Előre, 1956. február (10. évfolyam, 2577-2601. szám)

1956-02-29 / 2601. szám

04 Az SZKP XX. kongresszusa /. V. Kurcsatov elvtárs beszéde (Rövidített szöveg) Elvtársak! Hruscsov elvtárs a Köz­ponti Bizottság beszámolójában nagy elismeréssel beszélt a szovjet tudósok munkájáról. Mélységesen hálásak va­gyunk a Központi Bizottságnak azért az elismerésért, amely lelkesítőleg hat megfeszített munkánkban. Minden lehetőt megteszünk, hogy méltók le­gyünk a hős szovjet népnek és nagy kommunista pártjának a tudósok iránt tanúsított szeretetére és nagy bizal­mára. (Taps.) Beszédemben a szovjet tudomány egyik legfontosabb területének tevé­kenységével — az atomenergia terén végzendő munkálatokkal — kívánok foglalkozni. Az elvégzendő munka nagyon nagy, de a mi erőink is megnövekedtek. E munkát egy kis tudós osztag kezdte el, de helyébe ma már a párt nevelte tudósok, mérnökök és építészek hatal­mas, a legnehezebb problémák megol­dására is képes fiatal serege lépett. Semmi kétség afelől, hogy a szov­jet nép az atomenergia békés felhasz­nálása terén nemcsak teljesíteni fogja a hatodik ötéves terv feladatait, de épp úgy, mint az egész ötéves terv tekintetében, túl is fogja szárnyalni. " Az előirányzat szerint az új ötéves terv folyamán mintegy tíz féle típu­sú, egyenként 50—200.000 kilowatt teljesítményű atommáglyákat építünk. Gyors, lassú és közepes energiájú neutronok alapján működő atommág­lyák épülnek grafit-, berillium-nehéz­­víz- és rendes víz-lassítókkal, gáz-víz és fémhűtéssel. Nagyerejű atommág­lyát építünk thórium alapon. A hatodik ötéves tervre vonatkozó kongresszusi irányelvtervezet nemcsak atomerőművek építését irányozza elő. Az irányelvtervezet ezt mondja: „Ki kell bontakozniok a közlekedési cé­lokat szolgáló atomerő-berendezések létesítésére irányuló munkálatoknak. Atomenergiával hajtott jégtörőt kell építeni". Szélesebb utat kell nyitnunk az atomenergia felhasználására a szállí­tásban. Új ötéves tervünk folyamán nagymértékben ki fogjuk szélesíteni az atomerő-berendezések építését nem­csak a jégtörő számára, hanem más hajók, a repülés és a szárazföldi szál­lítás részére is. Az ötéves terv végéig a Szovjetunió atommáglyáiban előállított rádióaktív elemek mennyisége egyenértékű lesz legalább 10.000 tonna rádiummal. Ha visszagondolunk arra, hogy az atom­energiával kapcsolatos munkák meg­kezdésekor az egész világon mindösz­­sze néhány kilogramm rádium léte­zett, nyilvánvalóvá válik, milyen ha­talmas forradalom megy ma végbe a rádióaktív anyagok felhasználása te­rén. Nagyarányú munkaprogram áll előt­tünk az atomerőművek és atomerő­­berendezések építése terén, de a mag­fizika terén dolgozó szovjet tudósok­nak nem szabad tevékenységüket e feladatok­ megoldására korlátozniuk. Tovább kell fejlesztenünk az elméleti atomtudományt is, hogy alaposan ta­nulmányozhassuk a jövő technikájá­nak útjait. A szovjet tudósoknak ki kell für­készniük a természet további titkait, mind messzebbre kell eljutniuk az anyag tulajdonságainak megismeré­sében. Fel kell fednünk milyen termé­szetű erők tartják össze a protonokat és a neutronokat — az atommag fő alkotó elemeit. Tanulmányoznunk kell a protonok és a neutronok szerkezetét. E célból óriási gyorsítókat kell épí­teni A párt és a kormány bőkezűen el­látja a tudósokat minden­­szükséges­sel. Az idén például üzembe helyezünk egy nagyerejű gyorsítót, amelynek se­gítségével a felgyorsított protonok energiája elérheti a 10 milliárd elek­tron­voltot. E berendezés elektromág­nese a legnagyobb az egész világon, súlya 36.000 tonna. Tervezünk még ennél is nagyobb gyorsítókat, amelyek 50 milliárd elektronvolt energiájára képesek felgyorsítani az elemi részecs­kéket. Az elméleti atom- és magfizikai munkák lehetőséget nyújtottak arra, hogy megtaláljuk az atomenergia bé­kés felhasználásának új útjait, neve­zetesen, hogy kísérleteket végezzünk a termo-nukleáris reakciók — szinté­zis, vagy atomegyesülés — irányítá­sára, ami a tudomány legfontosabb feladata. A termo-nukleáris reakciók irányí­tásának lehetőséget kell nyújtaniuk arra, hogy ne a ritka urán és thérium atommagjában rejlő energiatartalék alapján szabadítsunk fel energiát, hanem a természetben bőségesen ta­lálható hidrogénnek héliummá való átalakítása útján. E feladatnak, — a legnagyobb és legnagyszerűbb feladatok egyikének — megoldása minden időkre megsza­badítaná az emberiséget a létéhez szükséges energiatartalékok gondjá­tól. A hidrogénbombában ezidőszerint