Rockinform, 2002 (11. évfolyam, 1-10. szám)

2002-08-01 / 6. szám

már a nyár végén befejeződtek. S hogy mi­lyenek voltak a reakciók, arról Weller így ír: "A dalok egy zenekar dinamikája és a kavar­gó fények nélkül is elég erősek voltak, és minden résztvevőnek köszönöm ezt a fan­tasztikus élményt". Mi úgyszintén. 68'51" szabógé Andreas Johnson: Deadly Happy Warner Ha jól emlékszem, nagyjából tavaly ilyenkor aratott az MTV-n ez a svéd srác Glorious cí­mű dalával, ám ez a jelző új nagylemezéről már egyáltalán nem mondható el. Abban a klipben a tipikus szépfiú szerepében tetszel­­gett Andreas, kisfiús mosolyáért biztosan omlottak az északi tizenéves fruskák, de a dal legalább rendben volt, legalábbis a mai zenetévés slágerekhez képest. Azóta nem nagyon lehetett róla hallani, most pedig leg­nagyobb megdöbbenésemre a borítóról egy kiégett, annak a "csodálatos" dalnak a sike­reiben (és talán "porfelhőiben") túl sokáig fürdőző arc köszön vissza rám. Azért nem írom, hogy tekint reám, mert még a tekinte­te is szégyenlősen oldalra téved. A műanyag tokon pedig nagy betűkkel hirdetik, hogy a lemezen megtalálható a "smash hit", a Shine címet viselő remekmű, de kétlem, hogy ezt bárki is komolyan venné, még akár Skandi­náviában is. (Talán az északi-sarki fókák és a jegesmedvék beveszik ezt a maszlagot.) Ugyanis a húzónótaként elkönyvelt első számra sem kapom fel a fejem és csettintek, hogy ez igen. S a többi tizenkét dal sem több, mint langyos limonádé zene, vagyis ha a VH1 csatorna legközelebb "one hit won­der" hétvége tart, akkor az egyszámos csa­­ patok és előadók soraiban valószínűleg Andreas is feltűnik azzal a tavalyi (vagy ta­valyelőtti?) sikerével. Ő maga pedig akár még a Bridget Jones naplójának folytatásá­ba is bekerülhet (ha lesz egyáltalán ilyen), Tom, az ugyancsak egy számos ‘80-as évek­beli pop bálvány szerepére. Szóval ettől a le­meztől egyáltalán nem vagyok "halálosan boldog". 48"1­1" szabógé Last Tribe: Witch Dance Frontiers/HMP A svéd Last Tribe a Frontiers kevés metal csapata közé tartozik, így megkülönbözte­tett figyelemmel kísérem működésüket. A Magnus Karlsson gitáros/billentyűs köré szervezett banda tavaly jelentkezett először nagylemezzel, és a "The Ritual" rögtön be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. A skan­dináv metal legszebb hagyományait életre keltő csapat tagságából aztán a kész ritmus­szekció távozott, pótlásukra pedig két, kitű­nő referenciával rendelkező zenész érkezett. Ha ehhez még hozzáveszem, hogy a cserék után - a szólógitárosokat leszámítva - a Last Tribe és az Armageddon felállása tulajdon­képpen megegyezik, úgy azt is előre lehetett borítékolni, hogy az új album sikere nem a muzsikusok felkészültségén fog múlni. Miként az is hamar bebizonyosodott, hogy a skandinávokba vetett bizalmam sem a "Witch Dance"-en rendül meg. A korongon kizárólag fülbemászó, míves gitármunkával díszített, hard rock elemekkel vegyített metal-opusok hallhatóak, így nem csoda, hogy egyhuzamban már harmadszorra fo­rog a lejátszómban. Magnus Karlsson gitá­ros, aki egyben a fő dalszerző is, hallhatóan kijárta a Malmsteen iskolát, játékában számtalan klasszikus zenei vo­nást véltem felfedezni, de mégsem nevezném a mester alteregójá­­nak. Nagy általá­nosságban a­z annyit figurázik, hogy a nóták senki előtt ne vesszenek közérthetőségükből, élvezhetősé­­gükből. Számos, hasonló stílusú anyagot megértem már, de profi