Előre, 1957. december (11. évfolyam, 3143-3169. szám)
1957-12-13 / 3153. szám
. Eljött a vizsga, s mi most valamennyien kiállunk felelni, számot adni arról, hogy mire jutottunk az elmúlt 10 év alatt, hogy miként használtuk fel azokat a mérhetetlen anyagi és szellemi lehetőségeket, amelyeket népi államunk juttatott új szocialista művészetünknek. Az eredményre büszkék lehetünk. Ma már bátran állíthatjuk azt, amit ezelőtt 20—25 évvel alig reméltünk, hogy van hazai zenekultúránk. Csak nézzünk szét a nagyvilágban. Egyik legkiválóbb muzsikusunk, Constantin Silvestri most hódítja meg Európa legigényesebb hangversenyközönségét. Nemrég nagy sikerrel vendégszerepelt Brüsszelben, Londonban és más nyugati városokban, most pedig azt az örömteljes hírt kaptuk, hogy ő nyerte el az 1957-es lemez-nagydíjat. Másik nagy karmesterünk George Georgescu Olaszországban és Görögországban van.Még szerepelt páratlan sikerrel. S különösen örvendetes dolog az is, hogy fiatal művészeink sikert sikerre aratnak külföldön Ez pedig igen sokat jelent, mert ezen a téren olyan nagy zenekultúrával rendelkező országokkal vesszük fel a versenyt, mint Németország, Olaszország vagy Franciaország. Ilyen nem volt és nem is lehetett a múltban. A kapitalista román állam nem támogatta a művészeket. Dan Iordachescut, Kónya Lászlót és sok más fiatal művészt a népi demokrácia állama fedezte fel és nevelte művésszé. Mert szocialista államnak érdeke, hogy egyetlen tehetség se kallódjon el. Zeneszerzőink tovább folytatja, azokat a haladó, realista hagyományokat, amelyeket a legkiválóbb alkotók zenei oeuvre-je őrzött meg számunkra. Délkelet-Európa két nagy zsenijének, Bartóknak és Enescunak a hagyatékát csak most folytathatjuk hozzájuk méltóan. . . Bartók és Enescu sok mindenre megtanított bennünket, megtanítottak először is arra, hogy a kelet-európai népek zenéjének van visszhangja a nagyvilágban. Az elmúlt 10 évben mi, magyarok és románok még inkább megértettük azt, hogy csak együtt, összefogva harcolhatunk a zenei kozmoszba való mélyebb betörésért. Csodálatos kincsnek vagyunk a birtokában, egy sok évszázados szinte felhasználatlan népzenekultúrának és ezzel akarjuk meghódítani a világot. De ehhez tudásra is szükségünk van és a tudáshoz úgy jutunk el, ha megtanuljuk mindazt, amire más népeknek történelmi helyzetük folytán már évszázadokkal ezelőtt lehetőségük volt, ha asszimiláljuk mindazt a pozitív eredményt, amelyet a világ zenekultúrája évszázadok alatt létrehozott. Nekünk most nyílt erre teljes lehetőségünk ! Meg kell teremtenünk és meg is fogjuk teremteni műzenei anyanyelvünket. Nem egyszerű dolog ez, mert nem elég csak ismerni a népzenét és zenekultúrával rendelkezni. A kettő szintézisére van szükség, amelyben az egyetemes felszívódik szervesen a nemzetiben, a népiben. A román és a magyar népzene minden tekintetben hallatlan lehetőségeket nyújt a zenei tartalom és forma ilyenszerű kitágítására. Bartók és Enescu — egymástól eltérő utakon ugyan — már megmutatták, hogy ez lehetséges, s nekünk folytatnunk kell az ő útjukat. Mit jelent ez ? Azt, hogy a népi ihletésű, népi szellemű zene magasan szublimált egyéni formában kell hogy jelentkezzék. Nem a népdal egyszerű, személytelen másolása jelenti a zenében a népi szellemet hanem az, hogy menynyire értjük meg és tesszük magunkévá annak a lényegét. Azok, akik azt hitték, hogy elég egyegy motívum, egy-egy népdalos fordulat ahhoz, hogy a zene népi legyen, keservesen csalódtak, lemaradtak, az idő meghazudtolta őket. Ha a muzsikus valóban átérzi és magáévá teszi a népi szellemet, akkor művében a népi motívumok is saját egyéniségén keresztül kell hogy jelentkezzenek, így alakultak ki zenénkben — a szocialista realizmuson belül is — a különféle irányzatok és stílusok. A zenei héten