meg tudjuk teremteni a feltételeket a hidrogénnak héliummá való­­­átváltoz­tatására. Most azonban úgy kell irá­nyítanunk ezt az átalakulást, hogy el­kerüljük a robbanást. Mi szovjet tudósok együtt akarunk munkálkodni ennek, az emberiség számára oly nagyjelentőségű kérdés­nek a megoldásán a világ valameny­­nyi országában élő tudósokkal, bele­értve az amerikai tudósokat is, akik­nek tudományos és technikai ered­ményeit nagyrabecsüljük. Ahhoz, hogy ez lehetővé váljék, egyetlen dolog szükséges, nevezetesen az, hogy az USA kormánya elfogad­ja a Szovjetunió javaslatát, az atom- és hidrogénfegyver eltiltására, amiért pártunk oly fáradhatatlanul harcol. Elvtársak ! Szovjet tudósnak lenni nagy boldogságot jelent, mert a szov­jet tudósok előtt a szocialista haza ja­vát szolgáló lelkes munka beláthatat­lan távlatai tárulnak fel. A szovjet tu­dósok, éppen úgy, mint az összes szovjet emberek, minden képességü­ket, egész megfeszített munkájukat a kommunista építés ügyének, a kom­munizmusért folyó szüntelen harc ügyének szentelik (Viharos taps). r Értekezlet Washingtonban a nemzetközi atomenergia-ügynökség végleges alapszabályzat-tervezetének kidolgozására WASHINGTON. (Agerpres.) — A TASZSZ jelenti. Február 27-én megkezdte munkáját Washingtonban a­ nemzetközi atom­energia-ügynökség végleges alapsza­bályzat-tervezetét kidolgozó értekezlet. Az értekezleten részt vesznek a Szov­jetunió, az USA, Anglia, Franciaor­szág, Kanada, Csehszlovákia, Belgi­um, India, Ausztrália, Brazília, Por­tugália és a Délafrikai­ Unió képvise­lői. Az értekezlet munkálatai zárt ülé­seken folynak. A Szovjetuniót G. N. Zarubin, a Szovjetunió washingtoni nagykövete képviseli. Heves vita az angol alsóházban A laburista ellenzék élesen bírálja a kormány külpolitikáját — Eden beszéde LONDON. (Agerpres.). A TASZSZ jelenti: Február 27-én este megkezdődött az angol alsóház külügyi vitája. Alfred Rubens laburista képviselő pártja ne­vében keményen bírálta a kormány külpolitikáját. Robens hangsúlyozta, hogy főleg ar­ra a kérdésre akarja felhívni a figyel­­met, hogyan volna biztosítható a kom­munista világ és a nem kommunista világ békés együttélése. Robens a továbbiakban kifejtette, hogy az angol kormányt nagy fe­lelősség terheli abban, hogy a genfi négyhatalmi külügyminiszte­ri értekezleten nem jött létre meg­egyezés. Rubens hivatkozott ezzel kapcsolatban a Manchester Guar­­dian-re, amely a genfi értekezle­ten tanúsított angol-amerikai-fran­­cia magatartást „cinikusnak és képmutatónak” minősítette és megállapította, hogy ez a maga­tartás csak zsákutcába vezethet. Az angol kormány állásfoglalása a külügyminiszterek genfi értekezletén — mondotta ezzel kapcsolatban Ru­bens — eltért Edennek a kormányfők genfi értekezletén tett javaslataitól. „A genfi külügyminiszteri értekezlet sikertelensége nem jelenti azt, hogy nem kell folytatni többé a tárgyaláso­kat. E sikertelenségnek újabb tárgya­lásokra kell ösztönöznie”. A labid­ista képviselők nagy tapssal fogadták eze­ket a szavakat. A német kérdéssel kapcsolatban Rubens kijelentette, hogy e kérdés azért jutott zsákutcába, mert a nyugati hatalmak ragaszkodnak az egyesített Németországnak az Észak-Atlanti katonai szövetségbe való bevonásához. Egy effajta „megoldást” a Szovjetunió nem fogadhatott el és nem is fogadhat el. A középkeleti angol politikát bírálva Robens sejtetni engedte, hogy a bag­dadi paktum megkötése a feszültség kiéleződéséhez vezetett ezen a vidé­ken. A továbbiakban Robens felhívta az alsóház figyelmét arra, hogy a mai nemzetközi helyzetben milyen nagy szerepet töltenek be azok az orszá­gok, amelyek nem kívánnak csatlakoz­ni semmilyen katonai csoportosulás­hoz. Ezzel kapcsolatban utalt N.­­Sz. Hruscsov kongresszusi beszédének ar­ra a részére, amely szerint a béke erői jelentősen megnövekedtek, mégpedig annak következtében, hogy a nemzet­közi szintéren megjelent az európai és ázsiai békeszerető államoknak egy olyan csoportja, amely a különféle tömböktől való távoltartását tekinti külpolitikája egyik elvének. Ezek az országok, amelyek nem csatlakoztak egyik táborhoz sem — mondotta Rubens —, tagjai az ENSZ-nek, és ha tekintetbe vesz­­szük a Szovjetunió külpolitikáját, akkor megvan a lehetőség arra, hogy a fent említett országok az ENSZ Alapokmányára támaszkod­va, közös megegyezési alapot hoz­zanak létre a keleti és a nyugati országok számára. Rubens annak a meggyőződésének adott kifeje­zést, hogy ilyenképpen meg lehet majd oldani az európai, a közép­keleti és a távolkeleti kérdéseket. Sellwyn Lloyd külügyminiszter vá­laszában igazolni igyekezett az angol diplomácia irányzatát és ezért táma­dást intézett a Szovjetunió külpoliti­kája ellen, amelyet minden alap nél­kül agresszív célokkal vádolt meg. Az angol külügyminiszter főleg a középkeleti helyzettel foglalkozott és igyekezett elterelni a figyelmet arról, hogy a bagdadi katonai szerződés megkötése és a különböző utakon a középkeleti országokba irányított fegy­verszállítások hozzájárultak a fegyver­kezési hajszához és a nemzetközi fe­szültség fokozásához. Lloyd megismé­telte azt a propagandacélokat szolgáló állítást, mely szerint­­ Csehszlovákia „rossz szándékúan” járt el, amikor egy kereskedelmi ügylet keretében haj­landónak mutatkozott Egyiptomnak védelmi célokra fegyvereket szállítani. Lloyd a Szovjetunióra próbálta há­rítani a felelősséget azért, hogy még nem jutottak megoldásra a német kérdésben és nem hoztak létre meg­egyezést a fegyverzet csökkentésének és az atomfegyver eltiltásának kérdé­sében. Hozzátette azonban, hogy az angol kormány „hajlandó bármely ked­vező pillanatban tárgyalásokat foly­tatni az oroszokkal”. Lloyd kijelentet­te, hogy szerinte a leszerelés nem le­hetséges a nemzetközi feszültség eny­hülése előtt, de beismerte egyben, hogy a leszerelésre vonatkozó egyez­mény előmozdítaná a feszültség eny­hítését. Lloyd elhallgatta a Szovjetuniónak a béke és a népek közti kölcsönös bi­zalom megszilárdítására irányuló szá­mos külpolitikai akcióját. Egyidejűleg kérte, hogy „nem a szavak, hanem a tények alapján ítéljék meg a politi­kát.” A Lloyd beszédét követő vita során számos képviselő nyomatékosan kérte, hogy az angol kormány politikájával járuljon hozzá tevékenyen a megegye­zés létrehozásához a sürgős nemzetkö­zi kérdésekben. Az ülés végén felszólalt Eden mi­niszterelnök. A német kérdéssel kapcsolatos an­gol politika tekintetében elhangzott bí­rálatokra válaszolva Eden kijelentette, hogy a nyugati hatalmak Németország egyesítését sohasem kötötték ahhoz a feltételhez, hogy Németországot be kell vonni a NATO-ba. Eden nem adott magyarázatot ar­ra vonatkozólag, hogy a genfi kül­ügyminiszteri értekezleten az an­gol küldöttek miért nem voltak hajlandók támogatni egyes javas­latokat, amelyeket előzőleg éppen Eden tett a kormányfők értekezle­tén (a laburisták a vita során fel­vetették ezt a kérdést.) Az indokínai kérdéssel kapcsolatban Eden kijelentette, hogy a genfi egyez­ményben részvevő hatalmak között tárgyalások vannak folyamatban a jö­vőben foganatosítandó intézkedések­ről. A középkeleti helyzetről szólva, Eden kijelentette, hogy a nyugati hatalmak békés rendezést igyekeznek elérni a Közép-Keleten. Eden egyúttal megerő­sítette, hogy e hatalmak „a háromhat­­almi egyezményhez igazodnak” (az USA, Anglia és Franciaország 1950. március 25-i úgynevezett háromhatalmi nyilatkozata — a szerk.) s bejelen­tette, hogy „a további incidensek koc­kázatának csökkentésére növelni akar­ják a semleges övezetekben lévő erői­ket.” Eden beszédének további részében kedvező fényben igyekezett feltüntetni Anglia gyarmati politikáját. Azt állí­totta, hogy Anglia általában nem gyar­mati hatalom, ilyen ezzel szemben... a Szovjetunió. Eden azon sajnálko­zott, hogy Angliának a gyarmati or­szágokkal szemben követett politikája nem talál kellő megértésre. Eden hangsúlyozta, hogy figye­lemmel tanulmányozta az SZKP XX. kongresszusának anyagát. „Az a tény, hogy a tavasszal ven­dégül látunk két szovjet vezető személyiséget­­— mondotta — sze­rintem különös kötelezettséggel jár számunkra. Akárcsak mi, ők is azt óhajtják, hogy találkozásunkkor komolyan tárgyaljunk. Hruscsov azt mondotta, hogy véleménye szerint csökkent a háború veszé­lye s ez a megállapítás minden valószínűség szerint helyes.” Az SZKP XX. kongresszusán el­hangzott beszédekben kifejtett tételek­re utalva, Eden hozzátette: „Ez sok mindenre mutat s nem utolsó sorban arra, hogy tárgyalnunk kell egymás­sal.” „Világnézeteink merőben ellentéte­sek, de ez nem ok arra, hogy ne talál­kozzunk és ne vizsgáljuk meg közö­sen a kérdéseket.” Edén hangsúlyozta, hogy „az állam­férfiak feladata a meggyőzés és a kö­zös hang megtalálása”, majd kijelen­tette: „Ez lesz a mi találkozásunk cél­ja. Remélem, hogy áprilisban, amikor vendégeink ellátogatnak hozzánk, si­kerülni fog előmozdítanunk célkitűzé­seinket.” Nyugati beismerések Mt okoz gondot a tőkés sajtónak az SZKP