zenészek profi anyagát bármi­kor szívesen hallgatja az ember. A keményen megszólaló, csúcspontokkal tarkított "Witch Dance" stílusában, hangulatában legköze­lebb - talán nem is véletlenül - az Armaged­don második albumához áll. 57'27" Simkó Mike Oldfield: Tris Lunas Warner Mike Oldfield a hetvenes években az instru­mentális progresszív rock egyik legnagyobb alakja volt, aki fokról fokra változott sláger­szerzővé Progresszív lemezt húsz éve nem készített. Igaz, első és azóta is megismételhe­tetlen sikeréről, az 1973-as tabular Belé­ről négy bőrt is lenyúzott: "Orchestral Tubular Bells", "Tubular Bells II", Tubular Bells III", "Millennium Bells". Némi malíciá­­val akár egylemezes zenésznek is nevezhet­nénk Oldfieldet. Pedig Mike kivá­ló zenész, multiinstru­­mentalista játékos, karakteres és szép dalla­mok alkotója, egyéni hangú gitáros. Slágerei nagyon igényesek és bizonyos értelemben konzervatívak, hiszen ragaszkodik az ola­szos dallamossághoz. Legújabb albuma két CD-ből áll: az első az al­bum, a második egy számítógépes játék, amelynek a világa a zenében felidézett világ képi ábrázolása. Természetesen a zenével foglalkozunk. A "Tris Lunas" - néhány számot most nem véve figyelembe - instrumentális album. Stí­lusát jobb híján newage-nek szokás nevezni. Rádióban és tv-ben már lehet hallani és látni a nagy slágert, a "To Be Free" c. dalt, amely­ben Sally Oldfield elénekel egy témát Enya stílusában, miután túljut a bevezető szöve­gen. A számok általában néhány percesek és nap­jaink divatos ritmusaira (groove) épülnek. Ez az egyik baj ezzel a lemezzel. Szinte min­denkinél ezeket hallani. Semmi egyéni, sem­mi természetesség. A másik baj, hogy minden szám mintha alta­tónak, vagy - megint csak divatos kifejezés­sel élve - relaxációs zenének készült volna. Szép, túlcsordulóan szép dallamok és témák, amelyek a hallgatóban nem hagynak szinte semmi nyomot. Igazi, andalító háttérzene. Nagyon kellemes és könnyen felejthető, akár a kánikulában a frissítő zápor. 58'14" N. Pap Gábor Joe Satriani: Strange Beautiful Music Epic/Sony Satriani mester "szpészes" kalandozásaiban (1998, 2000) szünetet tartva egy "földköze­li" anyaggal rukkolt elő. Afféle kísérletezge­tésre támadt kedve, mint az 1995-ös cím nél­küli albumánál. Míg ott egy jóval elborul­­tabb koncepció szerint dolgozott, addig most a mezei halandó számára is élvezhető darabokat produkált. A tizennégy szám tudatosan másabb megkö­zelítésű, mint eddigi szerzeményei, azonban gondolkodásának és főleg gitározásának stí­lusjegyei - legtöbb esetben - néhány másod­perc után felismerhetők. A csak instrumen­tális darabokat felvonultató album leg­nagyobb erénye talán a sokszínűsége, mind hangulatilag, mind megszóla­lásban. Hősünk rendkívül jól fel­épített és követhető - dallamor­ientált­­ kompozíciókat vonul­tat föl, persze időnként sza­badon engedi ujjait, hogy egyéniségét se­ hazudtolja meg. Basszusgitáros posz­ton csere történt, Stu Hamm le lett váltva egy bi­zonyos Matt Bissonette-re, akinek testvére, a nagyne­­­­vű Gregg Bissonette (dob) is szerepelt vendégként a felvételek során. Egy feldol­gozás is helyet kapott a koron­gon - Sleep Walk -, melyben a crimsonos Robert Fripp műkö­dött közre. Ez mindenképp kilóg a latriánus számok világából, de érde­kes, hangulatos szösszenet, az eredeti egy 1959-es sikerszám a Santo & Johnny gi­­tárduótól. Ha ez a lemez nem is fog biztosan a klasszi­kus Satriani alkotások