mindezek képviselve vannak. Az idősebb generáció művei mellett hallhatjuk fiatal zeneszerzőink alkotásait is. A zenei hét műsora azt bizonyítja, hogy népi államunk pártol és támogat minden olyan megnyilvánulást, amely zenekultúránk előrehaladását és népünk szellemi gazdagodását szolgálja. Ugyanakkor új zenepolitikánk a néptömegeket mindjobban bekapcsolja művészeti, kulturális életünkbe. Az a nagy mozgalom, amely az elmúlt években indult a zeneoktatás kiszélesítéséért, a legrövidebb időn belül fel fogja számolni a zenei tudatlanságot, a zenei analfabétizmust. És akkor mondhatjuk el majd igazán hogy zenénket mindenki érti és értékeli, mert behatolt a legkisebb faluba is, mert mindenki tulajdonává vált. OLÁH TIBOR Jelenet a „Családi ékszerek“ című új román filmből. (Folytatás az 1. oldalról) kapja a dicsekvés ördöge, ragaszkodnak ahhoz, hogy egyebeket is feljegyezzek. Ilyeneket például: — Huszonöt éves házasok vagyunk a feleségemmel, de egy bordélyt sem tudtunk a fejünk fölé húzni, míg be nem álltunk a kollektívbe — mondja Munteanu Nicolae állatgondozó. — Szeretném, ha meglátogatna bennünket, újságíró elvtárs, hogy lássa, milyen csinos új házacskánk van. Erre aztán Lőrincz Péter bácsi, a szíjgyártó is követeli, jegyezzem fel, hogy ő is építkezik. A betonalapot már leöntötték, tégla, mész faanyag készen, tavaszra tető alatt lesz a háza. Ezek után a házépítők nevének hosszú sora következik, majd a bútor- és rádióvásárlóké. (Bocsássanak meg, kedves barcaújfalusi kollektivisták, ha nem tudom mindnyájuk életének jobbra fordulását, sok nagy örömét mind krónikába foglalni, de ahhoz egy egész regény kellene.) BESZÉLGETÉS KÖZBEN gyorsan telik az idő. A sűrű hóesésen át puhán ütődik az ablakhoz a déli harangszó, az emberek koszolódnak hazafelé, ebédelni. Egyiktől is, másiktól is kapom a szíves meghívást, de nem tudom elfogadni, mert hiszen még a gazdaságot is meg kell néznem, meg aztán egyetlen szót sem beszéltünk arról, ami pedig a legérdekesebb: mi módon küzdötte ki magát a szegénységből a „Vörös Hajnal“, hogyan sikerült megszelidíteni a mostoha földet olyannyira, hogy az a Barcaság legjobb termését adja? A három ember, akivel együtt maradtam az irodában, Pál Gyula, Sehiopu Ion és László Gyula elgondolkozik kérdésemen. Vagy talán nem is a feleletet formálhatják magukban, hanem gondolatban újra élik az elszállt harcos esztendőket? Az elnök kezdi a szót: — Azt mondhatnám, amit annyiszor hallottunk már, de nem lehet eleget ismételni, hogy: nincs rossz föld, csak hozzá nem értő gazda. Mi, amikor megalakítottuk a gazdaságot, elhatároztuk, hogy minden áron megtaláljuk a barcaújfalusi földek nyitját. Apánk, nagyapánk belenyugodott, mint megváltoztathatatlanba, hogy határunk rossz, gyengén termő. Mi nem nyugodhattunk bele, ha be akartuk váltani a tagság reménységét , a jómódot. Két irányban kellett kezdenünk a kísérletezést a földdel. Egyrészt megjavítani, megpuhítani a rideg, agyagos talajt, másrészt kitapasztalni, milyen növények és fajták érzik jól magukat benne. Mindkettőhöz évek kellettek és türelem. László Gyula veszi át a szót: — Türelemben nem volt hiány. Nem panaszkodhatunk a tagságra. Emlékszem egy-egy osztásra, amikor csak a szekér alján vittek haza valamit a tagok. Szemrehányást véltünk kiolvasni a szemükből. Pedig nem. Még ők biztattak, majd lesz ez még másképp is, elvtársak... Azt mondtuk nekik: a háztáji gazdaságból mindenki hozza a trágyáját a közös földekre. Hozták zokszó nélkül, pedig ha eladták volna, pénzt kapnak érte. Trágyával, műtrágyával, jó gondozással sikerült a földeket feljavítani! — Amiatt sem panaszkodtak, hogy ebbe, vagy amabba a határrészbe más növényt teszünk, mint ahogy az régtől fogva szokásban volt. Az egyéni gazdálkodás kényszeríti a földművest, hogy kevéske földjén a búzától kezdve a szemesfuszulykáig mindent termeljen, ha élni akar. A nagyüzemi gazdálkodásban megszűnik ez a kényszer, azt termelhetjük, amit akarunk, amire legalkalmasabb a föld. Csak egy példát mondjak: tavasszal mákot vetettünk a cikória és takarmányrépa közé. Kiderült, hogy a mák nagyon szereti a mi földünket. Huszonhét mázsa termett, ez kilónként 13 lej 50 bánival számítva 36.459 lejt jelent, de pénzt kapunk a mákfejért is, mert azt mint gyógynövényt lehet értékesíteni. Persze jövőre már 10 hektáron fogunk mákot termeszteni... Nézem a három ember arcát, az elnökét, az alelnökét, és a párttitkár brigádvezetőét. A három naptól, széltől cserzett homlokot mély ráncok árkolják, mint a barázdák a földet. Ha jól emlékszem, öt évvel ezelőtt, óraikor megismertem őket, még simábbak voltak ezek az arcok. Nehéz, nehéz küzdelmek, a" közösség sorsáért vállalt felelősség, éjt-nappallá tevő munka vésték ezeket a barázdákat. A „Vörös Hajnal“ idei terméseredményeit — amelyek a föld rabszolgájából a föld urává lett ember győzelmét példázzák — olyan érzéssel írom be a füzetembe, mintha egy virágos ág rózsáit festegetném. Őszi búza 2226 kg hektáronként, őszi árpa 3720 kg, zab 2475 kg, burgonyából 130 mázsa, cukorrépából 120 mázsa, cikóriából 110 mázsa az átlagtermés. ELÜLT A SZÉL, megállt a havazás, mehetünk szétnézni a gazdaság házatáján. Vastag hópárnát tart az ólak fedele, bokáig süppedünk a puha fehérségbe. Vezetőim jókedvűen mondják, hogy aranyat ér ez a havazás, megvédi a zsenge őszi vetést a korán beállott hidegtől. A „Vörös Hajnal“-nak majd minden gazdasági épülete új. Semmit ők készen nem kaptak, az első istállótól kezdve mindent maguk építettek. Nem szünetelt az építkezés a legnehezebb esztendőkben sem. Régen felhagyott, félig rombadőlt épületeket bontottak le a környéken, azoknak tégláiból építettek jókora csűrt, korszerű istállókat, ólakat a jószágnak. Tisztaság, rend mindenül, az állatgondozók nem titkolt büszkeséggel mutogatják a jóvérű, fényesszerű lovakat, a dús tőgyű teheneket. Leglátványosabb a sertéstelep. A környéken divó szokás szerint a sertésós magas, pajtaszerű épület, belül, a falközép magasságában galéria fut, ami bizonyos színpadszerűséget kölcsönöz a tágas helyiségnek. Lent, a földszint rekeszeiben vannak a tenyészkocák. A galéria arra szolgál, hogy az etetés és pihenési idő alatt ide felrekesztik a malacokat, hogy ne zavarják az anyjukat. Éppen vége az etetésnek, amikor betoppanunk. Soós Mária, a gondozó sorra nyitogatja a galéria rekeszeinek ajtaját, szabad az út a kismalacok előtt. Tündén látvány, amint a rózsaszínű kicsi állatok víg sivalkodással ugrálnak lefelé a létrákon és megrohanják az elégedetten röfögő anyákat. Órákig el tudnám nézni a temérdek kismalac fürge ugrándozását fel s le a létrákon, de az idő sürget. Még meg kell néznem a malmot, a nemrég vett háromtonnás Molotov-teherautót s a műhelyeket. De jól eső érzés látni mindenfelé a hozzáértést, a jómód és gazdagodás jeleit, s közben hallgatni a terveket arról, hogy és mint lesz majd jövőre. EGY CSEPPET SEM csodálkozom, hogy Schwarz Paul, a Szeben környékéről erre vetődött fiatal szász traktorista három nyár után gyökeret vert itt, feleségül vevén Pál Jolán ifjú leányzót. Nem csodálkozom, hogy a közép- és főiskolákra kiröppent fiatalok viszszavágynak és visszakészülnek ide. Az elnök Tibor nevű fia, aki most végzi a fővárosban a mezőgazdasági egyetemet, itt akar agronómus lenni. Gyula, a kisebbik, aki esztergályos szakmát tanult és a sztálinvárosi teherautógyárban dolgozik, csak azt várja, hogy megnagyobbítsák a lakatosműhelyt, esztergapadot vegyenek, s akkor a gyárat felcseréli a kollektívvel. Itt van jövőjük a fiataloknak. Késő este kerülünk vissza a székházhoz. A kivilágított ablakok fényes kockákat vetnek a fehér hóra. A küszöbön gyökeret ver a lábam. Bentről megkapó szépségű hegedűhang szűrődik ki a csendes estébe, aztán csengő fiatal hangok kórusa. Próbát tart az énekkar. Nagy Sándor barátom, az ihletett kezű parasztember játszik a hegedűn, aki öt évvel ezelőtt azt mondta nekem, hogy nem akar tovább a föld rabja lenni. SIPOS ANDRÁS A "éPÍ ^meliert ION STAN PÄTRAS A máramarosi Szaplonca temetőjének is faragott, festett fejfái művészek és szakemberek csodálatát váltották ki. Alkotójuk, Ion Stan Patras, egyszerű, iskolázatlan szaploncai paraszt, már elindult az országos hít útján. Rövidfilmet készítettek róla, rövidesen megjelenik Radu Bogdán könyve a szaploncai fejfákról, művesnek, újságírók keresik fel az egyszerű, finom faragásokkal díszített házat. Nekem Vida Géza hívta fel a figyelmemet erre a ritka, Máramarosban is páratlan népművészeti ágra, ő mutatta a fejfákról készült első fényképfelvételeket. A fejfák rokonságot mutatnak a székely kopjafafaragással, ez a rokonság főleg a sírfeliratokban megbúvó tréfás, a halállal komázó, életizű jellegben nyilvánul meg, de a faragás motívumai, a fejfák keresztalakja és az a sajátosság, hogy figurális ábrázolásban elevenít, a székely kopjafáktól eltérő vonásokról tanúskodik. Ctaplonca a Tisza mentén fekszik, Szigettől 18 kilométerre. Nagy, négyezer lelkes község, szántója kevés, főleg havasi legelői és gyümölcsösei híresek. Lakói nagyrészt vándorló-erdőlő, alkalmi munkákra szegődő hajdani — koldus-kiváltságokat őrző — szabad bocskoros nemesek, valójában, néhány kivételtől eltekintve, törpebirtokokon juhászkodó, legeltető szegényparasztok. Az egész falu néhány család terebélyes elágazása. A legkiterjedtebb famíliák a Stanok, a Holdisok. A község fekvése rendkívül szép, szétszórt faházakból álló, kígyózó utcasorai festőiek, mint Máramaros minden falva. Szaploncán van kollektív gazdaság, virágzó, 300 hektáron elterülő gyümölcstermesztő szövetkezet, modern emeletes iskola, kultúrház, malom, fejlett község, mely azonban életformájában és szokásaiban megőrizte ősi jellegét, legdúsabb televényét a virágzó népművészetnek. Elég a templom mellett fekvő sírkert fejfáinak festett képeit ismernünk ahhoz, hogy pontos képet kapjunk az itt élő népek foglalkozásáról, viseletéről, szokásairól, életük külső menetéről és gondolkodásuk, érzelmeik, képzeletviláguk belső, rejtett vonásairól. Ezek a fejfákra festett miniatűrök naivak, mint középkori barátok iniciáléba foglalt rajzai. Egyszerű természetességük bája azonban megkapó. Egy részük a „megboldogultat“ úgy eleveníti, hogy életének megszokott foglalatossága közben ábrázolja. Juhokat terelő, görcsös botra könyöklő pásztor, vásárra hajlott ökrökkel vesződő paraszt, a gyümölcsszedő, kocsmázó legény, medvével viaskodó favágó, munka közben pihenő kaszás, mosó, fonó, szövő, tyúkokat etető asszonyok stb. Szívesen idézi a halál körülményeit: villámsújtotta kapáló paraszt, erőszakos halállal halt legény, fehérköpenyes orvos előtt szorongó asszony. Nagyon mély ennek a fába faragott képírásnak a rokonsága a népköltészettel. A merev, frontális beállítottságú, primitív képzelet-szülte képek nemcsak kitűnő, gyakran igen élesszemű megfigyelésekre mutatnak, de különös Uraiság is rejtőzik bennük. Egy asszony, aki karjait hivogatóan szélesre tárja, kifejezően sürű egyszerű képbe egy városban telt, magányban élt életet. Menyasszonyi ruhába öltözött leány, aki meghalt, mielőtt menyasszony lehetett volna, feketeruhás, nagykendős öregasszonyok, akiknek élete már lassú ballagás a sír felé — mind a szomorúság árnyalt kifejezései. Ad áramatos folklórja gazdag a kese- Yíri sorsot panaszló dámákban, a szomorúság elnyújtott dalaiban, de éppen annyira sajátjai a hetyke kurtautósok is, a tréfás és átkozódó énekek. Ez a