XX. kongresszusa után Közel kétheti tanácskozás után szombaton befejezte munkáját a Szov­jetunió Kommunista Pártjának husza­dik kongresszusa, de a világsajtó ki­vétel nélkül a legkiemelkedőbb helye­ken továbbra is a kongresszusról, a kongresszussal összefüggő kérdésekről ir. ..Hosszú idő óta nem volt esemény, amely ekkora hatással lett volna az egész világra“ — állapítja meg tömö­ren az österreichische Volksstimme, az Osztrák Kommunista Párt lapja. Az összes megvitatott problémák eléggé nem hangsúlyozható nemzetközi jelen­­­­tősége mellett ez a hatás részben an­nak az eredménye, hogy a kongresszus — s különösen Hruscsov elvtárs előa­dói jelentése — mélyrehatóan kiele­mezte a jelenlegi nemzetközi helyzet legdöntőbb jellegzetességeit, olyan kérdéseket vetett fel és válaszolt meg, amelyek az emberek millióinak legele­mibb létérdekeit érintik. Mindenekelőtt a béke és a háború kérdéséről van szó, arról a kérdésről, amely egyaránt foglalkoztat mindenkit, amelyre hoz­zánk hasonlóan vár pozitív választ a nyugati országok közvéleménye is. Természetes, hogy ilyen körülmények között a nagy tőkés lapok akarva, aka­ratlan, de kénytelenek voltak bőven foglalkozni a kongresszuson megtár-ftyalt külpolitikai kérdésekkel. S figye­­emmel követni kommentárjaikat, an­nál hasznosabb, minthogy a sorokból és nem utolsó sorban a sorok között világosan kiolvasható növekvő zavarok a szovjet békepolitika következetessé­gével és hatásával szemben-, világosan kiolvasható az a növekvő ellenállás, a­­mely a nyugati vezetőkörök egyes kül­politikai lépéseit mindenütt nyomon­­követi, olyannyira, hogy még a „fél­­hivatalosokként“ elkönyvelt lapok is kénytelenek neki hangot adni. Mit ír például az amerikai sajtó ? Felesleges mondani, hogy a legtöbb vezető lap — így a New York Times, a N. Y. Herald Tribune, stb. — célza­tosan ferdítve ismertették a kongresz­­szus munkáját. Buzgóságuk többnyire abban merült ki, hogy torz megvilágí­tásban tálalták az olvasó elé azt a tételt, amely szerint jelenleg nem fa­tálisan szükségszerűek a háborúk, a társadalmi átalakulások pedig nem feltételezik mindenképpen és mindenütt a véres polgárháborút. Ugyanakkor a­­zonban több helyen bírálják az Egye­sült Államok külpolitikájának veze­tőit, „dogmatizmussal", „szűklátókö­­rűséggel“ vádolják őket, és felelőssé teszik őket az amerikai diplomáciának az utóbbi években elszenvedett kudar­caiért. Az is figyelemre méltó, hogy számos lap és folyóirat hangsúlyo­zza az SZKP XX. kongresszusának hatal­mas jelentőségét, és figyelmébe ajánl­ja az amerikai politikusoknak, hogy alaposan tanulmányozzák az elhang­zott beszédek vezető elveit. Arról ír­nak, hogy az Egyesült Államoknak olyan külpolitikát kell kidolgoznia, a­­m­ely megfelel a megváltozott nemzet­közi helyzetnek. Végtelenül jellemző — hogy egyebet ne említsünk — Dorothy Thompsonnak, a washingtoni Star is­­mert nevű szemleirat­áinak cikke. Aki képet akar magának alkotni róla, ho­gyan kénytelenek elismerő hangon írni a szovjet külpolitikáról a kongresszus fényében még a hivatalos amerikai kommentátorok is, ennek a cikknek az alapján teheti meg a legjobban. A Központi Bizottság beszámolójá­ról Thompson asszony mindenekelőtt azt állapítja meg, hogy „olyan össze­foglalója a szovjet politika eredmé­nyeinek, amelyeket senki sem vitathat el... A beszámolóra jellemző magabiz­tos hangnem és az elemzés megalapo­zottsága világszerte visszhangot kelt.“ A továbbiakban megjegyzi, hogy a szovjet vezetők „figyelemmel követik és elemzik a világesemények menetét, figyelik, milyen irányban hajlanak a többség érzelmei. Olyan vezetők, akik élére állnak a világon uralkodó ten­denciáknak és ösztönzik azokat. Nem igyekeznek társakat és szövetségeseket vásárolni, csak bejelentik, hogy ők társai és szövetségesei azon hatalmas erőknek, amelyek már megvannak, és amelyek — mint beismeri — nem a kommunizmus termékei. Aki csak ki­csit is figyelmesen olvassa el a fenti szöveget, az elkerülhetetlenül észre kell hogy vegye a minduntalan sejtetett, de ki nem mondott vádat. Hiszen va­lósággal hiányzik mondatai után a visszatérő zárójeles megjegyzés: „el­lentétben az amerikai kormánnyal", amelyről, hogy csak ennél maradjunk, közismert mint „vásárolja" társait és szövetségeseit. De lássuk tovább, mi­ket sorol Thompson asszony a fent em­lített hatalmas erőkhöz. Először is a népek nemzeti felszabadító mozgalmát, továbbá ,,az emberek százmillióinak és kormányaiknak azt a