Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 9. szám

MC PE Raï and roll »> A Világfalu igazi könnyűzenei folklórja a vájtfülűek szerint s a látszat ellenére nem a techno, de nem is a rave, hanem az etnós világzene. A műfaj a hazai nagyobb lemezboltokban azonban kétes pultokon lehető fel, meditativ űrzenék, illatosított „pink” CD-ék, UFO-techno, ál­kelta, druida ökörködések társaságában, s csak az igényesebb kis pesti boltok­ban lehet hozzájutni jó minőségű anyaghoz. De még ezekben sem kimondottan gyakori az algériai raï, az egy és leghíresebb Cheb Khaled, a „király” lemezeit le­számítva. Pedig ez a világzenei irányzat páratlanul nagy karriert futott be a fran­kofon, az angolszász és a legutóbbi időkben már a germán világban is. Nálunk elsőként talán Göczey Zsuzsa Lemezbörze helyett című műsorában adott hírt a műfajról, „sivatagi rock’n’roll”-nak titulálva azt, nem sokkal a Manó Negra leme­zeinek ismertetése előtt. Ez ‘91 nyár elején lehetett, s az akkor feltörő raï „her­ceg” Cheb Kader M’hainek ya galbi című száma nem egy börzerajongó kedvence tett néhány hónapra. Az én kazettámat sajna letörölte a bátyám, hogy valami esze­­mentül barokkos, hetvenes évekbeli progresszív rock váltsa fel a raï-t a piros BASF-en. Sok idő telt el addig, amíg Kader hangját újra hallottam, pedig remél­tem, hogy a Tilos az Á világzenés dídzséi majd bekeverik valamelyik péntek es­te, vagy a Mikszáth téren élőben hallhatom, még a WOMUFÉ-re is elkutyagoltam egyszer, de nyoma sem volt annak az intenzív élménynek, amit Kader nyújtott azon a kilencvenes évek eleji szombat délután a Kossuth-on. Aztán jött Párizs, az arab negyed, és a húsz-harminc frankos Cheb Khaled- és Cheb Hasni-kazetták, mint a Salou ala nahbi, vagy a Kounti fe dar, és megtaláltam, amit kerestem. A raï mostanában üzletiesedik el végleg, egészen a kilencvenes évek elejéig azonban jóval inkább az algériai fiatalok ellenkultúrája volt, éppúgy ahogyan a rock’n’roll a hatvanas évek európai és ame­rikai ifjúságának. Nem véletlen, hogy az egyre jobban erősödő iszlám funda­mentalizmus terrorja a raï-vaI szemben is fellépett, ‘94 szeptember 29-én a mű­faj egyik legnépszerűbb figuráját, Cheb Masnit lőtték le a nyílt utcán, majd né­hány nappal később a raï-t Európában népszerűsítő producert, a Raï Rebels cí­mű válogatás kiadóját, Rachid Baba-Achmedet, ‘96-ban pedig Cheb Azizt. A mű­faj manapság egyre inkább veszít eredetiségéből, és afelé tart, hogy tökélete­sen megfeleljen az európaiak és az amerikaiak arab világról kialakult „sehere­­zádés” közhelyeinek. A raï egyike azon mediterrán könnyűzenei irányzatoknak, melyek a hagyományos népzene és az angolszász popzene hangszerelésé­nek és stílusainak keveredéséből jöttek létre, ilyenek még a flamenco jővén andalou (nagyjából, mint a Gipsy Kings), a marokkói atlassi-fassi, az egyip­tomi jeel cairote, az izraeli sótól (mint pl. Haim Moshe), a provanszál rap és a török taverna (első osztályú előadója Küçük Tülay). Az algériai stílus 1992-ber. Cheb Khaled Didi című slágerével ismertette el magát először az arab világ ha­tárain kívül, Khaled azóta is az egyik legsikeresebb világzenész. A raí-hoz hasonló szabados költészet mindig is jelen volt a mohamedán kul­túrában, a műfaj közvetlen forrásai azonban a 20. század első évtizedeibe nyúl­nak vissza, amikor az oráni régióban kialakult, férfiak (cheik) énekelte chÍr el malhűn irányzat „bevonult” az algériai kikötővárosba, és főként a társadalom szélén élő nők (cheika), gyakran prostituáltak kezdték énekelni, bárokban, lo­kálokban, éjszakai lebujokban, esküvőkön, körülmetéléskor és más családi ün­nepekkor. A túlnyomórészt férfi nézőközönség a társadalom alsó rétegeiből tevődik ki, Oránba települő vidéki algériaiakból, spanyolokból, franciákból és a világ minden tájáról érkező tengerészekből, stricikből és bűnözőkből. Oran Észak- Afrika kapuja Európa felé, igazi multikulturális központ, légkörére sok szempont­ból jellemző Camus itt játszódó Pestise. A raï, mint Dijonban a mustár, Oran igazi látványossága, hívei az alko­holról, szexualitásról, az evilági élet örömeiről és fájdalmairól, sze­relmi csalódásokról és az iszlám hagyományok fellazításáról énekel­nek. A generációs ellentétek mellett a gyarmatosítókkal szembeni tiltakozás is jellemző. A raï tematikáját s kulturális szerepét tekintve lényegében az „arab blues.” A raï szó a liberalizáció igényére utal, az iszlám tabuinak el­utasítását, egy új, fiatal generáció életérzését fejezi ki: „az én utam”, „az én véleményem”, „mondd ki úgy, ahogy van!” A ma már több mint hetven éves Cheika Remitti, az ötvenes évek sztárja, minden mai előadó legna­gyobb jelképe fémjelzi a raï első korszakát. A Raï Roots című válogatáson, s a

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék