Előre, 1957. december (11. évfolyam, 3143-3169. szám)

1957-12-13 / 3153. szám

. Eljött a vizsga, s mi most vala­mennyien kiállunk felelni, szá­mot adni arról, hogy mire jutot­tunk az elmúlt 10 év alatt, hogy miként használtuk fel azokat a mérhetetlen anyagi és szellemi le­hetőségeket, amelyeket népi álla­munk juttatott új szocialista mű­vészetünknek. Az eredményre büszkék lehe­tünk. Ma már bátran állíthatjuk azt, amit ezelőtt 20—25 évvel alig reméltünk, hogy van hazai zene­kultúránk. Csak nézzünk szét a nagyvilág­ban. Egyik legkiválóbb muzsiku­sunk, Constantin Silvestri most hódítja meg Európa legigénye­sebb hangversenyközönségét. Nem­rég nagy sikerrel vendégszerepelt Brüsszelben, Londonban és más nyugati városokban, most pedig azt az örömteljes hírt kaptuk, hogy ő nyerte el az 1957-es lem­ez-nagy­­díjat. Másik nagy karmesterünk George Georgescu Olaszország­ban és Görögországban van.Még szerepelt páratlan sikerrel. S különösen örvendetes dolog az is, hogy fiatal művészeink si­kert sikerre aratnak külföldön Ez pedig igen sokat jelent, mert ezen a téren olyan nagy zenekul­túrával rendelkező országokkal vesszük fel a versenyt, mint Né­metország, Olaszország vagy Franciaország. Ilyen nem volt és nem is lehe­tett a múltban. A kapitalista ro­mán állam nem támogatta a mű­vészeket. Dan Iordachescut, Kó­nya Lászlót és sok más fiatal művészt a népi demokrácia állama fedezte fel és nevelte művésszé. Mert szocialista államnak érdeke, hogy egyetlen tehetség se kallód­jon el. Zeneszerzőink tovább folytatja,­ azokat a haladó, realista hagyo­mányokat, amelyeket a legkiválóbb alkotók zenei oeuvre-je őrzött meg számunkra. Délkelet-Európa két nagy zsenijének, Bartóknak és Enescunak a hagyatékát csak most folytathatjuk hozzájuk mél­tóan. . . Bartók és Enescu sok mindenre megtanított bennünket, megtaní­tottak először is­ arra, hogy a kelet-európai népek zenéjének van visszhangja a nagyvilágban. Az elmúlt 10 évben mi, magyarok és románok még inkább megértettük azt, hogy csak együtt, összefogva harcolhatunk a zenei kozmoszba való mélyebb betörésért. Csodála­tos kincsnek vagyunk a birtokában, egy sok évszázados szinte felhasz­nálatlan népzenekultúrának és ez­zel akarjuk meghódítani a világot. De ehhez tudásra is szükségünk van és a tudáshoz úgy jutunk el, ha megtanuljuk mindazt, amire más népeknek történelmi helyze­tük folytán már évszázadokkal ezelőtt lehetőségük volt, ha asszi­miláljuk mindazt a pozitív ered­ményt, amelyet a világ zenekultú­rája évszázadok alatt létrehozott. Nekünk most nyílt erre teljes le­hetőségünk ! Meg kell teremtenünk és meg is fogjuk teremteni műzenei anya­nyelvünket. Nem egyszerű dolog ez, mert nem elég csak ismerni a népzenét és zenekultúrával ren­delkezni. A­ kettő szintézisére van szükség, amelyben az egyetemes felszívódik szervesen a nemzeti­ben, a népiben. A román és a magyar népzene minden tekin­tetben hallatlan lehetőségeket nyújt a zenei tartalom és forma ilyen­­szerű kitágítására. Bartók és Enescu — egymástól eltérő utakon ugyan — már megmutatták, hogy ez lehetséges, s nekünk folytat­nunk kell az ő útjukat. Mit jelent ez ? Azt, hogy a népi ihletésű, népi szellemű zene ma­gasan szublimált egyéni formá­ban kell hogy jelentkezzék. Nem a népdal egyszerű, személytelen másolása jelenti a zenében a népi szellemet hanem az, hogy meny­nyire értjük meg és tesszük ma­gunkévá annak a lényegét. Azok, akik azt hitték, hogy elég egy­­egy motívum, egy-egy népdalos fordulat ahhoz, hogy a zene népi legyen, keservesen csalódtak, le­maradtak, az idő meghazudtolta őket. Ha a muzsikus valóban átérzi és magáévá teszi a népi szellemet, akkor művében a népi motívumok is saját egyéniségén keresztül kell hogy jelentkezzenek, így alakul­tak ki zenénkben — a szocialista realizmuson belül is — a különféle irányzatok és stílusok. A zenei héten mindezek képviselve van­nak. Az idősebb generáció művei mellett hallhatjuk fiatal zeneszer­zőink alkotásait is. A zenei hét műsora azt