törekvését, hogy megszabaduljanak a katonai tömbök­től és szövetségesektől" és „az új vi­lágháborútól való általános irtózást." Legvégül már hangosan is kifejezést ad elégedetlenségének: Az Egyesült Államok még ez új körülmények között is „úgy cselekszik, mintha semmi sem változott volna". Hiába, bármennyire is keserű ez számukra, az amerikai lapok kényte­lenek hangsúlyozni: számolni kell a Szovjetunió erejével és azzal a törek­vésével, hogy békében akar élni a töb­bi néppel. És szöges ellentétben az unos untalan hangoztatott (egyéb­ként még mindig visszatérő) szovjet­ellenes rágalmakkal, a St. Louis-ban megjelenő Post Dispatch most mégis­csak bevallja a maga sajátos fogalma­zásával: A Szovjetunióban „a közvé­lemény határozottan az aktív békepoli­tikára van hangolva". Zavarában a lap már odáig megy, hogy felfedezi azt a régi igazságot is, amelyről Ameriká­ban egyesek semmiképpen sem akar- ’ nak tudomást venni. „Van egy mozza­nat — írja — amellyel mindkét világ­nak egyet kell értenie, mégpedig az,­ hogy versengésük békés jellget kell kapjon. Erre az előfeltételre támasz­kodva annak idején majd el lehet érni a diplomáciai rendezést." És a St Louis-i Post Disnatch nem áll egye­dül. A Business Week, az amerikai üz­leti körök lapja öt kontinensen hirhedt szovjetellenes kirohanásairól. Most két rágalom között mégis kénytelen meg­állapítani, hogy az SZKP Központi Bi­zottságának beszámolójában „olyan versengő egymás mellett élésről van szó, amely nem zár ki semmiféle poli­tikai vagy gazdasági lehetőséget, olyan harcról, amelynek nem kell feltétlenül világháborúhoz vezetnie abban az eset­ben, ha a Nyugat tartózkodik a kato­nai erő alkalmazásától". A Business Week természetesen mindemellett nem tett le arról, hogy a nyugati világot fenyegető állítólagos „szovjet veszél­lyel“ riasztgassa olvasóit. De mennyire jellemző, hogy a Szovjetunió békefel­­hívásait kénytelen „fenyegető" hang­nembe öltöztetni. Mert íme, micsoda a „fenyegetés“: N. Sz. Hruscsov előadói beszédében ,ítésznek mutatkozott ba­rátsági egyezmény aláírására az Egye­sült Államokkal és figyelmeztetett ar­ra, hogy a Nyugatnak jobb lesz változ­tatnia hangnemén, s a „fegyverkez­zünk" jelszó helyett ,kereskedjünk“ jelszót hangoztatnia". Az amerikai tőkés sajtó kommentá­torainak stílusa jellemzi a nyugateu­rópai burzsoá lapok többségének hír­magyarázatait is, így részletesebben kitérni mindegyikükre, nem érdemes. Elég ha megemlítjük, hogy hol fuka­­rabbul, hol kevésbé fukaron, de sem az angol, sem a francia lapok nem maradhattak adósak a többnyire bur­kolt, sőt néha nyílt elismeréssel. A Times például a következő nagybetűs címmel ismertette a központi bizott­ság kongresszusi beszámolóját: „Az együttélés — a szovjet politika alap­ja... Fennáll a törekvés jobb viszo­nyok megteremtésére Angliával". A Daily Telegraph ugyanakkor a kö­vetkező címet adta : „A Szovjetunió kijelenti, hogy a háború nem elkerül­hetetlen. .. Az egyetlen megoldás az együttlétezés". A francia Figaro pedig a beszámolóról szóló híradásának cí­mében ugyancsak kiemelte, hogy az „a négy hatalom közti kapcsolatok reális megjavulásának lehetőségéről" beszél. Egy jelenségről azonban föl­tétlenül meg kell bővebben emlékezni. Mégpedig arról, hogy a kongresszus­sal kapcsolatban több nyugateurópai polgári lap, amely ez esetben a reáli­sabban látó körök véleményének adott hangot, sokkal keményebben bírál­ta a vezetőkörök politikáját, mint a­­mennyire ez általában megszokott volt A legcsattanóbb példa erre a Bonner Aussenpolitischer Korrespondenz-nek a nyugatnémet külügyminisztérium fél­hivatalosának a cikke. N. Sz. Hrus­csov beszámolójának azt a részét kommentálva, amelyben arról van szó, hogy véget kell vetni a fegyverkezési hajszának és biztosítani kell a külön­böző társadalmi-politikai rendszerű államok békés együttműködését, a cikkíró tartalmilag a következőket mondja: Hruscsov előadói beszédében vilá­gosan megállapítja, hogy a hatalmak csak két utat követhetnek: békés együttlétezés és együttműködés -- vagy háború. Az első utat szolgálja a Szovjetunió kétoldalú megnemtámadá­si, azaz­ barátsági szerződésekre vo­natkozó javaslata. E javaslat elfoga­dása, megállíthatná a fegyverkezési hajszát. Nyugati részről csak azzal válaszolnak a szovjet javaslatokra, hogy az ENSZ alapszabályai sőt az 1928-as Kellog-paktum már tartal­mazza az erőszak, a háborús módsze­rek alkalmazásáról való lemondást. Ez annyit jelent — folytatja tovább