Z Magazin, 1998 (3. évfolyam, 1-8. szám)

1998-05-01 / 5. szám

Az igényesebb funky- és soulzenét kedvelők körében egy időben so­kak számára te voltál az etalon. Pontosabban: te és a Fortuna Disco. Utó­lag hogyan értékeled ezt az időszakot? Az egész dolog úgy kezdődött, hogy volt az „italodiszkó” Budapesten, amit mindenki nagyon szeretett. Kb. olyasmi lehetett, mint mostanában ez a borzalmas techno. Ezenkí­vül volt a diszkózenének egy másik műfaja, amit úgy hívtak, hogy funky. Ezt egypár em­ber csinálta - köztük én is aztán a legtöb­ben eltántorodtak mellőle - én nem. Mire a Fortuna kinyitott nyolcvanhat február else­jén, addigra már volt egy nagyon erős törzs­­közönségem, ami azt eredményezte, hogy a Fortunában a nyitás napjától telt ház volt, mert tudták, hogy mire jönnek. Miért pont a funkyt választottad? Nagyon egyszerű, mivel ezt szerettem. De hogy pontosítsuk a dolgokat, a funky és a soul volt az a táncolható zene, ami igényességé­ből fakadóan leginkább hasonlított azokra a jazz alapú, képzett zenészek által játszott műfajokra, amiket én igazán szeretek. Ott van például az Earth Wind & Fire. Azt mi­nek nevezed? Funkynak? Nem. Sokkal in­kább jazz-rocknak, mint bármi másnak... Maradjunk annyiban, hogy fekete zenészek által játszott minőségi zenékre gondolok. Honnan szerezted be a lemezeket? Az első időszakban, nyolcvanhattól nyolc­vanhétig kazettáról játszottam, ami egyéb­ként egy marha érdekes dolog volt, mert a deckekbe különféle kütyüket szereltünk, el­sősorban potmétereket, hogy lehessen lassí­­tani-gyorsítani a kazettákat. Volt néhány lemezlovas barátom Német­országban. Egyszer, amikor egy funkydisz­­kót átalakítottak rockdiszkóvá, a véletlen úgy hozta, hogy megvásárolhattam kétezer lemezt - darabját egy márkáért. Ezzel a mennyiséggel gyakorlatilag egy teljes le­mezparkhoz jutottam, úgyhogy másnaptól már lemezről játszottunk a Fortunában. Aztán később átlag háromhetente jártam ki Németországba lemezekért, aminek kö­szönhetően két hónap alatt megvolt minden olyan zeném lemezen, ami korábban kazettá­kon. Ha jól emlékszem, elég ritkán beszéltél a számok között. Maradjunk annyiban, hogy egyre ritkáb­ban, mert azért érdemes tudni, hogy én vol­tam az egyik olyan arc a régmúltból, aki mindig szétpofázta az estéket. Szerettem a hangomat, de fokozatosan rájöttem, hogy ha én állnék a másik oldalon, nem biztos, hogy egész este azt szeretném hallgatni. Mit gondolsz azokról a partykról, ahol egyáltalán nincs duma? Sokan azt mond­ják, hogy ettől válik személytelenné a szórakozás. Szerintem nem személytelen, mert ahogy összeválogatod a nótákat, ahogy egyik jön a másik után, az mindenképpen te vagy. Nem hiányolom a szöveget, mert egészen más irányba mentek el a dolgok, és ez most úgy van rendben, ahogy van. Ha a zenével min­dent el tudok mondani, akkor inkább egy szót se szóljak. Sokan nagyon jól csinálják ezt mikrofon nélkül is. Kik ők? Az én kedvencem Pedro. Ő az a lemezlo­vas, aki nem távolodott el annyira a zenétől, mint amennyire ez az úgynevezett réveteg techno. Csomó pali van, aki divatos, és azt mondja, hogy „én vagyok a halál király house DJ”, közben pedig olyan igénytelen szar ze­nét játszik, amiben az üres ritmusképzeteken kívül az égvilágon nincs semmi. Hogy mi­ért? Mert ilyen sivár az ízlésvilága. Volt régen példaképed? Amikor dumáltam, mindig Szkopál Bélát próbáltam koppintani. Róla, azt hiszem, csak nagyon kevesen tudják, hogy kicsoda. Szko­pál Béla a legjobb magyar nyelvű lemezlo­vas, aki valaha élt a Földön. Gyerekkorom­ban rengeteget hallgattam az Újvidéki Rádi­ót (egyébként szegedi vagyok). Amikor anyám lekapcsolta a villanyt, hogy „most már aludni kéne”, akkor én a párna alatt Szkopál Bélát hallgattam. Az a pasas egy ki­rály volt. Mitől volt különleges az az ember? A magyar rádiózás abban az időben olyan lassú, bágyatag és fárasztóan unalmas volt, hogy az már fájt. Amikor viszont ezt az em­bert meghallottad, egyszerűen csak moso­lyognod kellett. Érdekességeket beszélt, jó­pofán mondta, szóviccei voltak, ezenkívül olyan kézzel nyúlt a magyar nyelvhez, ahogy azt csak a nagyon nagyok tudják. Mindehhez hibátlan zenéket játszott, hibátlan ritmusér­zékkel és fantasztikus rádiós tudással. Miért hagytad abba a diszkózást? Egy idő után, egész pontosan húsz év után eljutottam arra a pontra, hogy már nem tud­tam lemezlovasként olyat nyújtani a közön­ségnek, ami tetszene. Ez konkrétan azt jelen­tette, hogy húsz perc után már nem villanyo­­zott fel a dolog. Amikor egy lemezlovas el­éri ezt a pontot, akkor azonnal hagyja abba. Az egész addig volt jó, amíg élvezte az em­ber, aztán ha ez elmúlik, azonnal abba kell hagyni. Végül a szokásos zárókérdés: mi van veled mostanában? Van egy kis rádióállomás - ami az én szí­vem csücske, úgy hívják, hogy Roxy Rádió -, ahol olyan lemezlovasokat gyűjtögetek magam mellé, akik egyrészt nagyon jó ízlés­sel vannak megáldva, másrészt még nem ég­tek porig. Mindegyikben ég a láng és világít. Itt van Bárány Attila, aki vért izzadt minden­hol, és a kutya nem akarta észrevenni, hogy mi­lyen-kur-va-jó. Este nyolctól éjfélig ő a zenei szerkesztő. Aztán ott a Pedro, a Jobbágy Robi és persze a nálam jóval idő­sebb Cserhalmi Gyuri, akinek az energiáját a mai napig nem értem. Jön-megy Amerikába, hozza a jobbnál jobb zenéket, szóval egy csoda a pasas. Én egyébként péntekenként este nyolctól kilencig csinálok egy Bakelit című műsort, ahol kiválogatom az új lemezek közül azt, ami a jó, a többit pedig kihajigálom. Ami egységessé tesz minket, az a groove - stílus­tól függetlenül. ■ FOTÓ: MOLNÁR CSONGOR )

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék