Romániai Magyar Szó, 1949. augusztus (3. évfolyam, 578-602. szám)

1949-08-08 / 584. szám

Romániai Magyar Szó az egész múlt haladó hagyománya melynek jogos és egyetlen örököse a proletariátus. Neki kell ezt az örökséget kiértékelnie, neki kell megmutatnia a benne ma is érvényest s egyben a szigorú bírálat eszközeivel kielemezni, ami hamis vagy haladásellenes. Joggal idézi a lap e lenini felfogás szellemében Gheorghiu-Dej 1946 őszén mondott következő szavait: „Az élet demokratikus és munkásszellemi felfogása legkevésbbé sem jelent durva szakítást mindazzal, ami múltunk életében és művelődésében érvényesnek mutatkozott... a demokratikus felfogás éppen hidat alkot a történelmileg tegnap is érvényes és holnap is érvényes között. Ez biztosítja az emberiség hagyományainak igazi folytatását.“ A cikk ezek után részletesen feltárja a burzsoázia irodalmat és történelmet meghamisító módszereit, feledezi a klasszikusok folyamatos megcsonkítását, a hagyomálendületében saját irodalmi és művészeti hagyományaink újraértékelése, haladó értelmének felszínrehozatala szintén megkezdődött. A legragyogóbb példa erre éppen Petőfi halálának százesztendős fordulója kapcsán mutatkozott meg. Az olvasó azt hihette volna, hogy oly hosszú időn át és különösképpen a felszabadulás óta sikerült már teljes fényben felragyogta a Petőfi igazi arcát és sikerült félrehárítani róla az elnyomó osztályok által köréje aggatott félrevezető díszletezést. De éppen a szovjet irodalom legújabb Petőfi-értékelésének mintájára és művelődési forradalmunk új lendületében sikerült ez évforduló kapcsán megint újabb és újabb bizonyosságként bemutatni Petőfi forradalmi egyéniségét, szörpetlenségét, elvhűségét és mai és mindenkori időszerűségét. Ez az évforduló egyébként alkalmat adott arra is, hogy a „Scanteia“ cikkében említett klasszikus kiadásokhoz hasonlóan Petőfi életművének jelentőségét szintén újabb kiadásokkal emelhessük ki, így jelenhetett meg Marosi Péternek „Fényesebb a láncnál a kard“ című Petőfi életével foglalkozó népszerű könyve, így került a széles tömegek elé Petőfi válogatott verseinek magyar és román nyelvű illusztrált kiadása (ahol is a verseket a kitűnő Jebeleanu Eugen fordította, az illusztrációk pedig Cordescu Florica rajzai). Ugyancsak így volt alkalom arra, hogy Aszódy János szélestávlatú történelmi visszapillantásában a román tömegek is pontos képet kapjanak Petőfiről és vele kapcsolatban a marxista szellemben értékelt negyvennyolcas eseményekről. De már korábban is megkezdődött a magyar klasszikusok marxista szemmel való újraolvasása. Az UTUNK hasábjain sorozatosan közölt cikkek mellett különös figyelmet kell szentelnünk például az ikolakönyvnek készült, de bárki által nagy haszonnal forgatható VIII. osztályos magyar irodalmi olvasókönyvnek. Ebben az olvasókönyvben klasszikusaink már az uj szemléletben jelentkeznek, amely a haladó hagyományát retamatását és a reak- Mós felagaatok éles bírálatát Értje Je&Mának. Nem 4&séges, hogy nyolc valódi haladó értelmének elferdítését s bemutatja azt a nagyszabású munkát, amelyet a szovjet művelődés példájára Népköztársaságunk Akadémiája, az írószövetség és valamennyi becsletes író, művész, vagy tudós is folytat a már haladó értékeinek feltárása érdekében. Mindezt a „Scânteia" a román irodalom és művészet területéről