bizo­nyítja, hogy népi államunk pártol és támogat minden olyan megnyil­vánulást, amely zenekultúránk elő­rehaladását és népünk szellemi gazdagodását szolgálja. Ugyanakkor új zene­politikánk a néptömegeket mindjobban be­kapcsolja művészeti, kulturális életünkbe. Az a nagy mozgalom, amely az elmúlt években indult a zeneokta­tás kiszélesítéséért, a legrövidebb időn belül fel fogja számolni a ze­nei tudatlanságot, a zenei anal­fabétizmust. És akkor mondhatjuk el majd igazán hogy zenénket mindenki érti és értékeli, mert be­hatolt a legkisebb faluba is, mert mindenki tulajdonává vált. OLÁH TIBOR Jelenet a „Családi ékszerek“ című új román filmből. (Folytatás az 1. oldalról) kapja a dicsekvés ördöge, ragaszkod­nak ahhoz, hogy egyebeket is feljegyez­zek. Ilyeneket például: — Huszonöt éves házasok vagyunk a feleségemmel, de egy bordélyt sem tudtunk a fejünk fölé húzni, míg be nem álltunk a kollektívbe — mondja Munteanu Nicolae állatgondozó. — Sze­retném, ha meglátogatna bennünket, új­ságíró elvtárs, hogy lássa, milyen csi­nos új házacskánk van. Erre aztán Lőrincz Péter bácsi, a szíjgyártó is követeli, jegyezzem fel, hogy ő is építkezik. A betonalapot már leöntötték, tégla, mész faanyag készen, tavaszra tető alatt lesz a háza. Ezek után a házépítők nevének hosszú sora következik, majd a bútor- és rádióvá­sárlóké. (Bocsássanak meg, kedves bar­­caújfalusi kollektivisták, ha nem tu­dom mindnyájuk életének jobbra fordu­lását, sok nagy örömét mind króniká­ba foglalni, de ahhoz egy egész regény kellene.) BESZÉLGETÉS KÖZBEN gyorsan telik az idő. A sűrű hóesésen át puhán ütődik az ablakhoz a déli harangszó, az emberek koszolódnak hazafelé, ebé­delni. Egyiktől is, másiktól is kapom a szíves meghívást, de nem tudom elfo­gadni, mert hiszen még a gazdaságot is meg kell néznem, meg aztán egyetlen szót sem beszéltünk arról, ami pedig a legérdekesebb: mi módon küzdötte ki magát a szegénységből a „Vörös Haj­nal“, hogyan sikerült megszelidíteni a mostoha földet olyannyira, hogy az a Barcaság legjobb termését adja? A három ember, akivel együtt ma­radtam az irodában, Pál Gyula, Sehio­­pu Ion és László Gyula elgondolkozik kérdésemen. Vagy talán nem is a fe­leletet formálhatják magukban, hanem gondolatban újra élik az elszállt har­cos esztendőket? Az elnök kezdi a szót: — Azt mondhatnám, amit annyiszor hallottunk már, de nem lehet eleget ismételni, hogy: nincs rossz föld, csak hozzá nem értő gazda. Mi, amikor meg­alakítottuk a gazdaságot, elhatároztuk, hogy minden áron megtaláljuk a bar­­caújfalusi földek nyitját. Apánk, nagy­apánk belenyugodott, mint megváltoz­­tathatatlanba, hogy határunk rossz, gyengén termő. Mi nem nyugodhattunk bele, ha be akartuk váltani a tagság reménységét , a jómódot. Két irány­ban kellett kezdenünk a kísérletezést a földdel. Egyrészt megjavítani, megpu­­hítani a rideg, agyagos talajt, másrészt kitapasztalni, milyen növények és faj­ták érzik jól magukat benne. Mindket­tőhöz évek kellettek és türelem. László Gyula veszi át a szót: — Türelemben nem volt hiány. Nem panaszkodhatunk a tagságra. Emlék­szem egy-egy osztásra, amikor csak a szekér alján vittek haza valamit a ta­gok. Szemrehányást véltünk kiolvasni a szemükből. Pedig nem. Még ők biztat­tak, majd lesz ez még másképp is, elv­társak... Azt mondtuk nekik: a háztá­ji gazdaságból mindenki hozza a trá­gyáját a közös földekre. Hozták zokszó nélkül, pedig ha eladták volna, pénzt kapnak érte. Trágyával, műtrágyával, jó gondozással sikerült a földeket fel­javítani! — Amiatt sem panaszkodtak, hogy ebbe, vagy amabba a határrészbe más növényt teszünk, mint ahogy az régtől fogva szokásban volt. Az egyéni gaz­dálkodás kényszeríti a földművest, hogy kevéske földjén a búzától kezdve a sze­­mesfuszulykáig mindent termeljen, ha élni akar. A nagyüzemi gazdálkodás­ban megszűnik ez a kényszer, azt ter­melhetjük, amit akarunk, amire legal­kalmasabb a föld. Csak egy példát mondjak: tavasszal mákot vetettünk a cikória és takarmányrépa közé. Kide­rült, hogy