kettősség megnyilvánul a szaploncai Stan Patras művészetében is. Mindenekelőtt a szövegek árulkodnak a merész, hetyke vagy humoros hangról, de nem hiányzanak a képekből sem. Az egyik fejfán juhokat fejő pásztor ül egy felfordított sajtáron, hátára öklelő kecskebak ugrik. A még életében magának sírhelyet vásárló és fejfát állító Holdis Axena cicomás özvegyi ruhában ül roskadásig terített asztalánál, gőgösen, jóllakottan. A fejfán sírfelirata : „Mióta megözvegyültem, / munkával kényes derekam/ én biza nem gyötörtem — / gyötörje más. / Kiadtam felébe a földem — / sütöttem-főztem, / s azóta folyvást tart az evés-ivás.“ Vagy nézzük a vén pásztor, Finte Toader kesergőjét: „Hatvan évet éltem, s senkit nem szerettem, / csak ökreimet. / őket sem kíméltem, / ha meg mérgesődtem, / nagyot átkozódtam, s végük áhítottam. / No de, ime — / engem ért a vég. / Engem nem kimért — / csak ökreimet.“ Rusuloan adóvégrehajtó felirata: ,,Kérve-kérlek, kedves polgár, / igaz szívvel itt adózzál.“ A tréfás, gunyoros képek, sírfeliratok idézését folytathatnám, de ízelítőül ennyi is elég. Alaphangulata csaknem mindegyiknek azonos: a zsugori, magának való, fennhéjázó, mások munkáján élősködő, gőgös emberek ifontuli kigúnyolása. Ezek a csúfolódó sorok teljes összhangban vannak az emberi fájdalmat, szomorúságot, nehéz sorsot mélyen megértő rezdülésekkel. Mindkettő egyazon igazságszolgáltatásból ered, mindkettő is életmozdás. Szülőn kell beszélni a sírkeresztek művészi faragásáról — ugyanaz a tökéletes stílus, arány- és disznóérzék nyilvánul meg bennük, mint Máramaros faházaiban, ősi fatemplomaiban. Ez a művészet olyan zárt, megbonthatatlan egységet mutat, mint maga a máramarosi táj. A legősibb geometriai formák összhangba olvadnak a madarak, virágok, fák, figurák stilizált rajzaival. Dusán faragva ezek a disztrómotívumok vonják be az egész fejfát, ezek szolgáltatják a figurális kis kompozíciók keretét is. Máramarosban sok a faragott fejfa. Apáról fiúra szálló hagyományok őrizték meg a fejfa, a kereszt ősi formáját s a motívumokat is. Az, amit Stan Patras új vonásként hoz az ősi művészetbe, a kis kompozíciók, a sírfeliratok s az ezekből áradó lírai jelleg. A realisztikus megelevenítés, hol panaszos, hol csúfondáros hang: az élet profán íze. Stan Patras a templom melletti tar *-e metőhöz közel, tágas, cserepes, faragott tornácú házban lakik. Szobáiban is remekbefaragott székek, körbefutó fakanapé, a falakon cifra tányérok, köcsögök sora. Különös ember. Nyugtalan, csupa ideg. Faragóművészetére nem sok ügyet vet —■ talán nem is fejlődött volna ki benne soha ez a képesség, ha a szegénység nem kényszeríti rá, hogy valami kereset után nézzen. Mint minden kisföldű máramarosi család legényfia, alkalmi munkából élt, erdölni járt, vasutat építeni — mikor mi akadt. Ahogy a katonaságtól visszajött, megnősült, valami földet az aszszony is hozott, de házat már nem volt miből építeni. Akkor, 1935-ben kezdett el kapufélfákat, székeket, fejfákat faragni. Gondja most is sokkal több van a gazdaságra, mint a festésre, faragásra. Két hektár földet szerzett és hozzá jószágot, házat épített — él, mint a többi szaploncai földműves. Életéről rendkívül keveset beszél, zárkózottsága a szokottnál is nagyobb. Iskolázatlan, a kijárt két elemiben csak épp a betűvetést tanulta meg. Már gyerekkorában sokat faragott, mint minden idevaló gyerek. Állatokat, szekereket, emberi figurákat. Az övéi voltak a legsikerültebbek, úgy mondták — emlékszik vissza — olyanok voltak, mintha élnének. — Szeretek menni — más tájakat, más embereket látni és nagy városokat — megállni, ahol tetszik a hely, s kedvemre nézelődni. Egyedül vibráló nyugtalansága különbözteti meg másoktól. Nyugtalansága, mely állandó tevékenységben oldódik fel s — anélkül, hogy számot adna