vett példákkal igazolja. Megállapításai azonban természetszerűleg elvi érvényességgel bírnak s így a magyar irodalom és művészet kérdéseire változatlan erővel alkalmazhatók és alkalmazandók. Éppen lapunk volt az, amely már korábban többször is felhívta a figyelmet a magyar irodalmi és művészeti hagyomány átértékelésének területén megindult komoly munkára s az olvasó maga is napról-napra, vagy hétről-hétre tapasztalhatta, akár napilapjainkban, akár, az UTUNK hasábjaiul, akár könyvkiadóvállalataink működésében, hogy a megindult ennek az olvasókönyvnek megjelenése csak jeladás a többi hasonlótermészetű munka megjelenésére, amelyekből a most felnövő ifjúság megtanulja az igazi irodalmat, az iskola padjaiból kikerült idősebbek pedig megtanulják, hogyan kell az elnyomó rendszernek iskolájában beléjük nevelt hamis nézeteiket helyes tudással felcserélniök. Ugyancsak klasszikusaink újraértékeléséhez tartozik Tolnai Lajos „A nemes vér‘‘ című regényének nemrégiben megjelent új kiadása és ide fog tartozni Mikszáth Kálmán „Gavallérok“ című szintén nemsokára megjelenő regénye. Ez természetesen még mindig csak kezdet és a feldolgozásra váró anyaghoz képest csak csepp a tengerben. A „Scânteia“ vezércikke azonban éppen arra figyelmeztet, hogy ennek a már megkezdett és jó úton lévő munkának szervezett lendületet, határozottabb körvonalat kell adni. Amennyire hiányzik például még ma is Ady prózai műveinek kritikai válogatása, Petőfi prózájának szakszerű kiadása, Bacsányi műveinek gyűjteménye Bessenyei valódi jelentőségének műveiben való megmutatása — hogy csak egy-egy nevet említsünk a visszafelé számlált századokból példaként. Amint a „Scânteia“ oly helyesen kifejti a lenini létest: a nemzeti művelődés, a valódi, vagyis a forradalomban haladó nemzeti művelődés megteremtése nem lesz lehetséges a múlt igazi hagyományainak felmutatása és a dolgozó tömegek tudatába való beleágyazása nélkül. Ugyanakkor, amikor művelődésünk haladó érékeit így felmutatjuk tudásra szomjazó tömegeink előtt, egy pillanatig sem lehetünk kímélettel semmiféle irodalmi, vagy művészeti bálvány iránt ,ha az a reakciót, a haladásellenességet képviselte a múltban. Ez a záloga annak, hogy nemzeti művelődésünket csakugyan szocialista jövendőnk szerves részévé tehessük, ez a feltétele annak, hogy most kialakuló új tudásunkat ne fertőzhesse meg semmi a kizsákmányolok egykori hamis tételeiből. Erre figyelmeztet most bennünket a Párt a „Scânteia“ vezércikkén keresztül s erre figyelmeztet bennünket az éberség követelménye, amely nem tűrheti, hogy a káros és a romboló beférkőzhessék oda, ahova csak a tisztult, az egészséges, a marxista-leninista szemlélet tudományosan helyes szűrőjén keresztül történelmileg igaznak bizonyult való. SZEMLÉR FERENC hatalmas művelődési forradalom M. Kondraseva és I. Tiurin: Idegenek közt és otthon (Az Országos Szakszervezeti Tanács kiadása] A szocializmus építésének jelenlegi szakaszában, amikor mezőgazdaságunk szocialista átalakításáért harcolunk. M. Kondraseva s ITiurin Írók ..Idegenek közt és otthon“ c. könyve, értékes fegyverként szolgálhat hazánk minden dolgozó emberének kezében. A könyv, a Tambov környéki „Lenin“ kolhoz életét mutatja” be. A kolhoz megalakítói: orosz, ukrán és bielorusz dolgozó parasztok, akik a cári uralom ideje alatt, már Kanadában, az