a mák nagyon szereti a mi földünket. Huszonhét mázsa termett, ez kilónként 13 lej 50 bánival számítva 36.459 lejt jelent, de pénzt kapunk a mákfejért is, mert azt mint gyógynö­vényt lehet értékesíteni. Persze jövőre már 10 hektáron fogunk mákot ter­meszteni... Nézem a három ember arcát, az elnö­két, az alelnökét, és a párttitkár bri­­gádvezetőét. A három naptól, széltől cserzett homlokot mély ráncok árkol­ják, mint a barázdák a földet. Ha jól emlékszem, öt évvel ezelőtt, óraikor megismertem őket, még simábbak vol­tak ezek az arcok. Nehéz, nehéz küz­delmek, a" közösség sorsáért vállalt fe­lelősség, éjt-nappallá tevő munka vés­ték ezeket a barázdákat. A „Vörös Hajnal“ idei terméseredmé­nyeit — amelyek a föld rabszolgájából a föld urává lett ember győzelmét pél­dázzák — olyan érzéssel írom be a fü­­zetembe, mintha egy virágos ág rózsáit festegetném. Őszi búza 2226 kg hektáronként, őszi árpa 3720 kg, zab 2475 kg, burgonyá­ból 130 mázsa, cukorrépából 120 má­zsa, cikóriából 110 mázsa az átlagter­més. ELÜLT A SZÉL, megállt a havazás, mehetünk szétnézni a gazdaság háza­­táján. Vastag hópárnát tart az ólak fe­dele, bokáig süppedünk a puha fehér­ségbe. Vezetőim jókedvűen mondják, hogy aranyat ér ez a havazás, megvédi a zsenge őszi vetést a korán beállott hidegtől. A „Vörös Hajnal“-nak majd minden gazdasági épülete új. Semmit ők ké­szen nem kaptak, az első istállótól kezdve mindent maguk építettek. Nem szünetelt az építkezés a legnehezebb esztendőkben sem. Régen felhagyott, fé­lig rombadőlt épületeket bontottak le a környéken, azoknak tégláiból építet­tek jókora csűrt, korszerű istállókat, ólakat a jószágnak. Tisztaság, rend mindenül, az állatgondozók nem tit­kolt büszkeséggel mutogatják a jóvérű, fényesszerű­ lovakat, a dús tőgyű tehe­neket. Leglátványosabb a sertéstelep. A kör­nyéken divó szokás szerint a sertésós magas, pajtaszerű­ épület, belül, a fal­közép magasságában galéria fut, ami bizonyos színpadszerűséget kölcsönöz a tágas helyiségnek. Lent, a földszint rekeszeiben vannak a tenyészkocák. A galéria arra szolgál, hogy az etetés és pihenési idő alatt ide felrekesztik a m­a­lacokat, hogy ne zavarják az anyjukat. Éppen vége az etetésnek, amikor betop­panunk. Soós Mária, a gondozó sorra nyitogatja a galéria rekeszeinek ajtaját, szabad az út a kismalacok előtt. Tün­dén látvány, amint a rózsaszínű kicsi állatok víg sivalkodással ugrálnak le­felé a létrákon és megrohanják az elé­gedetten röfögő anyákat. Órákig el tud­nám nézni a temérdek kismalac fürge ugrándozását fel s le a létrákon, de az idő sürget. Még meg kell néznem a malmot, a nemrég vett háromtonnás Molotov-teherautót s a műhelyeket. De jól eső érzés látni mindenfelé a hozzáértést, a jómód és gazdagodás je­leit, s közben hallgatni a terveket ar­ról, hogy és mint lesz majd jövőre. EGY CSEPPET SEM csodálkozom, hogy Schwarz Paul, a Szeben környéké­ről erre vetődött fiatal szász traktoris­ta három nyár után gyökeret vert itt, feleségül vevén Pál Jolán ifjú leány­zót. Nem csodálkozom, hogy a közép- és főiskolákra kiröppent fiatalok visz­­szavágynak és visszakészülnek ide. Az elnök Tibor nevű fia, aki most végzi a fővárosban a mezőgazdasági egyete­met, itt akar agronómus lenni. Gyula, a kisebbik, aki esztergályos szakmát tanult és a sztálinvárosi teherautógyár­ban dolgozik, csak azt várja, hogy megnagyobbítsák a lakatosműhelyt, esz­tergapadot vegyenek, s akkor a gyárat felcseréli a kollektívvel. Itt van jövő­jük a fiataloknak. Késő este kerülünk vissza a székház­hoz. A kivilágított ablakok fényes koc­kákat vetnek a fehér hóra. A küszöbön gyökeret ver a lábam. Bentről megkapó szépségű hegedűhang szűrődik ki a csendes estébe, aztán csengő fiatal han­gok kórusa. Próbát tart az énekkar. Nagy Sándor barátom, az ihletett kezű parasztember játszik a hegedűn, aki öt évvel ezelőtt azt mondta nekem, hogy nem akar tovább a föld rabja lenni. SIPOS ANDRÁS A "éPÍ ^meliert ION STAN PÄTRAS A máramarosi Szaplonca temetőjének is faragott, festett fejfái művészek és szakemberek csodálatát váltották ki. Alkotójuk, Ion Stan Patras, egyszerű, is­kolázatlan szaploncai paraszt, már el­indult az országos hít útján. Rövidfil­met készítettek róla, rövidesen megje­lenik Radu Bogdán könyve a szaploncai fejfákról, művesnek, újságírók keresik fel az egyszerű, finom faragásokkal dí­szített házat. Nekem Vida Géza hívta fel a figyel­memet erre a ritka, Máramarosban is páratlan népművészeti ágra, ő mutatta a fejfákról készült első fényképfelvéte­leket. A fejfák rokonságot mutatnak a szé­kely kopjafafaragással, ez a rokonság főleg a sírfeliratokban megbúvó tréfás, a halállal komázó, életizű jellegben nyilvánul meg, de a faragás motívumai, a fejfák keresztalakja és az a sajátos­ság, hogy figurális ábrázolásban eleve­nít, a székely kopjafáktól eltérő voná­sokról tanúskodik. C­taplonca a Tisza mentén fekszik, Szigettől 18 kilométerre. Nagy, négyezer lelkes község, szántója kevés, főleg havasi legelői és gyümölcsösei hí­resek. Lakói nagyrészt vándorló-erdőlő, alkalmi munkákra szegődő hajdani — koldus-kiváltságokat őrző — szabad bocskoros nemesek, valójában, néhány kivételtől eltekintve, törpebirtokokon juhászkodó, legeltető szegényparasz­tok. Az egész falu néhány család tere­bélyes elágazása. A legkiterjedtebb fa­míliák a Stanok, a Holdisok. A község fekvése rendkívül szép, szét­szórt faházakból álló, kígyózó utcaso­rai festőiek, mint Máramaros minden falva. Szaploncán van kollektív gazdaság, virágzó, 300 hektáron elterülő gyü­mölcstermesztő szövetkezet, modern eme­letes iskola, kultúrház, malom, fejlett község, mely azonban életformájában és szokásaiban megőrizte ősi jellegét, legdúsabb televényét a virágzó népmű­vészetnek. Elég a templom mellett fekvő sír­­kert fejfáinak festett képeit ismernünk ahhoz, hogy pontos képet kapjunk az itt élő népek foglalkozásáról, viseleté­ről, szokásairól, életük külső meneté­ről és gondolkodásuk, érzelmeik, kép­zeletviláguk belső, rejtett vonásairól. Ezek a fej­fákra festett miniatűrök naivak, mint középkori barátok iniciá­léba foglalt rajzai. Egyszerű természe­tességük bája azonban megkapó. Egy részük a „megboldogultat“ úgy eleveníti, hogy életének megszokott fog­lalatossága közben ábrázolja. Juhokat terelő, görcsös botra könyöklő pásztor, vásárra hajlott ökrökkel vesződő pa­raszt, a gyümölcsszedő, kocsmázó le­gény, medvével viaskodó favágó, munka közben pihenő kaszás, mosó, fonó, szö­vő, tyúkokat etető asszonyok stb. Szíve­sen idézi a halál körülményeit: villám­­sújtotta kapáló paraszt, erőszakos ha­lállal halt legény, fehérköpenyes orvos előtt szorongó asszony. Nagyon mély ennek a fába faragott képírásnak a rokonsága a népköltészet­tel. A merev, frontális beállítottságú, primitív képzelet-szülte képek nemcsak kitűnő, gyakran igen élesszemű megfi­gyelésekre mutatnak, de különös Uraiság is rejtőzik bennük. Egy asszony, aki karjait hivogatóan szélesre tárja, kifejezően sürű­ egyszerű képbe egy városban telt, magányban élt életet. Menyasszonyi ruhába öltözött leány, aki meghalt, mielőtt menyasszony lehetett volna, feketeruhás, nagykendős öregasszonyok, akiknek élete már lassú ballagás a sír felé — mind a szomorú­ság árnyalt kifejezései. Ad áramatos folklórja gazdag a kese- Yí­r­i sorsot panaszló dám­ákban, a szomorúság elnyújtott dalaiban, de ép­pen annyira sajátjai a hetyke ku­rtautó­sok is, a tréfás és átkozódó énekek. Ez a kettősség megnyilvánul a szap­loncai Stan Patras művészetében is. Mindenekelőtt a szövegek árulkodnak a merész, hetyke vagy humoros hangról, de nem hiányzanak a képekből sem. Az egyik fejfán juhokat fejő pásztor ül egy felfordított sajtáron, hátára öklelő kecskebak ugrik. A még életében ma­gának sírhelyet vásárló és fejfát állító Holdis Axena cicomás özvegyi ruhában ül roskadásig terített asztalánál, gőgö­sen, jóllakottan. A fejfán sírfelirata : „Mióta megözvegyültem, / munkával ké­nyes derekam/ én biza nem gyötörtem — / gyötörje más. / Kiadtam felébe a föl­dem — / sütöttem-főztem, / s azóta foly­vást tart az­­ evés-ivás.“ Vagy nézzük a vén pásztor, Finte Toader kesergőjét: „Hatvan évet éltem, s senkit nem szerettem, / csak ökreimet. / őket sem kíméltem, / ha me­g mé­rge­­sődtem, / nagyot átkozódtam, s végük áhítottam. / No de, ime — / engem ért a vég. / Engem nem kimért — / csak ökreimet.“ Rusu­loan adóvégrehajtó felirata: ,,Kérve-kérlek, kedves polgár, / igaz szívvel itt adózzál.“ A tréfás, gunyoros képek, sírfelira­tok idézését folytathatnám, de ízelítőül ennyi is elég. Alaphangulata csaknem mindegyiknek azonos: a zsugori, ma­gának való, fennhéjázó, mások munká­ján élősködő, gőgös emberek if­ontuli kigúnyolása. Ezek a csúfolódó sorok teljes összhangban vannak az emberi fájdalmat, szomorúságot, nehéz sorsot mélyen megértő rezdülésekkel. Mindket­tő egyazon igazságszolgáltatásból ered, mindkettő is életmoz­dás. Sz­ülőn kell beszélni a sírkeresztek művészi faragásáról — ugyanaz a tökéletes stílus, arány- és diszn­óérzék nyilvánul meg bennük, mint Máramaros faházaiban, ősi fatemplomaiban. Ez a művészet olyan zárt, megbonthatatlan egységet mutat, mint maga a mára­ma­rosi táj. A legősibb geometriai formák össz­hangba olvadnak a madarak, virágok, fák, figurák stilizált rajzaival. Dusán faragva ezek a disztrómotívumok von­ják be az egész fejfát, ezek szolgáltat­ják a figurális kis kompozíciók kere­tét is. Máramarosban sok a faragott fejfa. Apáról fiúra szálló hagyományok őriz­ték meg a fejfa, a kereszt ősi formáját s a motívumokat is. Az, amit Stan Pat­ras új vonásként hoz az ősi művészetbe, a kis kompozíciók, a sírfeliratok s az ezekből áradó lírai jelleg. A realiszti­kus megelevenítés, hol panaszos, hol csúfondáros hang: az élet profán íze. S­tan Patras a templom melletti tar *-e metőhöz közel, tágas, cserepes, fa­ragott tornácú házban lakik. Szobáiban is remekbefaragott székek, körbefutó fakanapé, a falakon cifra tá­nyérok, köcsögök sora. Különös ember. Nyugtalan, csupa ideg. Faragóművészetére nem sok ügyet vet —■ talán nem is fejlődött volna ki ben­ne soha ez a képesség, ha a szegény­ség nem kényszeríti rá, hogy valami kereset után nézzen. Mint minden kisföldű máramarosi csa­lád legényfia, alkalmi munkából élt, erdölni járt, vasutat építeni — mikor mi akadt. Ahogy a katonaságtól vissza­jött, megnősült, valami földet az asz­­szony is hozott, de házat már nem volt miből építeni. Akkor, 1935-ben kez­dett el kapufélfákat, székeket, fejfá­kat faragni. Gondja most is sokkal több van a gazdaságra, mint a festésre, faragásra. Két hektár földet szerzett és hozzá jó­szágot, házat épített — él, mint a töb­bi szaploncai földműves. Életéről rendkívül keveset beszél, zár­kózottsága a szokottnál is nagyobb. Is­kolázatlan, a kijárt két elemiben csak épp a betűvetést tanulta meg. Már gyerekkorában sokat faragott, mint min­den idevaló gyerek. Állatokat, szeke­reket, emberi figurákat. Az övéi voltak a legsikerültebbek, úgy mondták — emlékszik vissza — olyanok voltak, mintha élnének. — Szeretek menni — más tájakat, más embereket látni és nagy városo­kat — megállni, ahol tetszik a hely, s kedvemre nézelődni. Egyedül vibráló nyugtalansága kü­lönbözteti meg másoktól. Nyugtalan­sága, mely állandó tevékenységben ol­dódik fel s — anélkül, hogy számot adna róla — művészi alkotásban. Képzelete a földhöz hasonló, mely búzát, kukoricát, gyenge sarjut terem, gyümölcsfákat nevel s csak a maga ön­tudatlan gyönyörűségére fakaszt re­mekmívű virágokat. BÁNYAI JUDIT : Szaploncai fejfa ELŐRE Kövessük példáját Vásárhelyi Sándor elvtársat min­denki szereti és becsüli a nagyváradi Május 1. szőrmegyárban. A fiatal párttagjelölt — szegény munkáscsa­­lád gyermeke — fegyelmezettségével, szorgalmával, szerénységével és jó munkájával tűnt ki társai közül. A feladatok teljesítésében mindig az el­sők közt van, tervét mind mennyisé­gi, mind minőségi szempontból min­den hónapban 30—40 százalékkal túl­teljesíti. Munkatársaival szemben fi­gyelmes, igyekszik a legmesszebbme­nő szakmai