Z Magazin, 1997 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1997-07-01 / 7-8. szám
JUNIOR James Brown 1933 májusában született a South Carolina-i Barnwellben - bár egyes feltételezések szerint a dátum 1929 júniusa, a hely pedig a Tennessee állambeli Pulaski. Ősei - saját állítása szerint - amerikai indiánok, afrikaiak és távol-keletiek voltak. Szülei nincstelen bérmunkásként tengették életüket, meglehetős nyomorban. Négyéves volt, mikor anyja otthagyta családját, és hat, mikor apja kénytelen volt őt egy nagynénire bízni. Iskolába nem nagyon járt, járhatott, annál többet foglalkozott viszont különféle hangszerekkel. Nyolcéves korára már tudott szájharmonikázni és orgonáink Később a muzsikálás mellett a sport is érdekelni kezdte. Véletlen-e, avagy sem, olyan sportágakat választott, ahol a győzelemnek nagy presztízsértéke volt. Gyermekkorának utolsó és serdülőkorának első évei - amellett, hogy megtanult még dobolni, gitározni, zongorázni, szaxofonozni és trombitálni is - a túlélés jegyében teltek: az ifjú Brown a megélhetésért gyapotot szedett, cipőt tisztított és... autóalkatrészeket lopott. Odalent, Délen, a negyvenes-ötvenes évek Amerikájában pedig elég volt valakit kétszer rajtakapni ahhoz, hogy nyolc év börtönre ítéljék - feltéve, hogy az elkövető fekete volt. INDULÁS Három évig bírta bent. Egy nap megkérte Bobby Byrdöt későbbi zenésztársát aki egy köztiszteletnek örvendő család sarja volt, hogy szóljon Mint az már remélhetőleg köztudott, a show business legkeményebben dolgozó embere. Hölgyeim és uraim, James Brown! Aki James Brownt személyesen ismeri, általában irracionálisnak, egocentrikusnak, arrogánsnak, bosszúállónak, zsarnoknak, egyszóval összeférhetetlennek tartja. Azt mondják, könnyen elveszti türelmét, és akkor hamar eljár a keze. Egy vastagabb kötetet meg lehetne tölteni mindazok nevével, akik valaha megpróbáltak neki ellentmondani, és rosszul jártak. Mr. Dynamite-tal egyszerűen nem szabad ellenkezni. Munkatársai és zenészei is általában kiállhatatlannak és elviselhetetlennek tartották. Volt olyan zenésze, aki tizenhatszor hagyta ott. De miért is kéne minderről tudomást vennie a közönségnek, amely láthatta, amint Mr. Dynamite - mondjuk a Sex Machine - a zongorát vagy feszes spárgába l on the Scene like a Sex James Brown világéle- :ittőben a szórakoztatást vallotta elsődleges és egyetlen hivatásának. Minden más tehát má ■____________________ sodlagos, sőt jelentéktelen abból a szempontból, hogy Mr. Brown (ezt a megszólítást kedveli) minden idők (egyik?) legjobb és legnagyobb hatással bíró showmanje, „De.” otthon egy-két szót az érdekében. Szabadulása után a család magához vette őt, és egy darabig úgy tűnt, James jó útra tért. Újra elkezdhetett templomba járni, ahol meghatározó figurájává és hangjává vált a gospelkórusnak. Időközben közte és Byrd között barátságféle kezdett szövődni. Éjjelenként - szesztilalom lévén - együtt csempészték az italt, reggelente pedig Byrd győzködni kezdte Brownt, csatlakozzon a főiskolás rhythm ’n’ blues-zenekarához. „Volt valami különleges Brownban - mondta Byrd -, valami megfoghatatlan. Ráadásul nagyon jól énekelt. Tudtam, ha mi nem győzzük meg, valaki felfigyel majd rá és elhappolja előlünk. Akkor persze még nem tudtam, hogy az én zenekarom hamarosan az övé lesz.” Pedig tudhatta volna... Brown és a zenekar - később The Flames - helyi klubokban, iskolákban és „művházakban” kezdett fellépni. Lánysikoltató r’n’b-feldolgozásokat játszottak. Hamar elterjedt a hírük, egyrészt mert Brown utasítására jóval olcsóbbak voltak, mint a konkurens zenekarok, másrészt, mert Brown úgy mozgott-pörgött-fordult-ugrált-szaltózott a színpadon, amilyet még nem láttak Toccoa városában. Az ő ambíciói közel sem voltak azonosak a zenekaráéival. Ő azért állt úgy ki a színpadra minden este, mintha az lenne az utolsó fellépése, mert nem mást szándékozott felülmúlni, mint a város legnépszerűbb előadóját, Little Richardot. Megszállottként hajtotta magát. A legjobb akart lenni, néven működött, mely elnevezés egyáltalán nem nyerte el a zenészek tetszését. Mint ahogy az sem, ahogy Mr. Please Please egyre inkább kiváltságosnak kezdte érezni magát. A gázsiból egyre több járt neki és a közösen írt dalokon általában csak az ő neve szerepelt. Azt sem nézték jó szemmel, hogy a dalok néha nem az ő alapötletéből születtek, hanem szerezte őket. Innen-onnan... 1957 nyarán a zenekar magára hagyta a „főnököt”, de ez őt a legkevésbé sem izgatta. „Ha jöttök, jöttök, ha nem, nem. Én megyek.” És elindult. Felfelé. Mindig tisztában volt vele, hogy meddig mehet el, a végsőkig. Egyfolytában turnézott, s mivel 1959 elején Try Me című kislemeze No 1 lett, már New Yorkban és Kaliforniában is egyre gyakrabban szaggatta szét a közönség a koncerttermeket. Zenekarától maximális fegyelmet és koncentrálást követelt. Aki a show közben valamit elrontott, az büntetést fizetett, de az is, aki a turnébuszon ivott, hangoskodott vagy netán felállt volna. Aki pedig fésületlen volt, félrekötötte a nyakkendőjét, vagy nem tisztította meg a cipőjét, máris jelentkezhetett egy pofonért. A diktátor csak dolgozott, mint aki magát bünteti. Repertoárja 1962-re vagy húsz számmal bővült - köztük olyanokkal, mint a Think, a Mashed Potatoes vagy a Night Train. Ekkorra újabb és újabb elemekkel és trükkökkel kiegészült előadásaira már esténként tízezrek voltak kíváncsiak. lendülettel ágá 'lja//a maga!es a mikro- F James FÉLÚTON 1955 végén Little Richard Tutti Frutti című slágerével megváltotta a jegyét Kaliforniába. A Flamesnek akkor már volt egy „turnémenedzsere”, aki tudomást szerzett arról, hogy Little Richard vagy harminc lekötött fellépéséből egyiket sem fogja megtartani. És akkor valakinek a zenekarból az az ötlete támadt, hogy „majd mi”. És Little Richard and The Upsetters néven mindenkit elkápráztattak a környéken. Brown ekkor került teljesen a középpontba. Olyan energiával és szédületes műsorral rukkolt elő, hogy még a zenészek is meglepődtek. Törvényszerű volt, hogy ezek után már beinduljon a gépezet (bár akkoriban jóval rögösebb úton ment, mint ma). 1956 januárjában aláírták első (kis)lemezszerződésüket. Márciusban megjelent az első korong, amelyiken James Brown olyan visszautasíthatatlanul énekli, hogy „Please, Please, Please!”. És a kislemez elindult felfelé a Billboardon. Mire a hatodik helyre ért, hat környező államban eladtak belőle egymillió (!) példányt. ÚTBAN Felbuzdulva a több mint kedvező fogadtatáson, a King Records további négy kislemezt jelentetett meg. Egyik sem bizonyult sikeresnek. A zenekar ekkor már James Brown and The Famous Flames A CSÚCSON A hatvanas években James Brown mindent elért, amit lehetett. A rock and roll királyává koronázták, megválasztották a legjobb r’n’b-énekesnek, Grammydíjat kapott, saját lemezcéget alapított, sőt még bélyeget is nyomatott saját arcképével. Legismertebb slágereit ebben az évtizedben készítettek olyanokat, mint a Papa's Got a Brand New Bag , az I Got You I Feel Good vagy az It’s a Man’s Man’s World. Mintegy ráadásként pedig a Cold Sweattel kezdődően feltalálta azt, amit ma úgy hívunk: funk. Lemezeit milliók vásárolták, évi 300 fellépését sokezrek látogatták. Nemcsak rajongtak érte, de tisztelték is őt. Népének szószólója és példaképe lett. És mint ilyen, potenciálisan veszélyt jelentett Fehér-Amerika establishmentjére. Az ötvenes évek közepétől Amerikában megkezdődtek a szegregációellenes tiltakozások. A feketék elnyomása ellen és azok emberi jogaiért küzdő mozgalmak a 60-as évek elejére már tömeges méreteket öltöttek. A nagyvárosi gettókban mindennapossá váltak a lázongások. Azt eldönteni, hogy Kennedy elnök, Malcolm X és Martin Luther King meggyilkolása után mi mentette meg az USA-t attól, hogy a feketék elkeseredése lerombolja, felszántsa és besózza az ár-