Egyesült Államokban és Ausztráliában is próbálkoztak a számukra akkor még nehéz kenyérkeresettel A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után visszatérve szülőföldjükre, Kirszanov város közelében megalakítottak egy kolhozt amely gyors ütemben fejlődött s ma a „Lenin“-rendde van kitüntetve. A Szovjetunió Kommunista (k) Párt erejének növekedése és a szovjetipar gyors fejlődése gyökeresen megváltoztatta a kolhozparasztok életét. A kolhozparasztok szemei akara , mosódik el a határaz üzemi és mezőgazdasági munka közt. A mezőgazdasági munka gépesstése megteremtette a kolhozparasztok által régen várt bőséges életét. A Párt felmérhetetlen munkája következtében a kolhoz dolgozói megtanultak sztahanovista módra dolgozni, új magatartást tanúsítani a munka iránt, megtanultak a fejlett agrotechnika uraivá lenni. A „Lenin" kolhozban a villamosítás " és az igazi kultúra bejutása új távlatokat nyitott a kolhozparasztok előtt. Az „Idegenek közt és otthon“ c. könyv nagy érdeme az, hogy megmutatja a szegény dolgozó parasztok életszínvonalának felmérhetetlen javulását és kulturszínvonaluk ugrásszerű növekedését azáltal, hogy egy új, bőséges és boldog életet biztosító, a kollektív gazdálkodás nagyszerű útjára léptek. Éppen ez teszi kívánatossá, hogy az „Idegenek közt és otthon“ c. könyv szegény- és középpelfasztságunk körében mennél több olvasóra találjon. 4 „Az igazság és felvilágosodás terjesztése érdekében hazánkban ma megjelenő különféle számos könyv között egy idő óta olyanok is napvilágot látnak, amelyek évtizedekkel ezelőtt élt és működött régebbi íróink kezevonását tartalmazzák. Klassziksaink művei ezek, amelyek népünk művelődésének és irodalmi múltjának fontos részét képezik...“ — írja a „Scânteia“ augusztus 4-i vezércikkének első két mondatában, majd ezt követőiig Alexandri, Creanga, Caragiale, Emínescu, Coșbuc és mások neveit sorolja fel (hogy csak a magyar olvasó előtt ismertebbeket említsük meg), mint akiknek művei részben már meg is jelentek, részben a közeljövőben fognak megjelenni. Nem első eset és nem is utolsó, hogy a Román Munkáspárt központi napilapja elvi síkon foglal állást az irodalom és művészet kérdéseiben s hívja fel a figyelmet művelődésünk területén bekövetkezett vagy bekövetkező, iránymutató fontosságú eseményekre. Éppen így „nem véletlen az" — mondja a „Scânteia“ — ,hogy klasszikusaink tízezres példányszámban való megjelenése olyan időszakban történik, amikor hazánkat egész mélyéig megmozgatja a művelődési forradalom lendülete, amikor a munkásosztály a Párt vezetésével hatalmas és nagyszabású nemzeti művelődés alapjái veti meg...“ Hiszen ez a művelődés — folytatja a lap —nem a levegőbe épül. Alapjainál ott áll KLASSZIKUSAINK: HALADÓ MŰVELŐDÉSÜNK ALAPJai Hétfő, 1949. augusztus 8. A SZOCIALISTA FILMMŰVÉSZET GYŐZELME a marianske-laznei filmvászonon A Szovjetunió nem fogadta el annak idején a cannesi és a Velencei „nemzetközi“ filmfesztivál meghívását, mert a fesztiválok imperialista zsoldban álló vezetőségének megalázó meghívását nem is lehetett elfogadni: a különböző műfajok versenyein a Szovjetuniót egy-egy film képviselhette volna, míg Hollywood tíztíz filmmel és még számtalan jelentéktelen kis kapitalista filmipar is jelentősen többel szerepelhetett volna... A marianskelaznei filmfesztivál az