Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 9. szám
‘94-ben kiadott Sidi Mansour c. lemezén ehhez a korai változathoz igen közel álló dalokat játszik. A modern daj a hatvanas években alakul ki, indiai és egyiptomi könnyűzenei (amolyan arabos, vendéglátós) és europop hatásra. A hatvanas évek Algériájában valóságos Elvis-láz tombol a fiatalok körében, a mozik éveken át zsúfolásig tömve, s erre csak rásegít a francia Johnny Halliday népszerűsége. A francia 1966-os, Casino Oranban tartott koncertje az évtized legsikeresebb algériai bulija. A harmadik idol Ottis Redding, a rhythm and blues sztárja, ő az oráni, francia nyelvű TV3-on szivárog be az arab világba. Az europop hatása, s a hetvenes évek algériai „kazettaforradalmának” köszönhetően a rab az algériai ifjúság saját ellenkultúrája lett, egy olyan országban, ahol az összlakosság 75 %-a huszonöt éven aluli. A tematika egyre politikusabb, a növekvő munkanélküliség, a szociális létbizonytalanság, s főként a „semmittevés filozófiája" kerül a középpontba, amolyan no future-hangulat: alkohol, nők és a raj! A hetvenes évek végén, s a nyolcvanas évek elején a fiatalok fenekestül felforgatják a zenei tradíciót, elektromos gitárok, majd szintetizátorok és dobgépek jelennek meg a felvételeken, a hagyományos berber hangszerek, mint a gasba, guellal és a derbouka, vagy a francia sanzonból beépült hegedű és a tangóharmonika mellett és helyett. Az új generáció férfi előadóit chebnek, a női előadókat pedig chabának nevezik. A párizsi arab negyedben ezek a kazetták az olcsóbbak, nem csoda, hiszen némelyik elképesztően igénytelen arculatú, vigyorgó, bajszos chebekkel panorámaposzterek előtt, s ez a szintipopos zaj nem is sokban különbözik attól a vendéglátós zenétől, amit a pesti kebabosok nyomatnak mambómagnóikból. 1985-ben Oranban rendezik meg az első rai-fesztivált, elsöprő sikerrel. A kormány megpróbálja „betörni” a chebeket, a már nyilvánvalóan felszámolhatatlan kultúra kulcsfiguráit, hogy a megzabolázott rai'-val felléphessen az iszlám fundamentalizmus ellen, hiszen a munka nélkül, kávéházakban, mulatókban s az utcán tengődő fiatalok számára csupán két „megváltó” ideológia kínálkozik, a szélsőséges iszlám, vagy az egyre inkább amerikanizálódó rai. Még ugyanebben az évben két nagyobb raí-fesztivált rendeznek Párizsban is, Bobigny-ben és a Villette-ben. A francia fesztiválok közönsége ekkor még nagyrészt a bevándorlókból (beur) tevődik ki, s csak kisebb számban tűnnek fel érdeklődő európaiak. A raï ekkor még inkább csak kuriózum: „seggről és szeszről éneklő arabok.” Míg a Maghrebben kifosztják a kazettaárusokat, Franciaországban csak néhány kiadó kísérletezik lemezek kiadásával, mint a Horizons Musique, a Blue Silver és a Melodie. Az első üzletileg is sikeres év 1988, ekkor tűnik fel Cheb Kader, aki az akkor katonai szolgálatát töltő Cheb Mami helyére lép a “hercegi trónon” a „király” Khaled mellett. Kader a reggae-ral stílusát honosította meg. A „raï Elvise”, Khaled pedig Safy Boutella dzsessz-zenésszel ebben az évben veszi fel az első európai piacra szánt lemezét, a Kouchét, és végképp „220 voltra kapcsolja az irányzatot.” A Chebba vagy a La Camel című számok már nem csak az arabok körében aratnak sikert. A raï első igazi világzenei éve azonban 1990, Cheb Mami New Yorkban a SOB’s-nál, Hilton Rosenthal producerkedésével elkészíti a Let me raï-t, ami az Öböl-háború ellenére is rendkívüli sikert arat Amerikában is, a Közel-Keleten pedig olyan hatása van, hogy a Haloulou c. számot a legmenőbb izraeli sotol-zenész, Haim Moshe is feldolgozza. A Let me rat a műfaj etalonja lesz, egyre professzionálisabb high tech keveréssel és hangszerkezeléssel, de az eredeti nyersesség megőrzésével. A legnagyobb fordulatot mégis a Hayda Rayboum, egy válni, és vadul élni akaró férjes fiatalasszonyról szóló sláger szerzője, Hadj-Brahim Khaled hozza meg. A „raj királya” 1992-ben Don Was producer segítségével dobja piacra a Didit, ami a raï addigi történetében nem látott sikert arat szerte a világban. Először kerül fel a francia Top 50-re algériai zenész, s a raï ennek köszönhetően bejut a francia tévé- és rádiócsatornákba, s így az egész világ tévétársaságainak adásaiba is, eljut Indiába, Etiópiába, Sri Lankán külön tamil raj alakul ki, a Didi még japán (!) feldolgozásokat is megél. Khaled Egyiptomban olyan népszerű koncertet ad, hogy a forrongó ifjúságtól félő egyiptomi kormány nyomban ki is tiltja a műfajt az éterből. Míg