és politikai támogatást nyújtani. E jó tulajdonságaival kivívta üzemünk dolgozóinak és vezetőinek őszinte megbecsülését, szeretetek PARAY SÁNDOR levelező Szakszervezetünk jó munkát végzett A kaláni Viktória üzemben nemré­gen vették számba azokat az ered­ményeket, amelyeket az egy évvel ezelőtt megválasztott szakszervezeti bizottság megvalósított. A szociá­lis csoport például 80 gyermeket küldött el különböző nyaralótáborok­ba,­­ köztük tizet Marnakr­a, a ten­gerpartra. Ugyanez a csoport meglá­togatta az üzemi munkások egy részét otthonukban, észrevételei alapján pe­dig javaslatokat tett a szakszerve­zeti bizottságnak a fogyatékosságok megszüntetése érdekében. E csoport munkájának eredményeként szellőz­tető berendezéseket szerelnek fel a munkáslakásokban, konyhát létesíte­nek a kórházban, olyan gyógyszere­ket szereztek be, amelyekben hiány mutatkozott. Az üzem asszonyai, a háziasszo­nyokkal együtt 85.000 kg. ócskava­sat gyűjtöttek össze. A békebrigád és az Olga Bande brigád tagjai egész éven át átlagosan 30—40 szá­zalékkal teljesítették túl tervüket, s így elnyerték a Viktória üzem élbri­gádja címet. KRASZKA JÓZSEF levelező Jövő évre termelnek a gyergyói lenfonodában A gyergyói lenfonoda december 5-én teljesítette évi globális és vá­laszték­tervét, s csütörtök délután óta 1956-ra termel. A január 1 és no­vember 30 közti időszakban az üzem dolgozói 62.000 kg. lenfonalat termel­tek terven felül. Az önköltséget ez idő alatt 14,2 százalékkal sikerült csökkentenünk, ami 1.976.000 lejnek felel meg. Az egy főre eső ter­melékenység 18 százalékkal növeke­dett. Ezt követi természetesen az új bérezési rendszer bevezetésével be­állott javulás, ami átlagosan 15 szá­zalékos növekedésnek felel meg. SIMON ZOLTÁN levelező Községfejlesztés Marosvásárhely rajon az önadót illetőleg egyike az ország legjobb­jainak. Elegendő végigjárni a közsé­geket, hogy erről meggyőződhessünk. A rajon­ területén csak 1957-ben hat új iskolát, egy bentlakást, két óvodát, nyolc új kulturotthont, három középü­letet, harminc új hidat, egy hídmér­leget, tizenhárom közkutat építettek. Továbbá negyvenkét iskolát, tizenhét kulturotthont, harminckét hidat bőví­tettek ki, illetve végeztek rajta na­gyobb javítást, 3 falut és 2 kulturott­­hont villamosítottak, 2 középületbe bevezették a földgázt, stb. Jellemző a kis falvak nagy lelkesedésére, hogy csak egy példát hozzunk fel: Firatahá­­zán a művelődési házat két hét alatt — kőműves szaknyelven — „pirosba húzták“. Jelen pillanatban is élénk tevékeny­ség folyik: mintegy 50 különféle mun­kálatot végeznek önadóból. Természetesen az eredmények mel­lett hibák is előfordultak, különösen az első években. Akadtak lelkiismeret­len egyének mint Koronkán Muszka János, Sárdon Székely Sándor, Er­­nyén Fülöp Ferenc, akik rosszul gaz­dálkodtak a nép vagyonával, saját céljaikra is használtak belőle, s emi­att ezekben a falvakban bizonyos idő­re a dolgozók bizalma az önadózta­tással kapcsolatban megrendült. Akadt pár község, ahol a néptaná­csok elnökei és titkárai közömbösen viseltettek az önadó begyűjtésével a munkálatok irányításával és ellenőr­zésével. Csak ezzel magyarázható az, hogy a rajonban 1957 elején az előb­­bi évekről 86.426 ilei önadó hátralék volt. Ennek jelentős része Nyárádszereda községre esett, hátraléka tíz kisebb faluéval is vetekedett, itt évek óta nem jutottak túl a tervezgetésen, nem képesek az iskolát kibővíteni, kultúr­otthont építeni. Hasonló a helyzet Mezőcsáváson is, ahol Sándor János néptanácsi elnök többért kellene fog­lalkozzék az önadó kérdésével. Ha nem így állanának a dolgok Mezőmé­nesnek már kulturotthona lenne, Me­zőfelében kibővítették volna a műve­lődési házat és a zömmel tartományi és rajoni segéllyel felépített csávási kultúrotthont is befejezték volna. So­mosdon nem kellett volna leépíteni az iskola második tagozatát sem, s jobb lenne a beiskolázás is. A karácsony­­falvi néptanács is törődhetne a bodoni iskola felépítésével, hogy ne kelljen