róla — művészi alkotásban. Képzelete a földhöz hasonló, mely búzát, kukoricát, gyenge sarjut terem, gyümölcsfákat nevel s csak a maga öntudatlan gyönyörűségére fakaszt remekmívű virágokat. BÁNYAI JUDIT : Szaploncai fejfa ELŐRE Kövessük példáját Vásárhelyi Sándor elvtársat mindenki szereti és becsüli a nagyváradi Május 1. szőrmegyárban. A fiatal párttagjelölt — szegény munkáscsalád gyermeke — fegyelmezettségével, szorgalmával, szerénységével és jó munkájával tűnt ki társai közül. A feladatok teljesítésében mindig az elsők közt van, tervét mind mennyiségi, mind minőségi szempontból minden hónapban 30—40 százalékkal túlteljesíti. Munkatársaival szemben figyelmes, igyekszik a legmesszebbmenő szakmai és politikai támogatást nyújtani. E jó tulajdonságaival kivívta üzemünk dolgozóinak és vezetőinek őszinte megbecsülését, szeretetek PARAY SÁNDOR levelező Szakszervezetünk jó munkát végzett A kaláni Viktória üzemben nemrégen vették számba azokat az eredményeket, amelyeket az egy évvel ezelőtt megválasztott szakszervezeti bizottság megvalósított. A szociális csoport például 80 gyermeket küldött el különböző nyaralótáborokba, köztük tizet Marnakra, a tengerpartra. Ugyanez a csoport meglátogatta az üzemi munkások egy részét otthonukban, észrevételei alapján pedig javaslatokat tett a szakszervezeti bizottságnak a fogyatékosságok megszüntetése érdekében. E csoport munkájának eredményeként szellőztető berendezéseket szerelnek fel a munkáslakásokban, konyhát létesítenek a kórházban, olyan gyógyszereket szereztek be, amelyekben hiány mutatkozott. Az üzem asszonyai, a háziasszonyokkal együtt 85.000 kg. ócskavasat gyűjtöttek össze. A békebrigád és az Olga Bande brigád tagjai egész éven át átlagosan 30—40 százalékkal teljesítették túl tervüket, s így elnyerték a Viktória üzem élbrigádja címet. KRASZKA JÓZSEF levelező Jövő évre termelnek a gyergyói lenfonodában A gyergyói lenfonoda december 5-én teljesítette évi globális és választéktervét, s csütörtök délután óta 1956-ra termel. A január 1 és november 30 közti időszakban az üzem dolgozói 62.000 kg. lenfonalat termeltek terven felül. Az önköltséget ez idő alatt 14,2 százalékkal sikerült csökkentenünk, ami 1.976.000 lejnek felel meg. Az egy főre eső termelékenység 18 százalékkal növekedett. Ezt követi természetesen az új bérezési rendszer bevezetésével beállott javulás, ami átlagosan 15 százalékos növekedésnek felel meg. SIMON ZOLTÁN levelező Községfejlesztés Marosvásárhely rajon az önadót illetőleg egyike az ország legjobbjainak. Elegendő végigjárni a községeket, hogy erről meggyőződhessünk. A rajon területén csak 1957-ben hat új iskolát, egy bentlakást, két óvodát, nyolc új kulturotthont, három középületet, harminc új hidat, egy hídmérleget, tizenhárom közkutat építettek. Továbbá negyvenkét iskolát, tizenhét kulturotthont, harminckét hidat bővítettek ki, illetve végeztek rajta nagyobb javítást, 3 falut és 2 kulturotthont villamosítottak, 2 középületbe bevezették a földgázt, stb. Jellemző a kis falvak nagy lelkesedésére, hogy csak egy példát hozzunk fel: Firataházán a művelődési házat két hét alatt — kőműves szaknyelven — „pirosba húzták“. Jelen pillanatban is élénk tevékenység folyik: mintegy 50 különféle munkálatot végeznek önadóból. Természetesen az eredmények mellett hibák is előfordultak, különösen az első években. Akadtak lelkiismeretlen egyének mint Koronkán Muszka János, Sárdon Székely Sándor, Ernyén Fülöp Ferenc, akik rosszul gazdálkodtak a nép vagyonával, saját céljaikra is használtak belőle, s emiatt ezekben a falvakban bizonyos időre a dolgozók bizalma az önadóztatással kapcsolatban megrendült. Akadt pár község, ahol a néptanácsok elnökei és titkárai közömbösen viseltettek az önadó begyűjtésével a munkálatok irányításával és ellenőrzésével. Csak