egyetlen, amelyen sem reakciós politikai, sem pedig kapitalista üzleti szempontok nem befolyásolják a versenyfeltételeket s a versenyeredményeket. Ezen a fesztiválon műsoron vannak a népi demokráciák születő és fejlődő filmgyártásának alkotásai és elvitathatatlan nagyságához méltó keretek között, tizennyolc remekművel szerepel a Szovjetunió filmje, „Az új emberért, a boldogabb emberiségért“, — ez a marianskelaznei fesztivál jelszava. A tizennyolc szovjet film, a kétrészes „Sztálingrádi csata", a „Találkozás az Elbán“, a „Micsurin“, a nagy orosz biológus, Pavlov professzor életéről készült film, a moszkvai Május Elsejéről és a Volgáról készült színes dokumentfilmek, stb. — bolseviki módon teljesítik ezt a felhívást. Húsz ország harminckét nagy — és ötvenkilenc kisfilmje közül toronymagasságban emelkednek ki a szovjet filmalkotások. „Tanítónk a szovjet film“ — az egész világ haladó filmművészei vélekednek így. S a szovjet filmeken kívül kétféle filmet lehet látni a fesztiválon: olyant, amely ezt a véleményt gyakorlatában is kinyilvánítja s olyant, amelynek mesterségbeli dolgokon kívül még igen alapvető tényezőket kell a szovjet filmtől megtanulniok, nevezetesen a tárgyválasztást, az optimista, humanista szemléletet — azt, ami még a legjobb szándékú nyugatról jött filmből is hiányzik. A népi demokráciák filmjei már valamennyien elindultak a szovjet film diadalmas, harminc évében megjelölt után. Amint a csehszlovák filmgyártás egyik vezetője megjegyezte: „Nem akarunk filmet készíteni holmi házassági háromszögről, vagy öregedő gazdag nő sorsáról, sem kiragadott patologikus esetekről és egyéni tragédiákról.“ A népi demokratikus film témája a múlt osztályelvszerű, kritikai bemutatása s a jelen és a jövő építéséért folyó nagyszerű küzdelem ábrázolása. Példa erre a lengyel „Égő város“, a magyar „Talpalattnyi föld“, vagy a prágai Szokol-ünnepségekről készült, grandiózus, kétrészes, csehszlovák színes film. A kapitalista országok filmjei, — akárcsak negyvenhétben, a velencei Biennalén, — csúfosan lemaradtak az új világ építésében cselekvően résztvevő szovjet és népi demokratikus filmek mellett. Még az olyan jószándékú művek is, mint például a haladó francia rendező, Louis Daquin bányásztárgyú filmje, a „Le point du jour“ (Hajnalhasadás) sem megy tovább a kapitalizmus egynémely — ésolykor periférikus — bűneinek leleplezésénél, olyan dolgoknál, amelyeknél százszorosan többet tudnak például a novemberi normandiai bányászsztrájk hős tömegei. Ezek a tömegek az igen halványan leleplező és kivezető utat egyáltalában nem mutató bányászfilm készítésével egyidőben nagyon is gyakorlati és nagyon is céltudatos politikai harcot vívtak a kapitalista rendszer ellen. A leghaladóbb francia filmben mindennek nyoma sincs, mintha sem a Francia Kommunista Párt, sem CGT, sem nemzetközi demokratikus mozgalom nem létezne, — márpedig enélkül alapvetően hiányos egy most készült francia bányászfilm. Ezek a filmek „kritikai képét adják a társadalomnak, — írja Méray Tibor, a Szabad Nép Marianske Lazneba kiküldött munkatársa, de egyetlen lépést sem tesznek tovább, egyetlen fénysugárt sem csillantanak meg a jövő felé. A kritikai realizmus felábrázolása divatos fokán megrekednek, a szo,ciáldemokrácia ideológiája lengi át őket, még csak törekvés sem húzódik meg bennük az Útmutató, következetes harcos szocialista realizmus felé. Daquin filmje hangsúlyozza a szakszervezeti gondolat fontosságát, de annyira szétfolyóan, erőtlenül, mintha a múlt század végén készült volna.