a lap —, hogy az ilyen választ adó em­berek nem látják : Moszkva konkréten az 1956-os fegyverkezési hajszára gon­dol. A Szovjetunió javaslataival se­gítséget akar nyújtani a lefegyverzés­sel foglalkozó nemzetközi diplomáciá­nak, hogy kikerüljön a zsákutcából, amelybe 1955 májusa után került. Ez megfelel a német érdekeknek is. A cikkíró ezután felszólítja a nyugati hatalmakat, hogy vegyék figyelembe azokat a javaslatokat, amelyeket Hruscsov előadói beszédében a lesze­relésre és a feszültség enyhítésére vo­natkozóan tett, s ugyanakkor annak az aggályának ad kifejezést, hogy „a Német­ Szövetségi Köztársaság nyugati szövetségesei elengedik a fü­lük mellett" ezeket a javaslatokat. A cikk végül kereken megállapítja, hogy a NATO politikájával elzárja az utat, amely elvezethetne a Nyugat és Kelet közös akcióprogramjára vonatkozó nemzetközi egyezmény megkötéséhez a fegyverzet csökkentése és az atom­fegyver betiltása területén. Mindehhez aligha szükséges kom­mentár. Éppen ezért végül már csak az amerikai sajtó egyik minapi „szen­zációját” elevenítjük fel, Walter Lipp­­mannak, a jól ismert amerikai külpoli­tikai szakértőnek a múlt héten meg­jelent dühös kirohanását, az amerikai külpolitika sorozatos kudarcaival kap­­csolatban. „A kínai kommunisták győzelme után — írta cikkében — az utóbbi hat hónapban szenvedtük el a legnagyobb és legkomolyabb kudarcot. E balsiker legfőbb oka abban rejlik, hogy a Szovjetunió a genfi értekezlet után új külpolitikát folytatott, mi pe­dig Genf előtti időszakra jellemző politikánkhoz füvön, egyhelyben to­pogtunk. Lám, ez az, amiért igen ke­véssé valószínű, hogy Franciaország­tól és Olaszországtól, Németország­tól és Görögországtól kezdve egészen Indiáig, sőt tovább akad egy ország is, amelynek nyugat- és amerikabarát pártjai ne lennének ma kényes hely­zetben. Minthogy a washingtoni ma­gas szférákban nincs senki, aki új ha­tározatokat hozna, diplomáciánk min­denütt elkeseredett hátvédharcot vív”. Lippman mindezeket az SZKP XX. kongresszusával kapcsolatban mondja el, de természetesen távolról sem „balról", távolról sem lényegében tá­madja az amerikai külpolitikát.­ Felis­meri viszont, hogy a nyílt erőszakot hirdető és alkalmazó politika tökéle­tesen lejáratta magát a Szovjetunió békepolitikájával szemben, amelyet ő „fenyegető provokációnak" nevez, s ha csak valamelyes rokonszenvre is akar találni, kizárólag úgy lehetséges, ha „lemond sok olyasmiről, amit itt eltökélten támogatunk” Amit ajánl, az ,j, jelentős arányú tőkekivitel", to­vábbá, hogy „ne ragaszkodjanak a ka­tonai feltételekhez", ,sie szankcionál­ják a politikai semlegességet" ne kö­veteljék más országoktól, hogy „ma­gukévá tegyék a szabad kezdeménye­zés amerikai rendszerének összes elveit". Lippman tehát végül is egyetlen megoldást lát, magyarán azt ajánlja, hogy Amerika vesse el a régi módsze­reket, vezessen be újakat, s mintegy békés versenyben szálljon síkra a Szovjetunióval, a világ rokonszenvé­­ért. Mondani is felesleges, kár ennél ékesszólóbb közvetett beismerését ke­resni annak, hogy a Szovjetunió nép­­szerűsége az egész világon milyen óriásira növekedett. Ami pedig a ja­vasolt új módszereket illeti, a szov­jet államférfiak már nem egyszer ajánlották őket az amerikai vezetők figyelmébe. Szükségszerűségükre — úgy látszik — már a tengeren túl is kezdenek mind többen rádöbbenni. GALL ANDRÁS E­JL O II E Konzervatív «prosperitás* A londoni «Derl/y Herald' február 18-i számából (A laburista Daily Herald az alábbiakban ismerteti véleményét­­ a konzervatív kormány nemrégen bejelentett új gazdasági intéz­kedéseiről). ...A tömegeknek természetesen ál­dozatokat kell hozniok. Mac­Millan megint elsősorban a háziasszonyokra hárítja a válság következményeit, őket sújtja a leg­súlyosabban. A kenyér és a tej drágulása 38 millió angol fonttal növeli a ház­tartások fenntartási költségeit. Csu­pán e két cikk további 1 százalék­kal drágítja az életet. A pénzügyminiszternek az alsó­házban bejelentett többi megszorító intézkedése is csak arra jó, hogy még inkább növelje a létfenntartá­si kiadásokat. A részletfizetésre történő ela­dások korlátozása mindenkit sújt, aki új otthont akar alapítani. Nehezebb helyzetben vannak, mint bármikor azok az emberek, a­­kik nyugdíjukból próbálnak meg­élni. De a pénzügyminiszter intézke­dései közül egyik sem szolgálja azt a célt, amire tényleg szükségünk van: a fényűzési cikkek behozata­lának csökkentését és a létfenntar­tásunk