioactive/Universal Két évvel a zseniális The Distance To Here megjelenése (1999) után jelentkezett új anyaggal a Live. Hozzánk megkésve érkezett... Az alig negyven másodperces intro után jön a sláger, a videóklipes Simple Creed, amit legtöbben már ismerhettek, hisz' lassan egy éve hódít (a klip a CD multimédiás részén is megnézhető). Eszméletlen hangzások vannak itt számról számra felvonultatva, mind külön-külön is egy-egy tanulmány. Ha ez a nemzetközi etalon - márpedig ma így kell szólnia egy slágeres rock bandának -, akkor mi még mindig fényévekre vagyunk ettől a szinttől. A csapat üdvöskéje, Ed Kowalczyk a szövegek és zenék szerzője. A pasi óriási tehetség, és énekesi képességei is rendben vannak, bár élőben még nem az igazi. A lemez eleje hihetetlenül erősre sikeredett, a harmadik Deep Enough is az album legjobb számai közé sorolandó, nagyon fogós, húzós témáival, az énekes részekről már nem is beszélve. Hogy lehet ilyeneket sorozatban Az ilyen lemezeknek van értelme. Egy élő klasszikus, aki mások műveit alakítja át saját szaktudása és lelkiismerete szerint. A Dreamland azonban egy ízig-vérig Plant lemez, azok között is az egyik legjobb. Az általa kiválasztott tíz nóta, mind a hatvanas évek végének hangulatából származik, ezen társadalmi közeg nagyon megtermékenyítőleg hatott az akkori művészekre, így zenészekre is. Plant előnye, hogy benne élt abban a sodrásban is és az azóta eltelt évtizedek tapasztalatai is mélyen megjelennek zenéjében, így a Dreamland semmiképp nem nevezhető nosztalgia albumnak, ha nem tudnánk a dalok eredetét és sorsát (erről bővebben a következő számban!) akkor egy igazi Plant sorlemeznek gondolhatnánk. Ennél nagyobb dicséretet pedig egy alapvetően feldolgozáslemez nem kaphat. Plant olyan csodálatos érzékkel illeszti be saját organikus hangzásvilágába a dalokat, hogy némely tételnél már azon is elgondolkodunk nem Zeppelin albumról maradt-e le. (Last Time I Saw Her, Darkness,Darkness). A Hey Joe interpretálásánál ez ugyan nem jut a hallgató eszébe, de a Hendrix változat sem nagyon. A zenészi teljesítményeket az a visszafogott profizmus jellemzi, ami alázat jól jön egy ilyen énekesi elképzeléshez. Csak az egységesen megálmodott hangzásvilághoz illeszkedve hozzák szakértelmüket, segítve ezzel is, hogy egy gyönyörűen kerek album jöjjön lére. Plant jelenlegi munkássága már nem mértékadó a világ könnyűzenéjében. De ez az album ismét igazolta azt a végtelen zeneiséget és lelket, ami keveseknek adatott meg. Köszönjük Mester! 5421" Balogé zenében megtalálhatóak a nagy elődök bizonyos vonásai , s ám a Last Tribe van annyira karakterisztikus, hogy ne essen mondjuk annak a Mark Boals-nak a hibájába, aki a szolgai másolásban teljesen elvesztette egyénisége, és még csak jó nótára sem futotta legutóbbi szólóanyagán. Végig életszerűen lüktet a muzsika, és a változatosságra sem lehet panasz. Rickard Bengtsson középmagas énekhangja kellemes színfoltja az anyagnak, csakúgy, mint a szinti kísérő, de jó helyen, jó időben megnyilvánuló szerepe. Gitárszólót minden egyes számban hallhatunk, és szerencsére Karlsson nincs elszállva magától, pontosan Robert Plant: Dreamland Mercury/Universal V JOC SHTRiftiA STRANGE BEAUTIFUL MUSIC 2002.1/2JÚLIUS - AUGUSZTUS 23