között szerepelni, mindenképp díjazandó felszabadultsága, könnyedsége, játékossága, ami itt tetten ér­hető. 6024" paya Live: V Radioactive/Universal Két évvel a zseniális The Distance To Here megjelenése (1999) után jelentkezett új anyaggal a Live. Hozzánk megkésve érke­zett... Az alig negyven másodperces intro után jön a sláger, a videóklipes Simple Creed, amit legtöbben már ismerhettek, hisz' lassan egy éve hódít (a klip a CD multimédiás részén is megnézhető). Eszméletlen hangzások van­nak itt számról számra felvonultatva, mind külön-külön is egy-egy tanulmány. Ha ez a nemzetközi etalon - márpedig ma így kell szólnia egy slágeres rock bandának -, akkor mi még mindig fényévekre vagyunk ettől a szinttől. A csapat üdvöskéje, Ed Kowalczyk a szövegek és zenék szerzője. A pasi óriási te­hetség, és énekesi képességei is rendben vannak, bár élőben még nem az igazi. A le­mez eleje hihetetlenül erősre sikeredett, a harmadik Deep Enough is az album legjobb számai közé sorolandó, nagyon fogós, hú­zós témáival, az énekes részekről már nem is beszélve. Hogy lehet ilyeneket sorozatban Az ilyen lemezeknek van értelme. Egy élő klasszikus, aki mások műveit alakítja át sa­ját szaktudása és lelkiismerete szerint. A Dreamland azonban egy ízig-vérig Plant lemez, azok között is az egyik legjobb. Az általa kiválasztott tíz nóta, mind a hatvanas évek végének hangulatából származik, ezen tár­sadalmi közeg nagyon megtermékenyítőleg hatott az akkori művészekre, így­ zenészekre is. Plant előnye, hogy benne élt abban a sodrásban is és az azóta eltelt évtizedek tapasztalatai is mélyen meg­jelennek zenéjében, így a Dreamland semmiképp nem nevezhető nosztalgia albumnak, ha nem tud­nánk a dalok eredetét és sorsát (erről bővebben a következő számban!) akkor egy igazi Plant sorlemez­­nek gondolhatnánk. Ennél nagyobb dicséretet pedig egy alapvetően feldolgozáslemez nem kaphat. Plant olyan csodálatos érzékkel illeszti be saját organikus hangzásvilágába a dalokat, hogy némely tételnél már azon is el­gondolkodunk nem Zeppelin albumról maradt-e le. (Last Time I Saw Her, Darkness,Darkness). A Hey Joe interpretálásánál ez ugyan nem jut a hallgató eszébe, de a Hendrix változat sem nagyon. A zenészi teljesítményeket az a visszafogott profizmus jellemzi, ami alázat jól jön egy ilyen éne­­kesi elképzeléshez. Csak az egységesen megálmodott hangzásvilághoz illeszkedve hozzák szakértelmüket, segítve ezzel is, hogy egy gyönyörűen kerek album jöjjön lére. Plant jelenlegi munkássága már nem mértékadó a világ könnyűzenéjében. De ez az album ismét igazolta azt a végtelen zeneiséget és lelket, ami keveseknek adatott meg. Köszönjük Mester! 5421" Balogé zenében megtalál­hatóak a nagy elődök bizo­nyos voná­­s­a­i , s ám a Last Tribe van annyira karakte­risztikus,­­ hogy ne es­­sen mondjuk annak a Mark Boals-nak a hibájába, aki a szolgai másolásban teljesen elvesztette egyénisé­­ge, és még csak jó nótára sem fu­totta legutóbbi szólóanyagán. Végig életszerűen lüktet a muzsika, és a vál­tozatosságra sem lehet panasz. Rickard Bengtsson középmagas énekhangja kelle­mes színfoltja az anyagnak, csakúgy, mint a szinti kísérő, de jó helyen, jó időben meg­nyilvánuló szerepe. Gitárszólót minden egyes számban hallhatunk, és szerencsére Karlsson nincs elszállva magától, pontosan Robert Plant: Dreamland Mercury/Universal V JOC SHTRiftiA STRANGE BEAUTIFUL MUSIC 2002.1/2JÚLIUS - AUGUSZTUS 23

Next