szempontjából olyannyira fontos árukivitel ösztönzését. Semmi sem tartóztathatja fel a béremelések szükségességét vagy az erre irányuló nyomást. A kormány nem hajlandó terv­­gazdálkodást folytatni. Előnyben részesíti a konzervatívok hagyomá­nyos politikáját, amely röviden így fejezhető ki: előbb fellendülés, az­tán csőd. A hagyományos konzer­vatív politika nem egyeztethető össze a munkaerők teljes foglalkoz­tatottságának politikájával. Mac­Millan intézkedései vál­ság-költségvetés felé viszik az or­szágot. És valóban, erre kerül majd sor áprilisban. Addigra az Eden-kormány négy költségvetése lesz mögöttünk: egy költségvetés az úgynevezett „pros­peritás” jegyében, és három válság­költségvetés. Milyen sok rosszat hozhat az országnak a „prosperitás” a kon­zervatívok uralma alatt? Súlyos veszteség érte a román szín­művészetet. A február 27-ről 28-ra virradó éjjel hosszas szenvedés után, 63 éves korában elhunyt Nicolae Bal­­tateanu népművész. Igazi művész, igazi honpolgár volt, a szó legteljesebb értelmében. Nicolae Baltatea­nu, a Román Munkáspárt tagja, össze tudta egyeztetni művészi hivatását a társadalmi tevékenységgel, nagy tehetségét, egész munkaerejét a nép kulturális felemelkedésének szol­gálatába állította. Nicolae Baltateanu ■ 1893 november 26-án született, a Craiova tartományi Greci községben. Turnu Severinben vé­gezte középiskolai tanulmányait, majd beiratkozott a színművészeti főisko­lára, amelyet 1916-ban végzett el. 1918-ban a bukaresti Nemzeti Szín­házhoz szerződött, majd később rövid ideig tagja volt a Bulandra-házaspár vezetése alatt álló színiegyüttesnek. 1923-ban N. Baltáteanu ismét visz­­szatért a Nemzeti Színházhoz. Nicolae Báltáteanu magas művészi színvonalú alakításai révén méltán so­rakozik nagy elődei — Grigore Mano­lescu, Constantin Nottara, Aristide Demetriad — mellé. Tőlük vette át és gazdagította a román színpadi művé­szet realista hagyományát. Kiváló színjátszó képességével, sze­repeinek elmélyült tanulmányozásával, páratlan szakmai tudásával Báltátea­­nu olyan jellemeket keltett életre a színpadon, amelyek minden bizonnyal a művészi alakítás példaképeiként ma­radnak fenn a román színjátszás tör­ténetében. Nicolae Baltateanut rendkívüli érde­­meiért, magas színvonalú művészeté­ért s felejthetetlen alakításaiért a Ro­mán Népköztársaság népművésze cím­mel tüntették ki. Megkapta a Munka Érdemrend első fokozatát és állami díjjal jutalmazták. Kortársai és széles nézőközönsége szeretettel övezte és nagyra értékelte művészetét. Mindannyian híven meg­­őrzik Nicolae Báltáteanunak, az em­bernek és a művésznek felejthetetlen emlékét. Nicolae Báltáteanu aranybetűkkel írta be nevét a román színjátszás tör­ténetébe. Sied Alexandrescu, Costache An­toniu, Marcel Anghelescu, Natasa Ale­xandra, Niky Atanasiu, Lucia Sturza-Bulandra, Stefan Braborescu, Aura Buzescu, Radu Beligan, N. Brancomir, Aurel Baranga, G. Cali­boreanu, G. Ciprian, Al. Critico, Jules Cazaban, Marietta Deculescu, Tom­a Dimitriu, M. Davidoglu, Victor Eftimiu, Maria Filotti, Al. Finti, Ion Fintesteanu, Beate Fredanov, Moni Ghelerter, Aurel Ghitescu, Al. Giugaru, Al. Ghibericon, Ion Iancovescu, Al. Kiritescu, Kovács György, Ion Manolescu, V. Ma­ximilian, Agepsina Macri Eftimiu, Vasile Moldovanu, A. Pop Martian, Vlad Mugur, Camil Petrescu, Irina Roichiteanu, Marieta Sado­va, Constantin Sincu, Ion Sahighian, Marioara Voiculescu, George Vraca, V. Valentineanu. Dulles az amerikai sajtó bírálatának kereszttüzében NEW YORK (Agerpres). A TASZSZ jelenti: Az amerikai lapok számos hírma­gyarázója továbbra is erősen bírálja Dulles külügyminiszternek a szenátus külügyi bizottságában mondott beszé­dét. Az Alsop fivérek — a New York Herald Tribune hírmagyarázói — ne­vetségesnek minősítik Dullesnek azt az állítását, hogy a Szovjetunió külpo­litikája „kudarcot szenvedett”, mint­hogy ezt egyáltalán nem igazolják a nemzetközi élet reális tényei. „Ezeket az állításokat nem hiszik el még Dul­les saját nagykövetei sem — írják Alsopék, nem hiszi el még a külügy­minisztérium felsőbb fórumainak egyet­len képviselője sem, egy-két háziembe­re kivételével, akik mindent elhisznek, ami az ő érdeküket szolgálja. S végül, nem hiszi ezeket az állításokat főbb szövetségeseink egyetlen vezetője sem”. Higgins, ugyanennek a lapnak a tu­dósítója megállapítja, h­ogy az ameri­kai kormány tagjainak többsége sem ért egyet Dullesnek azzal a kijelenté­sével, hogy a Szovjetunió „vereséget szenvedett” és ezért vizsgálta felül politikáját. „Az orosz kérdések szak­értőinek túlnyomó többsége nem vere­séget lát a jelenlegi szovjet taktiká­ban, hanem az újabb gazdasági és katonai erő jelét, a Szovjetunió foko­zódó önbizalmát saját erejében”­­– írja a többi között a tudósító. Egyre feszültebb a helyzet Algériában Véres összetűzések a felszabadító mozgalom harcosai és a francia csapatok között PÁRIZS (Agerpres).