magánházban tanítsanak akkor, ami­kor évek óta rendelkezésükre áll az építő­anyag. Az 1957-es év az eddigiekhez ké­pest jelentős változást hozott. Maros­­vásárhely rajonban már 95 százalék­ban begyűjtötték az idei önadót. En­nek az eredménynek az elérésében nem kis szerepe volt a képviselők és a hon­polgári bizottságok jó munkájának. Csakis ez a magyarázata annak, hogy a Backamadarashoz tartozó Bálint­­falván már 1958-ra gyűjtik az önadót, és Mészáros József, Olariu Domokos, Fogarasi Jenő, Dascal Dénes és má­sok lelkes munkájával a művelődési házat rövid idő alatt fedél aljáig elké­szítették. Ugyancsak az eredményes politikai munkát igazolja Szitás Is­tván berge­­nyei dolgozó öntudatos magatartása is, akit a nagygyűlés felmentett az önadó alól, mégis annak kétszeresét vállalta és ki is fizette. A bergenyei művelődési ház építésében a képvise­lők is, köztük Muntean István, Bor­bély Jenő, Soós Lajos szép példát mutattak. Marosvásárhely vajon önadóztatás­ból elért eddigi eredményei a népta­­nácsok és a tömegek szoros kapcsola­tának bizonyítékai. A néptanács és a tömegek helyes kapcsolata egyben legfőbb biztosítéka néptanácsaink jövőbeni eredményes tevékenységének is, tízéves népköz­­társaságunk további politikai, gazda­sági és kulturális fejlődésének. SZÁSZ ELEMÉR Marosvásárhely rajon néptanácsának titkára önadóból Marosvásárhely rajonban 1957. december 13., péntek 1918 DECEMBER 13 Történelmünk minduntalan fi­gyelmeztet arra , mennyi vér és életáldozatot kellett hoznia a mun­kásosztálynak ahhoz, hogy győzhes­sünk. Szinte nincs is hónapja az évnek, melyben ne emlékeznénk a forradalmi harc hőseire, melyben ne hódolnánk azok emlékének, akik elestek az áldozatos harcban, hogy majd velünk és általunk győzhes­senek. Szocializmust építő népköz­­társaságunk tíz esztendejét évtize­dek és évszázadok küzdelme előzte meg, csatározások megszámlálha­tatlan sokasága, melyet nem csu­pán a nyomor és elnyomatás kény­szere, hanem a jobb és szeb­b em­beri élet reménye is indított el. Ki­törölhetetlen emlékei ezek dolgozó népünknek, legszebb és legigazabb hagyományai, melyeknek ápolásai immár szintén hagyománnyá vált. Ilyen feledhetetlen emléke dol­gozó népünknek az 1918 december 13-i bukaresti munkástüntetés. A tőkés világ első nagy megszagga­­tásának időszaka volt ez, amikor az oroszországi proletariátus dicső forradalma kiszakította az imperia­lizmus láncából a föld egyhatodát. S a láncokat olvasztó forradalmi tűz lángja átcsapott hozzánk is, hisz közvetlenül az új világ hatá­rán állottunk és az imperialista há­ború, a tőkés-földesúri elnyomatás nem kevesebb nyomorúságot és szenvedést okozott nálunk, mint a cár birodalmában. Az 1918-as év, a forradalmi megmozdulások, sztrájkok, tüntetések, politikai szer­vezkedések éve volt Romániában. Az alakuló és szervezkedő kommu­nista csoportok a forradalmi öntu­dat és a következetes osztályharc terjesztői és szervezői voltak. A munkásosztály igen hathatósan ki­nyilvánította elszánt akaratát: nem engedi, hogy Románia a szovjet­­ellenes intervenció eszközévé vál­jék. A hadiflotta matrózai megta­gadták az engedelmességet és fel­húzták a vörös zászlót, amikor a fiatal szovjethatalom ellen akarták küldeni őket, szerte az országban a dolgozók készültek az elnyomók hatalmával szembeszegülni, sor­ra alakultak a forradalmi szellemű üzemi bizottságok, munkástaná­csok. De nemcsak a proletariátus ké­szült és szerveződött, készült a burzsoá-földesúri hatalom is, hogy leszámoljon a munkásmozgalom­mal, hogy véget vessen annak az állandó veszedelemnek, mely fe­nyegette létét. S amikor a buka­resti nyomdászok, a „vörös cenzú­ra“ hősei, akik nem voltak hajlan­dók a szovjetellenes és népellenes irományokat kinyomtatni, politikai sztrájkba kezdtek, úgy vélték el­jött a leszámolás ideje. A nyomdá­szok gazdasági követeléseik mellett politikai követelésekkel is fellép­tek : az ostromállapot megszünte­tését, az üzemi bizottságok hivata­los elismerését követelték. Pár nap