Rockinform, 2002 (11. évfolyam, 1-10. szám)

2002-08-01 / 6. szám

36 2002. 1/2JÚLIUS - AUGUSZTUS * A Summer Rocks fesztivál legnagyobb tömeget megmozgató fellépője, a tavaly tizedik nagylemezével jelentkező, kaliforniai thrash bombázó Slayer volt. Ugyan a közel húsz éve koncertező banda, több órás késéssel érkezett, a félhetes kapunyitás alaposan felborította a precízre tervezett, napi programot, a helyi erőt képviselő, három hazai banda két óra alatt zavarta le műsorát, mentségükre szolgáljon, hogy a sajtó rendelkezésére percnyi pontossággal és készséggel álltak a veterán múltú tagok. A színfalak mögött a pufók, kedves angol menedzser néni, a B. C. Rich gitárok "nagykövetével" Kerry Kinggel hagyott magunkra bennünket egy kicsi, rosszul hangszigetelt helyiségben. Alacsony és "sűrű", a terepszínű nadrág-bakancs-napszemüveg összeállítású ruházatban megjelent, egy kigyúrt, hosszú, non-figuratív mintákkal telerajzolt fickó. (A fején azért a kopott "varratok" mókásan hatottak.) Peckes, merev testtartásban, pókerarccal ült - eleinte... inform: Mostanában mindenfelé arról lehet hallany a rock egy könnyedén alakítható, formálható dolog, ugyanakkor a Slayer stílusa nem nagyon változott az indulás óta eltelt években... Kerry King: Ahogy sem a rádiók, sem a zenei tv-csatornák nem vesznek tudomást léezésünkről, úgy mi sem figyelünk az éppen aktuális divatot diktáló médiákra, de nélkülük is tudjuk, mi a dolgunk: írni a dalokat, felvenni a lemezt, tűrés ettől a jó szokásunktól senki és semmi sem tántobennünket. A rock kategóriába sorolják a rap-rock és a poppunk bandákat is. Hogyan vélekedsz az efféle csapatokról? K.K. : Ebben az esetben hasznos, hogy van az embernek választási lehetősége, amivel általában én élek is, és nem szennyezem magam ilyenekkel. R.I.: Hogy éreztétek magatokat az európai Ozzfesteken? K.K.: Mindössze néhány helyen léptünk fel, de a koncertek emlékezetesek voltak. Nem vagyok nagy Ozzy rajongó, nekem viccesnek tűnik a fickó, engem egy maszkírozott, szélütött kísértetre emlékeztet, viszont a nála gitározó Zakk Wylde csapatát, a Black Label Society-t bírom, élőben nagyon erősek. Tetszenek a bivaly riffjei, meg a primitív énekstílusa. R.I.: Paul Bostaph azzal az indokkal lépett ki tőletek, hogy tönkrement a könyöke és az elé állított feladatot nem tudja teljesíteni... K.K.: Ez korántsem volt ilyen egyszerű eset. Személy szerint nagyon érzékenyen érintett a döntése, mivel mi ketten jobban összetartottunk, mint bárki más ebben a bandában. Ráadásul a legrosszabbkor, tavaly karácsony magasságában, négy nappal az amerikai turné első felének befejezése előtt - amikor a Diecast-tal, és a Hatebreed-del közös kanyar januári bulijaira javában árulták a jegyeket - előállt azzal, hogy irtózatosan fáj a könyöke, és emiatt nem kíván a továbbiakban velünk dolgozni. A dolog valóságalapjáról mit sem tudok, de az biztos, hogy a kaliforniai Modestoban, az egyik rádióállomás szilveszteri buliján, a Systematic nevű formáció ünnepélyes keretek közt jelentette be, hogy az új dobosa az ex-Slayer ütős. Mit mondjak? Nem volt átgondolt húzás. Ahogy az sem, hogy Paul vette a bátorságot és a megüresedett helyére John Dette-t ajánlotta nekünk. Mit képzelt ez magárról? Előzékenyen elutasítottam kedvessége, mondván, ha kilép, neki ehhez a továbbiakban nincs semmi köze, ezen ő ne rágódjon, az "utánpótlás" nem az ő gondja. Egy valamit nem értek: aki nálunk egy könyökkel képtelen ellátni teendőit, az, hogy tud egy másik csapatban teljes értékű produkciót nyújtani? Eleinte úgy gondoltam, lenyomja velünk a hátralévő koncerteket, és a körút végén lécel le, de aztán mégsem így történt. Dave megkeresőének ötlete tőlem származott, bár nem hittem, hogy elvállalja a neki szánt posztok Közel tíz évig nem beszéltünk egymással, nem tudtam, hogyan reagál a felkérésünkre. Azon se csodálkoztam volna, ha szóba sem áll velünk. (A) The Gathering turnéján láttam egyszer a színpadon