­­ Algériában egyre feszültebbé válik a helyzet. Sajtójelentések szerint az ország több részében véres összetűzésre került sor a felszabadító mozgalom harcosai és a francia csapatok között. Február 26-án Szidi-Aisiban és más helységekben voltak összetűzések. Oránban a fran­cia rendőrség sortüzet nyitott a mu­zulmán tüntetőkre. Több ember meg­halt, sokan megsebesültek. Mint a la­pok írják, a partizánegységek igen gyakran kelepcébe csalják a francia járőröket. A l’Humanité kiemeli, hogy ha a francia kormánykörök folytatják a gyarmati elnyomás politikáját, a há­ború kiterjedhet egész Algériára. Újabb katonai egységek Algériába kül­désével csak megnehezítik a kérdés megoldását. Több jobboldali lap azonban azt követeli, hogy Algériában olyan poli­tikát­ folytassanak, amely „szavatolja Franciaország jelenlétét" ebben az or­szágban. A L’Aurore szerint ezt egye­bek között a francia hadsereg tudná garantálni. A lap nyíltan követeli, hogy tegyenek újabb „katonai erőfe­szítéseket” Algériában. Guy Holtet rádióbeszéde az algériai kérdésről anyaország és Algéria lakosságához.” A miniszterelnök azt hangoztatta, hogy „Franciaország elismeri és tisz­teletben tartja Algéria perszonáli­sát, s hogy Algériát ezután is elvá­laszthatatlan kapcsolat fűzi Francia­­országhoz”, majd kijelentette, hogy „ami Algéria végső statútumát illeti, a francia kormány tárgyalni fog az algériai nép megválasztandó képvise­lőivel". Guy Mollet hozzáfűzte, hogy „a kormány akciói arra irányulnak, hogy lehetővé tegyék ezeket a vá­lasztásokat, amelyek csakis nyuga­lomban, egy megbékélt Algériában tarthatók meg”. Ezután kifejtette, hogy „a kormány fogadalmához hí­ven haladéktalanul intézkedéseket tesz a gazdasági és társadalmi haladás és bizonyos közigazgatási reformok vég­rehajtása érdekében”. Guy Mollet elismételte, hogy a kor­mány Algéria kérdésében „rendkívüli felhatalmazásokat” kér a nemzetgyű­léstől, mert erre „okvetlenül szüksége van". Ezután az Algériában élő fran­ciákhoz intézve szavait ,a miniszterel­nök a kormány nevében garantálta ne­kik ez országban lévő javaik és jo­gaik megvédését. Hangsúlyozta, hogy „a kormányzó kérésére a kormány máris megtette az első lépéseket biz­tonságuk megóvása érdekében”. Az algériai muzulmán lakossághoz szólva, Guy Mollet az ellenállási harc megszüntetését kérte, leszögezve, hogy „a harcok megszüntetését követő há­rom hónapon belül” megtartják a vá­lasztásokat. A France Presse hírügy­nökség szerint Guy Mollet azzal fe­nyegetőzött, hogy ha az algériaiak nem vetnek véget az ellenállásnak, „Franciaország kénytelen lesz mozgó­sítani összes erőforrásait, hogy min­­den eszközzel biztosítsa a lakosság biztonságát”. Guy Mollet beszédének végén kijelentette: „Franciaország bé­két akar, s fel akarja építeni Algériá­ban a franciák és muzulmánok szabad, testvéri közösségét". PÁRIZS (Agerpres). — Guy Mollet, a francia minisztertanács elnöke feb­ruár 28-án beszédet mondott, amelyet az összes francia rádióállomások köz­vetítettek. „Ezekben a súlyos pillanatokban, amikor Algéria és Franciaország sor­sa kockán forog — mondotta Guy Mollet — a kormány felkért, hogy intézzek ünnepélyes nyilatkozatot az ■zerkesztOség Ga kiadóhivatal: Bukaraat, Plata Sctotell Nr. 1. — Telefon 7.4*.*9. — Előfizetések a postahivataloknál, levélhordóknál te a vállalatok önkéntes lapterjesztőinél. — Nyomdai Combinatul poligrafie Cana Sctntell „I. V. Stalin"* 1966. február 29. «erde Sanghajban múzeumba került az utolsó két riksa Sanghajban múzeumba került a két utolsó riksa. A riksát, ezt a Japánból származó közlekedési eszközt, amely 1874-ben kezdett meghonosodni Kínában, ma már nem használják. A felszabadulás előtt Sanghajban 5 ezer riksa és 7 ezer kuli volt. A felszabadulás után egyre több gépjárművet he­lyeztek forgalomba. A kormány hozzásegítette a ku­likat, hogy más foglalkozást talál­janak. Sokan közülük gépkocsive­zetők, szakmunkások vagy mező­gazdasági munkások lettek. A haj­léktalan idős kulikat otthonokban helyezték el. — ——— JAX STAS — 8452 - 52

Next