Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 9. szám

‘94-ben kiadott Sidi Mansour c. lemezén ehhez a korai változathoz igen közel álló dalokat játszik. A modern daj a hatvanas években alakul ki, indiai és egyiptomi könnyűzenei (amolyan arabos, vendéglátós) és europop hatásra. A hatvanas évek Algériájában valóságos Elvis-láz tombol a fiatalok k­örében, a mo­zik éveken át zsúfolásig tömve, s erre csak rásegít a francia Johnny Halliday nép­szerűsége. A francia 1966-os, Casino Oranban tartott koncertje az évtized legsi­keresebb algériai bulija. A harmadik idol Ottis Redding, a rhythm and blues sztár­ja, ő az oráni, francia nyelvű TV3-on szivárog be az arab világba. Az europop hatása, s a hetvenes évek algériai „kazettaforradalmának” köszönhetően a rab az algériai ifjúság saját ellenkultúrája lett, egy olyan országban, ahol az összlakos­ság 75 %-a huszonöt éven aluli. A tematika egyre politikusabb, a növekvő mun­kanélküliség, a szociális létbizonytalanság, s főként a „semmittevés filozófiája" kerül a középpontba, amolyan no future-hangulat: alkohol, nők és a raj! A hetvenes évek végén, s a nyolcvanas évek elején a fiatalok fenekestül fel­forgatják a zenei tradíciót, elektromos gitárok, majd szintetizátorok és dobgé­pek jelennek meg a felvételeken, a hagyományos berber hangszerek, mint a gasba, guellal és a derbouka, vagy a francia sanzonból beépült hegedű és a tangóharmonika mellett és helyett. Az új generáció férfi előadóit chebnek, a női előadókat pedig chabának nevezik. A párizsi arab negyedben ezek a kazetták az olcsóbbak, nem csoda, hiszen némelyik elképesztően igénytelen arculatú, vi­­gyorgó, bajszos chebekkel panorámaposzterek előtt, s ez a szintipopos zaj nem is sokban különbözik attól a vendéglátós zenétől, amit a pesti kebabosok nyo­matnak mambómagnóikból. 1985-ben Oranban rendezik meg az első rai-fesztivált, elsöprő sikerrel. A kor­mány megpróbálja „betörni” a chebeket, a már nyilvánvalóan felszámolhatatlan kul­túra kulcsfiguráit, hogy a megzabolázott rai'-val felléphessen az iszlám fundamen­talizmus ellen, hiszen a munka nélkül, kávéházakban, mulatókban s az utcán ten­gődő fiatalok számára csupán két „megváltó” ideológia kínálkozik, a szélsőséges iszlám, vagy az egyre inkább amerikanizálódó rai. Még ugyanebben az évben két nagyobb ra­í-fesztivált rendeznek Párizsban is, Bobigny-ben és a Villette-ben. A francia fesztiválok közönsége ekkor még nagyrészt a bevándorlókból (beur) tevődik ki, s csak kisebb számban tűnnek fel érdeklődő európaiak. A raï ekkor még inkább csak kuriózum: „seggről és szeszről éneklő arabok.” Míg a Maghrebben kifosztják a kazettaárusokat, Fran­ciaországban csak néhány kiadó kísérletezik lemezek kiadásával, mint a Hori­zons Musique, a Blue Silver és a Melodie. Az első üzletileg is sikeres év 1988, ekkor tűnik fel Cheb Kader, aki az ak­kor katonai szolgálatát töltő Cheb Mami helyére lép a “hercegi trónon” a „ki­rály” Khaled mellett. Kader a reggae-ral stílusát honosította meg. A „raï Elvise”, Khaled pedig Safy Boutella dzsessz-zenésszel ebben az évben veszi fel az első európai piacra szánt lemezét, a Kouchét, és végképp „220 voltra kapcsol­ja az irányzatot.” A Chebba vagy a La Camel című számok már nem csak az arabok körében aratnak sikert. A raï első igazi világzenei éve azonban 1990, Cheb Mami New Yorkban a SOB’s-nál, Hilton Rosenthal producerkedésével elké­szíti a Let me raï-t, ami az Öböl-háború ellenére is rendkívüli sikert arat Ame­rikában is, a Közel-Keleten pedig olyan hatása van, hogy a Haloulou c. számot a legmenőbb izraeli sotol-zenész, Haim Moshe is feldolgozza. A Let me rat a műfaj etalonja lesz, egyre professzionálisabb high tech keveréssel és hangszerkezeléssel, de az eredeti nyersesség megőrzésével. A legnagyobb fordulatot mégis a Hayda Rayboum, egy válni, és vadul élni akaró férjes fiatalasszonyról szóló­ sláger szerzője, Hadj-Brahim Khaled hozza meg. A „raj királya” 1992-ben Don Was producer segítségével dobja piacra a Di­dit, ami a raï addigi történetében nem látott sikert arat szerte a világban. Először kerül fel a francia Top 50-re algériai zenész, s a raï ennek köszönhetően bejut a francia tévé- és rádiócsatornákba, s így az egész világ tévétársaságainak adá­saiba is, eljut Indiába, Etiópiába, Sri Lankán külön tamil raj alakul ki, a Didi még japán (!) feldolgozásokat is megél. Khaled Egyiptomban olyan népszerű koncertet ad, hogy a forrongó ifjúságtól félő egyiptomi kormány nyomban ki is tiltja a műfajt az éterből. Míg a