a Testament-tel, elképesztő volt a stílusa - kívülállóként sosem élvezhettem, mit művel. Lábai és karjai sokkal erősebbek, jobban bírják a terhelést, mint távozása előtt. R.I.: Ha jól tudom, egy feldolgozást rögzítettetek vele... K.K.: Igen, ez valóban így van. A "legalapabb" motoros-himnuszt, a Steppenwolf Born To Be Wild-ját rántották fel az autóverseny szerelmeseinek szóló, Nascar szponzorálásában megjelenő albumra, amelyre kizárólag olyan dalok kerültek, amelyek kapcsolatban vannak az országánal, illetve a gyors kocsikkal. Eredetileg a Deep Purple Machine Headjéről a Highway Start szerettük volna feldolgozni, de aztán rájöttünk, hogy ezt a type O' Negative megtette előttünk, és elálltunk az ötlettől, aztán szóba került Alice Cooper Under My Wheels-ének újragondolása is. Ez a dal az öreg rocker koncepciójába tökéletesen illeszkedik, a miénkben furán állt volna. Egyébként a felviel nagyszerűen sikerült, az egyszerű témákat jól "bevadítottuk". R.I.: Ő dobol majd a következő lemezen is? K.K.: Az esély meg van rá, de ezt biztosra nem ígérhetem. Könnyedén egymásra találtunk, hiszen tíz hosszú évig együtt dolgoztunk, ismerjük egymás rigolyáit, szeszélyeit, minden téren, az első próbán lenyűgözött bennünket. Pillanatnyilag nincs egyetlen új szerzeményünk sem, s ez azét lehetséges, mert nemrég egy teljesen új pedáleffekt-sort kaptam, és nem ismertem ki rajta magam tökéletesen, s a dalírást emiatt jegeltük, alkalmam meg bőven nyílik a ketyerékkel "barátkozni" az elkövetkező hónapokban, hiszen lesz jó pár európai bulink, aztán augusztus elejétől otthon nyomulunk a Soulfly és az In Flames társaságában. R.I.: Jut eszembe, hogy próbáltok? K.K.: Egy órányi autóútra lakunk egymástól, de mégsem visszük túlzásba a dolgot, aggódnia senkinek sem kell, jövőre megjelenik az új lemez. R.I.: Nem mehetünk el szó nélkül a God Hates Us All szemet gyönyörködtető, szokatlan borító koncepciója mellett... K.K.: Ez azét lett ilyen szép, mert imádjuk a bibliákat mind a négyen! Eredetileg a kiadónk, az Atlantic Records erőltetett valami gyermeki ostobaságot, amire én nem bólintottam rá, és jeleztem feléjük, hogy bocs’ fiúk, nem zöldfülű kölykök vagyunk, hanem a Slayer, és nem adjuk a nevünket ekkora sületlenséghez, végül belenyugodtak a "vécs-könyvbe". R.I.: Engedj meg egy személyes kérdést! Ha egyszer gyermeked lesz, hogyan neveled majd fel? A papájához hasonlóan, vallásellenes metalistaként éli majd az életét? R.K.: Ez csak rajta áll vagy bukik. Maradjunk annyiban, hogy nevelni szeretném, nem irányítani! R.I.: Nagy kaland számodra az, ha séta közben, az utcán, Slayer pólót viselő srácot látsz? R.K.: A kezdet kezdetéi mindenképpen az volt, manapság azonban... (Nevet) Másrészről nem lepődöm meg azon, amikor a sok fiatal banda azt mondja nekem, hogy az élete nem lenne teljes a Slayer zenéje nélkül, hiszen az is éppen ilyen izgága fiú voltam, aki hasonlóan cselekedett, ha valahol meglátta a kedvence. Például, amikor '88-ban, a Judas Priest előzenekaraként játszottunk, én hihetetlenül szerettem volna megemlíteni Rob Halfordnak, hogy mennyire szeretem őket, de még csak a közelükbe sem tudtam fékezni, nemrég viszont együtt játszottunk, és megadatott a lehetőség, hogy elmondjam neki, hány klasszikus Priest számra ráztam a fejem otthon. (...) A Dissident Aggressor-t a South Of Heaven-en azét dolgoztuk fel annak idején, mert a Priest mindannyiunk közös kedvence. A dolog édekessége, hogy a legtöbben ezt is a saját dalunknak hitték. R.I.: Melyik a kedvenc Slayer korszakod? R.K.: Én minden egyes együtt töltött napra, és lemezünkre egyformán büszke vagyok, a kezdetektől napjainkig. R.I.: Húsz év hosszú idő. Gondoltad volna a kezdetkezdetén, hogy napjainkban is ezt csinálod majd? K.K.: Nem. Én nem vagyok az agyát erőltető, hevesen gondolkodó típus, bizonyítok a koncerten, amikor riffelek az ördögnek. -norbitam Fotó: Dávid Zs. Köszönet Peremenczky Krisztának (Universal Music)!