a világ a Didire figyel, Algériában új sztár tűnik fel, Cheb Hasni a raï „mártírja”, a Raï Love stílus atyja, aki - ez hál’ istennek zenéjén nem észlelhető - Julio Iglesiast tekintette példaképének. A kilencvenes évek elején a raï teljes jogú pop-irányzattá növi ki magát, Cheb Mami Saída (1994) című lemezén több számban is nyit a rap felé (MaMa c. számon Baby Girl „nyenyecseriisen” reppel angolul). Malik a techno-house elemeit építi be a ra'í-ba (Aiwa). Hasni halálát követően Cheb Nasro népszerűsíti az európai igényeknek egyre inkább megfelelő Rai Love-ot, Bill Laswell pedig a ma talán leginvenciózusabb rai-páros, Fadela és Saraoui számait remixeli, a Rai Disco egyik legjobb előadója pedig Teve O' Gimel. A raï zenészek gyakorlatilag mind vagy Franciaországban, vagy az USÁ-ban élnek, hiszen az iszlám fundamentalisták fatwát mondtak ki rájuk, a ra'í-t betiltották a taxikban és kávéházakban, a zenészek, producerek élete pedig állandó veszélyben van Algériában. Khaled és társai minden hazai felkérést elutasítanak, nem koncerteznek otthon. Hogy mennyire igazuk van, mutatja, hogy az egy fellépést vállaló Cheb Azizt is nyomban meggyilkolták, amint betette a lábát Oranba. Magam is kisebb csetepaté áldozata lettem Heidelbergbgj^mjJ^jyjauiali csoporttársnőmmel az arab zenéről adtunk elő, s Sahar JahiroHíndig nem feltételeztem, hogy szimpatizál a fundikkal - vadul szicwii kezdte az „erkölcstelen, Amerika-barát raiz-zenészeket”, akikről megleő módon addig ugyan egyáltalán nem hallott semmit. A legjobb válogatásokat 1996-ban adták ki, a Virgin il était une fois Le Raï, a PolyGram raï címmel. A francia lemezen többüek között Khaled Chebba és Didi című slágerei, Mamitól a Haloulou és a MaMa, Sahrouitól és Fadelától a N’Sel Fik, Kádertől a M’hainek ya galbi, Clieb Nasrótól a Reviews à moi, Maliktól az Aiwa, Hasnitól a Gualou Hasni Inét, Cheikha Remitdtől pedig a Drani Alla M’Rida hallható. A német válogatáson a Kader, Remitti, Hasni- és Mami-dalok mellett a legjobb számiak Rachid Tahától a Baadini, a provanszál rapper Zebdától a Toulouse (ami a Les Negresses Vertes, és a Mana Negra hazai rajongói számára is ismerten hangzik), és Hamid Barouditól a Caravan II Baghdad, ami pontosan mutatja, hogyan válik a raj egyre inkább az európaiak egzotika-igényének kielégítőjévé. Itthon eddig csupán három Khaled-lemez volt kapható, a Khaled (1992), a N’ssi n’ssi (1993) és a legújabb Sahra (1996). Az első lemezen a Didi mellett a flamenco joven-es Wihrane az igazi zenei csemege, Khaled az arab mellett spanyolul is énekel, I Paco de Lucia-s akusztikus gitárt tangóharmonika, kasztanyett és marimba támogatja, a szám a rái-emigránsok himnusza. A Bagda igazi kígyóbűvölős sem, az elektromos cselló melankolikus hangját és a derbotkák pergőtüzét a dzsesszdob feszesen ellenpontozza. A Ne M’ En Voulez Pas a Raï Love felé nyíl s az a fajta zene, amit a reménytelenül végződő szerelmes filmek stáblistája rá szokás keverni. A Harat Harát a klasszikus monoton ráj-hoz (Idir, Ait MenSuelat) kanyarodik vissza, egyhangú kántálásával hatásosan zárja az albumot. A N’ssi n’ssi Khaled eddigi legjobb albuma, Don Wai és Phillipe Eidel producerek egyértelművé tették, a „tiszta” zaj a múlté, a lemezt végig meghatározza a szintetizált és valódi vonósokkal kialakított “hiperW modern perzsa sound’, amit a legkülönfélébb afrikai és arab fúvósokkal kevernek, és Mohsein Chentout Khaled perkása kísér számos maghrebi ütősön. Az Abdel Kader című szám felvételén Michael Brook gitáron, és Screaming Hank Mustapha hegedűn működött közre, az Aledi Taadi pedig salsás beütésekkel készült és bekerült Luc Besson Ötödik elemének soundtrackjébe is. A lemezen a Chebba új feldolgozása is helyet kapott. A Sahra a raj történetének eddigi legsikeresebb lemeze, több nyugateurópai országban is arany-, majd platinalemez lett, a CD-én halható az Aisha is, a szám négy hétig vezette a francia toplistákat. Khaled tovább tágítja a műfaj határait, s talán - eltekintve a Sahra, vagy az Oran Marseille és a Le Jour Viendra dinamikájától - egy kissé lagymataggá és manírossá is válik zenéje a sok reggae-, ska- és funkybetétektől. A raggae-komponens erőltetésében nagy szerepet játszott két jamaikai muzsikus, Clive Hunt és Mickey Chung. Csak remélni lehet, hogy Khaled a N’ssin’ssi világzenei keveréke szerint dolgozik majd inkább további lemezein, s nem a Sahra gyengébben sikeredett, latinos számai nyomán. Cheb Marci i?rptrmbrr Cl? u/-*rintti