világ a Didire figyel, Algériában új sztár tűnik fel, Cheb Hasni a raï „mártírja”, a Raï Love stílus atyja, aki - ez hál’ istennek zenéjén nem észlelhe­tő - Julio Iglesiast tekintette példaképének. A kilencvenes évek elején a raï teljes jogú pop-irányzattá nö­vi ki magát, Cheb Mami Saída (1994) című lemezén több számban is nyit a rap felé (MaMa c. számon Baby Girl „nyenyecseriisen” reppel angolul). Malik a techno-house elemeit építi be a ra'í-ba (Aiwa). Hasni halálát kö­vetően Cheb Nasro népszerűsíti az európai igényeknek egyre inkább meg­felelő Rai Love-ot, Bill Laswell pedig a ma talán leginvenciózusabb rai-pá­­ros, Fadela és Saraoui számait remixeli, a Rai Disco egyik legjobb előadó­ja pedig Teve O' Gimel. A raï zenészek gyakorlatilag mind vagy Franciaországban, vagy az USÁ-ban élnek, hiszen az iszlám fundamentalisták fat­­wát mondtak ki rájuk, a ra'í-t betiltották a taxikban és kávéházakban, a zenészek, producerek élete pedig állandó veszélyben van Algériában. Kha­led és társai minden hazai felkérést elutasítanak, nem koncerteznek ott­hon. Hogy mennyire igazuk van, mutatja, hogy az egy fellépést vállaló Cheb Azizt is nyomban meggyilkolták, amint betette a lábát Oranba. Magam is kisebb csetepaté áldozata lettem Heidelbergbgj^mjJ^jyjauiali csoporttársnőmmel az arab zenéről adtunk elő, s Sahar JahiroHíndig nem feltételeztem, hogy szimpatizál a fundikkal - vadul szicwii kezdte az „er­kölcstelen, Amerika-barát raiz-zenészeket”, akikről megleő módon addig ugyan egyáltalán nem hallott semmit. A legjobb válogatásokat 1996-ban adták ki, a Virgin il était une fois Le Raï, a PolyGram raï címmel. A francia lemezen többüek között Khaled Chebba és Didi című slágerei, Mamitól a Haloulou és a MaMa, Sahrouitól és Fadelától a N’Sel Fik, Kádertől a M’hainek ya galbi, Clieb Nasrótól a Re­views à moi, Maliktól az Aiwa, Hasnitól a Gualou Hasni Inét, Cheikha Re­mitdtől pedig a Drani Alla M’Rida hallható. A német válogatáson a Kader­­, Remitti­, Hasni- és Mami-dalok mellett a legjobb számiak Rachid Tahától a Baadini, a provanszál rapper Zebdától a Toulouse (ami a Les Negresses Vertes, és a Mana Negra hazai rajongói számára is ismerten hangzik), és Hamid Barouditól a Caravan II Baghdad, ami pontosan mutatja, hogyan vá­lik a raj egyre inkább az európaiak egzotika-igényének kielégítőjévé. Itthon eddig csupán három Khaled-lemez volt kapható, a Khaled (1992), a N’ssi n’ssi (1993) és a legújabb Sahra (1996). Az első lemezen a Didi mellett a flamenco joven-es Wihrane az igazi ze­nei csemege, Khaled az arab mellett spanyolul is énekel, I Paco de Lucia-s akusztikus gitárt tangóharmonika, kasztanyett és marimba támogatja, a szám a rái-emigránsok himnusza. A Bagda igazi kígyóbűvölős sem, az elektromos cselló melankolikus hangját és a derbotkák pergőtüzét a dzsesszdob feszesen ellenpontozza. A Ne M’ En Voulez Pas a Raï Love felé nyíl s az a fajta zene, amit a reménytelenül végződő szerelmes filmek stáblistája rá szokás keverni. A Harat Harát a klasszikus monoton ráj-hoz (Idir, Ait MenSuelat) kanyarodik vissza, egyhangú kántálásával hatásosan zárja az albumot.­­ A N’ssi n’ssi Khaled eddigi legjobb albuma, Don Wai és Phillipe Eidel producerek egyértelművé tették, a „tiszta” zaj a múlté, a lem­ezt végig megha­tározza a szintetizált és valódi vonósokkal kialakított “hiperW modern perzsa so­und’, amit a legkülönfélébb afrikai és arab fúvósokkal kevernek, és Mohsein Chentout Khaled perkása kísér számos maghrebi ütősön. Az Abdel Kader cí­mű szám felvételén Michael Brook gitáron, és Screaming Hank Mustapha he­gedűn működött közre, az Aledi Taadi pedig salsás beütésekkel készült és be­került Luc Besson Ötödik elemének soundtrackjébe is. A lemezen a Chebba új feldolgozása is helyet kapott. A Sahra a raj történetének eddigi legsikeresebb lemeze, több nyugat­európai országban is arany-, majd platinalemez lett, a CD-én halható az Aisha is, a szám négy hétig vezette a francia toplistákat. Khaled tovább tágít­ja a műfaj határait, s talán - eltekintve a Sahra, vagy az Oran Marseille és a Le Jour Viendra dinamikájától - egy kissé lagymataggá és manírossá is válik zenéje a sok reggae-, ska- és funkybetétektől. A ra­ggae-komponens erőlteté­sében nagy szerepet játszott két jamaikai muzsikus, Clive Hunt és Mickey Chung. Csak remélni lehet, hogy Khaled a N’ssi­n’ssi világzenei keveréke sze­rint dolgozik majd inkább további lemezein, s nem a Sahra gyengébben sike­redett, latinos számai nyomán. Cheb Marci i?rptrmbrr Cl? u/-*rintti

Next