Sztár Magazin, 1988 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1988 / 4. szám
A Christie's-féle árverés legnagyobb érdeklődéssel várt tételei közé tartoznak a nagy punk-svindlerek ereklyéi, az eredeti turnéplakát, a lemezborító-grafika és mindenekelőtt az 1979-ben herointúladagolás következtében elhunyt basszusgitáros, Sid Vicious kilenc ruhadarabja, köztük a kedvenc bőrdzsekije a rajta levő jelvényekkel és a leopárdmintás trikója. Ezeket a sztár édesanyja bocsátotta árverésre abból a célból, hogy az értük kapott összeget jótékony célra, a nélkülöző gyermekek számára ajánlja fel. A bőrdzseki - amelynek eredetiségéről a mama írásos igazolást adott - a becslések szerint 1000-1500 fontot ér. Hát igen, a legjobb rocksztár a halott rocksztár. * A Sex Pistols-relikviák a 190-200 körüli számot viselik, várni kell még, amíg rájuk kerül a sor, de azért addig sem kell unatkozni. Az ember elgyönyörködhet két muzeális korú - vagyis az 50-es évekből megmaradt - wurlitzerben, bekukkanthat a helyiség hoszszanti falánál kiállított tárgyakat rejtő bordó bársonyfüggöny mögé - a hivatalos megtekintési idő az előző napon volt Dire Straits- és Phil Collins-aranylemez, Hendrix-poszter, Kiss-babák, Beatles Fan Club-dokumentumok bekeretezve, üveg mögött, Sid ruhadarabjai fogason, próbababán. .. morbid látvány. És persze szemügyre lehet venni a műgyűjtőket is. Semmi különös nincs rajtuk. Akár egy metrókocsiból is kiszállhattak volna azzal a különbséggel, hogy nincs köztük egyetlen színesbőrű sem. itt egy 20 év körüli srác, Jesus and Mary Chain trikóban, ott egy tetőtől talpig feketébe öltözött, feketére festett, punkos-művészes pár, több 35-45 körüli, sportos, lezser ruházatú férfi, egyikük sildes sapkában, mint a benzinkutasok, a másik spriccelt zakóban, óriási szemüvegben és hosszú lófarokkal, a harmadik rövid szakállal bőg róluk, hogy amióta a 60-as években nagy dohányt kezdett jelenteni a zene, ők egyre csak gazdagodtak akad egy-két hoch-elegáns asszony is, öltönyös üzletember-külsejű férfiak, egyszóval vegyes társaság. Most épp Elvis-apróságokhoz érkezik az aukció menetrendje. A megboldogult mogyorókrémfaló még mindig kelendő, ív, kockás blézert viselő, karcsú, középkorú aszszony licitál a legkitartóbban egy Hound Dog plakátért és egy elmaradt Elvis-koncertre szóló két jegyért. - Tegnap ott voltam a Philipsnél is, megvettem az ingét, ami meglehetősen sokba került - mondja egy kislányos kacagás kíséretében, amikor kifelé menet megszólítom és fölteszem a buta, de az én zavaromat és az ő nyelvét egyaránt oldó kérdést: - Rajongója ön Elvisnek? - Igen, hogyne - feleli s még a névjegyét is odaadja, hogy tudjam hova elküldeni a cikket, ha megjelenik benne a képe, háttérben a Christie's bejárata. A gótbetűs névjegyről kiderül, Roswitha Pedler német származású, de angol férjével Buckinghamshire-ban él. - Elég sok tárgyam van Elvis Presleytől. - Ki is állítja őket? - Nem, csak gyűjtöm. Megvan az összes lemeze. Összegyűjtök tőle mindent, ami csak lehetséges. Tizenéves koromban találkoztam vele Frankfurtban. - Amikor katona volt? - Igen, amikor ott szolgált. - Valóban? - Igen. Mindig is rajongtam érte. - Milyen volt akkor? - Nagyon-nagyon kedves - mereng el egy pillanatra -, úriember, én meg persze csak egy kis vadóc tinédzser. Nagyon szerencsés vagyok, hogy találkozhattam vele. Szóval ha csak tehetem és megengedhetem magamnak, vásárolok eztazt, különlegességeket, a magángyűjteményem számára. - Van kedvenc Elvis-dala? - Nincs - neveti el magát mindegyiket szeretem. De most, hogy ő halott, úgy érzem, az az énekes, aki a legközelebb áll hozzám, az Tom Jones. Úgyhogy most már őt is gyűjtöm. Hasonló a stílusa, bár tudom, hogy nem lesz még egy Elvis Presley. Tom Jones-t nem értékelik eléggé ebben az országban, de Amerikában igen, és tudom, hogy ők nagyon jó barátok is voltak. Kissé elhülve búcsúzom a hölgytől és elhatározom, hazaérve föllapozom Albert Goldman könyvét, hátha fölbukkan benne Roswitha, a frankfurti süldőlány. Hiába, mégiscsak az a legjobb halott rocksztár, akit életében személyesen ismert az ember. Az előző napi Philips-árverésen - ahol beszélgetőpartnerem egy Elvis-inget vásárolt - az énekes két egyrészes öltönyét kísérte a legélénkebb érdeklődés. Nem csoda. A kék színűt 1972-es hawaii turnéján viselte Elvis, a fehéret pedig, amelynek aranytaméval díszített magas gallérja jótékonyan eltakarta a Király megereszkedő tokáját, szintén 1972- ben a Madison Square Gardenben, s aztán is, számos fotón és filmen. Értéküket a sajtóelőzetes 14-24 ezer fontra becsülte. A Christie'-nél, ahol Roswitha asszonnyal találkoztam, egy öt ritka Elvis-kislemezből álló kollekció az előzetes becslés duplájára, 3300 fontra ment fel. Ugyancsak a becslés kétszeresét szurkolta le valaki Jimi Hendrix széles, lecsüngő karimájú kalapjáért, pontosan 2420 fontot. Kelendőnek bizonyultak Sid Vicious ruhái is. A másnapi Financial Times, az üzleti körök tekintélyes gazdasági napilapja is beszámolt arról, hogy ezek eladásából öszszesen több mint 9 ezer font folyt be a Children In Need számlájára. A legmagasabb summát, 2640 fontot a Los Angeles-i Hard Rock Café tulajdonosa, Warren Stone fizette a már említett, szegecses bőrdzsekiért - s ő volt az is, aki végül 43 ezer 700 fontért megvásárolta a Shooting Star nevet viselő, fehér Elvis-kosztümöt. Délután kettőkor, egyórás ebédszünet után a Sex Pistols és Sid Vicious holmijaival kezdődött az árverés második menete a Christie's-nél. Régi ismerősünk, a szakállas, kopaszodó rock újgazdag 300 fontért egy kollázstechnikával készült Sex Pistols-posztert vásárolt, 200-ért pedig megvett egy 1976-ból származó ritkaságot, a zenekar Anarchy In The UK címet viselő, első turnéjának egyik plakátját. Opponense, egy szürke öltönyt, tüskefrizurát és a bal fülében aranykarikát viselő fiatalember szintén nem távozott üres kézzel. Rá éppúgy kíváncsi voltam, mint az Elvisért rajongó hölgyre, s ő éppen olyan örömmel nyilatkozott és adta meg a címét, hogy láthassa a cikket s benne önmagát is, mint Frau Pedler. Gary Luney, akit és yuppie-nak (fiatal, fölfelé törekvő, jómódú értelmiséginek) néztem, kizárólag az aukció kedvéért repült Londonba Északírországból. 23 éves, foglalkozása, alig akartam hinni a fülemnek, textilgyári munkás. Természetesen túl fiatal ahhoz, hogy annak idején, 1976-78- ban élőben láthatta volna a Pistols-t - már csak azért is, mert soha nem játszott Ulsterben a zenekar de áhitatos rajongó. 280 fontért megvásárolta a The Great Rock'n'Roll Swindle (A nagy rock and roll svindle) című Pistols-film forgatókönyvét, 550-ért pedig egy Sid Vicious posztert. (A fehér zakó, amelyben Sid a film egyik csúcsjelenetében, az Elvis-től ismert csöpögős dal, a My Way gyilkosan gúnyos punk-átiratában legéppisztolyozza a párizsi Olympia elegáns közönségét, másé lett, 2000 fontért.) Azt kérdeztem Garytől, nem tartja-e furcsának, hogy éppen itt végezte a Sex Pistols. - Ez ellentétben áll azzal, amit csinálni akartak - felelte és rántott egyet a vállán, mint aki azt mondja, ez van, tudod, a legjobb rocksztár a halott rocksztár. * Végül is, azt hiszem, nincs semmi meglepő abban, hogy a punkot is dobra verték. Elvégre a Sotheby's egyik szakértője már vagy tíz éve megjósolta, hogy a korai punk fanzinekből, a házikészítésű, amatőr punklapokból a gyűjtők féltett kincse lesz, így is történt. A punkot is lenyelte a szórakoztatóipar, még csak fenn se akadt a torkán. Sid Vicious szegecses csuklószorítója nem akkora üzlet ugyan, mint George Harrison 1969-es Mercedese, amely 17 ezer 600 fontért került egy japán gyűjtő garázsába, még csak nem is akkora, mint Michael Jackson tánccipője, aláírásostul, amely 3300 fontért cserélt gazdát, de azért üzlet. Szegény Sid, ha tudná, hogy azért, mert eltette láb alól a barátnőjét, Nancyt és aztán túl nagy adagot lőtt be magának, ha tudná, hogy ezzel az őrültséggel ugyanoda jutott, mint Judy Garland, akinek a rubintos papucsa 82 ezer fontért kelt el áprilisban a Christie's New York-i árverésén, vagy mint Charlie Chaplin, akinek a cipőjéért 75 ezer fontot perkáltak le tavaly decemberben a Christie's londoni aukcióján, szóval ha szegény Sid mindezt tudná, biztos halálra röhögné magát a sírjában. Kép és szöveg: Szőnyei Tamás