alatt a főváros egész munkássága csatlakozott a nyomdászok moz­galmához s amikor december 13-án a munkástüntetők b­ékésen vonul­tak a szakszervezetek székháza fe­lé, a Nemzeti Színház terén a vér­szomjas burzsoá­ földesúri hatalom sortüzet nyittatott rájuk. Több mint száz halottja és többszáz se­besültje volt az elnyomók orvtáma­­dásának. S a letartóztatott munká­sok százai között ott volt J. C. Frimu is, a proletariátus szeretett vezetője, akit aztán halálra kínoz­tak az úri rend pribékjei. A tőkés-bojár uralkodó klikk megtalálta a keresett és várt alkal­mat, valóban 1918 december 13-án lehetősége nyílt vérontásra, gyilko­lásra és kegyetlenkedésre. De ab­ban tévedett, hogy ez alkalommal leszámolhat a munkásosztállyal. A proletariátust, a társadalom feltö­rő osztályát nem lehet sem elpusz­títani, sem legyőzni. S ha egy-egy csatában vereséget is szenved, az eljövendő új csatákban már hasz­nosítja az elvesztett ütközet tanul­ságait és még közelebb kerül elke­rülhetetlen győzelméhez. S a tanul­ságok sohasem maradnak el: 1918 december 13 is megtanította a ro­mániai munkásosztályt arra, hogy csak saját erejébe és a pártja­­ve­zette harcba bízzék, semmi egyéb nem hozhatja el számára a szaba­dulást. Hisz a Nemzeti Színház te­rén elkövetett vérengzést még két hét sem választotta el azoktól az ünnepélyes fogadalmaktól, melye­ket a burzsoázia a gyulafehérvári nyilatkozatában tett a demokráciá­ról, a szabadságjogokról. A bur­­zsoá demokrácia elvi szólamait ha­mar követték a gyakorlati példák. Amikor érdekeiről és főként hatal­máról van szó, a burzsoázia nem ismer sem tréfát, sem demokrá­ciát. A történelem egyéb tanulságok­kal is szolgál: a gépfegyverek mit sem használnak a munkásosztály forradalmi harca ellen. Pár nappal a december 13-i vérengzés után Bukarest dolgozóinak tízezrei a vörös zászlók erdei alatt és az In­­ternacionálé hangjai mellett kisér­ték utolsó útjára vezetőjüket, Fri­­mut. December 16-án pedig 6000 fővárosi vasutas sztrájkba lépett és forradalmi harcával kivívta követe­léseinek elfogadását. Íme a köz­vetlen eredmény, amivel „az elpusz­­títhatatlanok pusztítása“ jár, s mi pedig, s velünk együtt a december 13-i tüntetés élő veteránjai tanúi le­hettünk annak, hogy még 30 év sem telt el a Nemzeti Színház téri vé­rengzés után és megdőlt hazánk­ban a kizsákmányolók utolsó erőd­je és létrejött az évszázados har­cok legszebb vívmánya, a Román Népköztársaság. (K. J.) Ahol a székely szőttest szövik .k­islánykorom­ óta ismerem a csik­­ó­szentkirályi „festékest“, ahogy nálunk a székely szőttest hívják. A napokban valami dolgom akadt Szent­királyon és ott esteledtem. Amint az utcán egy baráti ház felé tartottam, két széles kivilágított ablakra lettem figyelmes, amely mögül ének és osz­­továta csattogása hallatszott. Meg­tudtam, hogy a Csíkszeredai Augusz­tus 23 szövetkezet szövödéje. Be­mentem. Már az előszobában volt min elámulni. Hárman voltak ott. Egy fia­tal nő centiméterrel méregette a leterí­­tett gyönyörű, nagy szőnyeg szebbnél szebb színekben pompázó mintáit és egy füzetbe rajzolta. Egy másik fiatal nő 20—30 centiméteres piciny kis szőnyegek rojtját vagdosta hajszál pontosan. De szépek lehetnek kicsi ágyak elé rakva ! Azt a nagy szőnyeg­e­get, amelyet két lány szőtt a legelső S­osztováján, majd sokan megcsodálják, tán külföldön is. Elnézem az osztovátákban ülő sok szép, egészséges arcú leányt. Milyen szépek, jókedvűek, pirospozsgásak. A­­mikor szóbaálltam velük s hallottam milyen szeretettel beszélnek a munká­jukról, egy régi mondás jutott az e­­szembe: a boldogság szépít. Ez így van. A székely szőttes legelőször ne­kik jelent örömet nekik, akik állat­ják Bizony boldog lesz az a vőle­gény, aki ilyen leányt választ magá­nak. Olyan hozományt kap vele, a­­mely soha el nem válik. Büszke va­gyok székely leánytestvéreimre, akik­nek a hírük nem áll meg a Hargita alatt, hanem az egész világ ismerni, szeretni és csodálni fogja a kezük munkáját. PÉTER V. ROZALIA levelező

Next