Rockinform, 2002 (11. évfolyam, 1-10. szám)

2002-08-01 / 6. szám

első élményét sokszor bármennyire igyekszünk, nem lehet visszahoz­ni. Ebben nem a későbbi alkalmak a ludasak. Először csak egyszer lehet valamit csinálni. Annak az eseménynek adatott meg az a privilé­gium. Nem lehet kétszer ugyanarra, ugyanúgy rácsodálkozni. Érzelmileg sem okozza ugyanazt az élményt. Igaz ez koncertekre és zenekarok­ra is. Azon zenészek és csapatok, amelyekre évek, évtizedek óta várunk első látásra min­dig előnyben vannak későbbi magukhoz képest. ► A Supertramp több, mint három évtizedes pá­lyafutása alatt öt éve jutott el először ha­zánkba (lásd Rockinform 53. szám). A többség­nek megvolt tehát a Nagy találkozás. Azóta kiadták azon koncertturné lemezanyagát és idén egy nem túl erősnek tűnő stúdióalbumot. (Slow Motion). Mi újat nyújthat ezek után a nyugdíjas öregek teadélutánja? ► Nagyot kellett csalódni a fásultaknak! Zenei­leg és érzelmileg is legalább olyan élménybe hajszolta bele a Supertramp a hallgatóságot, ami felért az első koncert nyújtotta varázs­­zsal.­­ ► Mindenféle fény- vagy más különösebb effektek nélkül belecsaptak a School­ ba, ami a klasz­­szikus korszakuk egyik esszenciája. Mark Hart ezúttal is briliánsan hozta a Hodgson által hátrahagyott dalt. Majd az új album szerzemé­nyeiről derült ki, hogy egy koncerten évtize­deket fiatalodnak a ritmusszekció és a gitá­rosok jóvoltából. A Slow Motion és a ('82-es album legszebb báltermi hagyományait idéző) Over You új értelmet nyert élőben. A jó 2/3 ház itt kezdett feleszmélni, hogy hiába pró­bál passzív negyvenes pózába merevedni (ilyenkor már nem illik lelkesedni, kérem szépen!), itt ez nem fog menni. Ezt a Bloody Well Right és a frenetikus Cannonball tette nyilvánvalóvá. Utóbbi lendülete, melyet a vé­gig remeklő Siebenberg-Hugo ritmusszekció biztosított feszesen, a Supertramp egy ritkán mutatott arcát tükrözte. Szintén használ a koncertek dinamikájának Carl Verheyen gitár­ja, mely - pláne, ha Hart-tal vagy a kis másodsorban Siebenberg­gel is kiegészül - sokkal nagyobb teret kap, mint a lemezeken. ► Természetesen eljöttek azok a pillanatok is, amelyek miatt sokan szeretik a csapatot. Egy kis Free As A Bird és From Now On vagy ami nagy meglepetésre előkerült a csapat régi poros gyémántjai közül, Hart és Jessie Siebenberg duójával, a Give A Little Bit. Egy refrén, John Helliwell egy szaxofon szólója vagy egy zongorás intro több éves-évtizedes emlékeket tép fel. Hál' Istennek! Ezért érde­mes zenét hallgatni, együtt élni vele életünk adott szakaszában, hogy aztán egy ilyen kon­certen váratlanul letámadjanak az érzések. ► Sokszorosan mea culpáznom kell Rick Davies zenekarvezető előtt múltkori koncertbeszámo­lóm kapcsán, ahol leakarnokoztam és sok más rossznak elmondtam. A zenekar alapító nem hajlandó öregedni, legalábbis ezt igazolja ezen estén nyújtott énekesi és zongorista teljesítménye. Olyan dinamikus szólót húzott fel az öreg a zongoráján, hogy többen néztük, nehogy infarktussal forduljon már le a széké­ről. Ő meg köszönte szépen, de bemelegítő körnek megtette az estére. ► Érdekes módon alig használtak látványeleme­ket, legalábbis a múltkori alkalomhoz képest. Azért a kedvenc mozdonyvezetős filmbejátszás (Rudy) és zárásként természetesen a Crime Of The Century űrbéli tája szerepelt. Ezeket is mind a végére tartogatták, amikor már valóban sötét volt. ► Mostanra Hodgson-os számok is nagyobb teret kaptak (használják már Hart csodálatos hang­ját!) és a Slow Motion dalai is szépen be­épültek a műsorba (a Broken Hearted a ráadás­ban). A Supertramp úgy adott felejthetetlen koncertet, hogy nem is igazán erőltették meg magukat. (John Helliwell például néhány beve­zető magyar mondatán kívül ezúttal nem vitte túlzásba a ceremóniamester szerepét.) Ennek ellenére a kezdetben lagymatag közönség is rájött, hogy micsoda élmény ilyen lenyűgöző hangszeres tudással bíró zenészeket (és ilyen hangosítással!!) látni és hallani, amikor úgy egy kicsit kedvük van játszani. De Breakfast In America ezúttal sem volt... Heidrich Davies­­­Fotó: Dávid Zs. A májusi számunkban írtam Arjen Anthony Lucassen legújabb projektje, a Star One "Space Metal" c. telita­lálatáról, így aztán némi belső kényszertől vezérelve addig nyomultam, míg vég­re sikerült telefonon elérni a holland gitárost, hogy jól kifaggathassam mindenről, it bő két évtizedes pálya­futásáról tudni érdemes. íme... Mit jelent a projekt neve, a star One? Ez a kedvenc televízió sorozatom egyik epizódjának a címe. A '70-es években vetítették ezt a nagyon kis költségvetéssel készült filmet, a Blake 7-t. Annyira rossz volt, hogy egyszer csak azt éreztem, hogy ez tök jó. Sohasem tudhatta az ember, hogy mi fog tör­ténni, mert néhány rész után a főszereplő, Blake meghalt. A Star One pedig egy komputerbolygó volt... Ezek szerint sci-fi rajongó vagy... A.L. - így van! Kisgyerekkorom óta nagy lelkesedés­sel néztem az összes ilyen sorozatot, a Star Trek volt az első a sorban, amit láttam. Egyszer bekapcsoltam a tévét, és megláttam egy fekete bolygót, vérvörös éggel, hét holddal, és mindennel, amit csak el lehe­tett képzelni, és azonnal a rabjává váltam ennek a vi­lágnak. Ez a projekted zenei megközelí­tés szempontjából teljesen el­tér az Ayreon-tól, ezért váltot­tál kiadót? A.L. - Nos, részben igazad van. Az Ayreon albumok egyáltalán nem olyan kemények, mint a Space Metal. Ez utóbbinál azt akartam, hogy egy igazi metal lemez legyen. Emellett más zenészekkel, és új kiadóval a hátam mögött akartam dolgozni. Az InsideOut-nál hallották, hogy min ügyködöm éppen, megkerestek, hogy érdekelné őket az anyag. Eljöttek hozzám, és miután meghallgatták az addig elkészült dalokat, azt mondták, hogy éppen ez az, amit keres­tek, és ki akarják adni. Nagyszerű munkát végeztek, ezúttal valóban mindenhová eljutott a lemezem. 56 2002.1/2JULIUS - AUGUSZTUS

Next