“ A többi nyugati film pedig, — főleg az amerikai, — ha látszólag haladó is, látszólag a népről szólana, mégis problémafelvetésük hamis, a „nép élete“ címén a lumpenproletáriátus, az alvilág életéből merített giccses hatásokkal és gyilkosságokkal, brutalitással teli történeteket adnak, ami igen ügyesen kerüli meg az illető ország népének valódi, nagyon is égető társadalmi problémáit. Ahogy a szovjet s a népi demokratikus filmek megfelelnek a fesztivál jelszavának: „Az új emberért, a boldogabb jövőért“, am úgy az imperializmus eszközévé vált nyugati film az ember elállatiasodását, züllését, a féktelen gyűlöletet, a kiúttalan reménytelenséget ábrázolja és szolgálja. Vladimir Scserbina, a Szovjetunió helyettes filmügyi minisztere, a szovjet delegáció vezetője mondotta: „Láttuk Daguin jószándékú, de a bányászsors naturalista ábrázolásán túl nem futó filmjét, amely megmutatja, hogy a burzsoázia hogyan akadályozza meg még a haladó művészek munkáját is. Ilyen körülmények között a művészek nem tudnak mást, mint legfeljebb megmutatni a bajt, a nyomort, az elesettséget. Ebben is van progresszivitás, de végső soron ez a művészet csak panaszkodik, nem ad programot, nem mutat utat. Enélkül pedig nincs szocialista realizmus... A régi művészet elnyomorítottnak, görnyedtesek, hajlotthátúnak mutatta a népet, — az új művészetben a nép erős, hatalmas, győztes!“ Legnagyobb sikere talán, — éppen hallatlan időszerűségénél fogva, — Alexandrov nálunk is hatalmas sikerrel bemutatott filmjének, a „Találkozás az Elbán“nak volt. Marianske Lazneban Hollywood nem jelentkezett nyíltan reakciós, politikai tárgyú filmjeivel, — csak a „lélektani“ filmekben mutatta be, (akaratlanul is), készítőinek és gazdáinak sivár embertelenségét. Ezekkel szemben nemcsak művészi, de erkölcsi szempontból is összehasonlíthatatlan fölényű a „Találkozás az Elbán“ előremutató, bátor, derűs optimizmusa s a kapitalista „művészek“ számára ismeretlen és megfoghatatlan, szocialista humanizmusa. Grigorij Alexandrov, a „Találkozás“ alkotója, egy vita során hangoztatta, hogy — egyes nyugati kritikusok véleményével ellentétben, — a „Találkozás az Elbán" nem válasznak készült az amerikai „Vasfüggönyre". „Ilyen hazug rágalmakra mi nem válaszolunk, mondotta Alexandrov. — A „Találkozás az Elbán“ a gyűlölködésre szító Vasfüggönnyel ellentétben, a népek barátságának, a békének a filmje.“ „Két világ találkozott az Elbán“ — mondja az öreg Dietrich, professzor, Alexandrov filmjében; két világ találkozik most a marianskeiaznei kaszinó vetítővásznán, két világ küzd a kilencven film versenyén: az a világ, amelyik megdöntötte a kizsákmányolok hatalmát és még filmjeivel, még műalkotásaival, azoknak tárgyválasztásával, művészi módszereivel, szemléletével is a felszabadult nép jövőjét építi — és az a világ, amely Marshall-tervvel, háborús uszítással s nem utolsó sorban ködösítő, hazug és embertelen filmekkel is a rothadt kizsáttmányolás fenntartásáért hadakozik. A verseny még folyik, — de nem kétséges, hogy melyik fél lesz a győztes. — Maianske Lazno filmpalotájában Ugyanúgy, mint a történelem küzdőterén.