ezzel magyarázható az, hogy a rajonban 1957 elején az előbbi évekről 86.426 ilei önadó hátralék volt. Ennek jelentős része Nyárádszereda községre esett, hátraléka tíz kisebb faluéval is vetekedett, itt évek óta nem jutottak túl a tervezgetésen, nem képesek az iskolát kibővíteni, kultúrotthont építeni. Hasonló a helyzet Mezőcsáváson is, ahol Sándor János néptanácsi elnök többért kellene foglalkozzék az önadó kérdésével. Ha nem így állanának a dolgok Mezőménesnek már kulturotthona lenne, Mezőfelében kibővítették volna a művelődési házat és a zömmel tartományi és rajoni segéllyel felépített csávási kultúrotthont is befejezték volna. Somosdon nem kellett volna leépíteni az iskola második tagozatát sem, s jobb lenne a beiskolázás is. A karácsonyfalvi néptanács is törődhetne a bodoni iskola felépítésével, hogy ne kelljen magánházban tanítsanak akkor, amikor évek óta rendelkezésükre áll az építőanyag. Az 1957-es év az eddigiekhez képest jelentős változást hozott. Marosvásárhely rajonban már 95 százalékban begyűjtötték az idei önadót. Ennek az eredménynek az elérésében nem kis szerepe volt a képviselők és a honpolgári bizottságok jó munkájának. Csakis ez a magyarázata annak, hogy a Backamadarashoz tartozó Bálintfalván már 1958-ra gyűjtik az önadót, és Mészáros József, Olariu Domokos, Fogarasi Jenő, Dascal Dénes és mások lelkes munkájával a művelődési házat rövid idő alatt fedél aljáig elkészítették. Ugyancsak az eredményes politikai munkát igazolja Szitás István bergenyei dolgozó öntudatos magatartása is, akit a nagygyűlés felmentett az önadó alól, mégis annak kétszeresét vállalta és ki is fizette. A bergenyei művelődési ház építésében a képviselők is, köztük Muntean István, Borbély Jenő, Soós Lajos szép példát mutattak. Marosvásárhely vajon önadóztatásból elért eddigi eredményei a néptanácsok és a tömegek szoros kapcsolatának bizonyítékai. A néptanács és a tömegek helyes kapcsolata egyben legfőbb biztosítéka néptanácsaink jövőbeni eredményes tevékenységének is, tízéves népköztársaságunk további politikai, gazdasági és kulturális fejlődésének. SZÁSZ ELEMÉR Marosvásárhely rajon néptanácsának titkára önadóból Marosvásárhely rajonban 1957. december 13., péntek 1918 DECEMBER 13 Történelmünk minduntalan figyelmeztet arra , mennyi vér és életáldozatot kellett hoznia a munkásosztálynak ahhoz, hogy győzhessünk. Szinte nincs is hónapja az évnek, melyben ne emlékeznénk a forradalmi harc hőseire, melyben ne hódolnánk azok emlékének, akik elestek az áldozatos harcban, hogy majd velünk és általunk győzhessenek. Szocializmust építő népköztársaságunk tíz esztendejét évtizedek és évszázadok küzdelme előzte meg, csatározások megszámlálhatatlan sokasága, melyet nem csupán a nyomor és elnyomatás kényszere, hanem a jobb és szebb emberi élet reménye is indított el. Kitörölhetetlen emlékei ezek dolgozó népünknek, legszebb és legigazabb hagyományai, melyeknek ápolásai immár szintén hagyománnyá vált. Ilyen feledhetetlen emléke dolgozó népünknek az 1918 december 13-i bukaresti munkástüntetés. A tőkés világ első nagy megszaggatásának időszaka volt ez, amikor az oroszországi proletariátus dicső forradalma kiszakította az imperializmus láncából a föld egyhatodát. S a láncokat olvasztó forradalmi tűz lángja átcsapott hozzánk is, hisz közvetlenül az új világ határán állottunk és az imperialista háború, a tőkés-földesúri elnyomatás nem kevesebb nyomorúságot és szenvedést okozott nálunk, mint a cár birodalmában. Az 1918-as év, a forradalmi megmozdulások, sztrájkok, tüntetések, politikai szervezkedések éve volt Romániában. Az alakuló és szervezkedő kommunista csoportok a forradalmi öntudat és a következetes osztályharc terjesztői és szervezői voltak. A munkásosztály igen hathatósan kinyilvánította elszánt akaratát: nem engedi, hogy Románia a szovjetellenes intervenció eszközévé váljék. A hadiflotta matrózai megtagadták az engedelmességet és felhúzták a vörös zászlót, amikor a fiatal szovjethatalom ellen akarták küldeni őket, szerte az országban a dolgozók készültek az elnyomók hatalmával szembeszegülni, sorra alakultak a forradalmi szellemű üzemi bizottságok, munkástanácsok. De nemcsak a proletariátus készült és szerveződött, készült a burzsoá-földesúri hatalom is, hogy leszámoljon a munkásmozgalommal, hogy véget vessen annak az állandó veszedelemnek, mely fenyegette létét. S amikor a bukaresti nyomdászok, a „vörös cenzúra“ hősei, akik nem voltak hajlandók a szovjetellenes és népellenes irományokat kinyomtatni, politikai sztrájkba kezdtek, úgy vélték eljött a leszámolás ideje. A nyomdászok gazdasági követeléseik mellett politikai követelésekkel is felléptek : az ostromállapot megszüntetését, az üzemi bizottságok hivatalos elismerését követelték. Pár nap alatt a főváros egész munkássága csatlakozott a nyomdászok mozgalmához s amikor december 13-án a munkástüntetők békésen vonultak a szakszervezetek székháza felé, a Nemzeti Színház terén a vérszomjas burzsoá földesúri hatalom sortüzet nyittatott rájuk. Több mint száz halottja és többszáz sebesültje volt az elnyomók orvtámadásának. S a letartóztatott munkások százai között ott volt J. C. Frimu is, a proletariátus szeretett vezetője, akit aztán halálra kínoztak az úri rend pribékjei. A tőkés-bojár uralkodó klikk megtalálta a keresett és várt alkalmat, valóban 1918 december 13-án lehetősége nyílt vérontásra, gyilkolásra és kegyetlenkedésre. De abban tévedett, hogy ez alkalommal leszámolhat a munkásosztállyal. A proletariátust, a társadalom feltörő osztályát nem lehet sem elpusztítani, sem legyőzni. S ha egy-egy csatában vereséget is szenved, az eljövendő új csatákban már hasznosítja az elvesztett ütközet tanulságait és még közelebb kerül elkerülhetetlen győzelméhez. S a tanulságok sohasem maradnak el: 1918 december 13 is megtanította a romániai munkásosztályt arra, hogy csak saját erejébe és a pártjavezette harcba bízzék, semmi egyéb nem hozhatja el számára a szabadulást. Hisz a Nemzeti Színház terén elkövetett vérengzést még két hét sem választotta el azoktól az ünnepélyes fogadalmaktól, melyeket a burzsoázia a gyulafehérvári nyilatkozatában tett a demokráciáról, a szabadságjogokról. A burzsoá demokrácia elvi szólamait hamar követték a gyakorlati példák. Amikor érdekeiről és főként hatalmáról van szó, a burzsoázia nem ismer sem tréfát, sem demokráciát. A történelem egyéb tanulságokkal is szolgál: a gépfegyverek mit sem használnak a munkásosztály forradalmi harca ellen. Pár nappal a december 13-i vérengzés után Bukarest dolgozóinak tízezrei a vörös zászlók erdei alatt és az Internacionálé hangjai mellett kisérték utolsó útjára vezetőjüket, Frimut. December 16-án pedig 6000 fővárosi vasutas sztrájkba lépett és forradalmi harcával kivívta követeléseinek elfogadását. Íme a közvetlen eredmény, amivel „az elpusztíthatatlanok pusztítása“ jár, s mi pedig, s velünk együtt a december 13-i tüntetés élő veteránjai tanúi lehettünk annak, hogy még 30 év sem telt el a Nemzeti Színház téri vérengzés után és megdőlt hazánkban a kizsákmányolók utolsó erődje és létrejött az évszázados harcok legszebb vívmánya, a Román Népköztársaság. (K. J.) Ahol a székely szőttest szövik .kislánykorom óta ismerem a csikószentkirályi „festékest“, ahogy nálunk a székely szőttest hívják. A napokban valami dolgom akadt Szentkirályon és ott esteledtem. Amint az utcán egy baráti ház felé tartottam, két széles kivilágított ablakra lettem figyelmes, amely mögül ének és osztováta csattogása hallatszott. Megtudtam, hogy a Csíkszeredai Augusztus 23 szövetkezet szövödéje. Bementem. Már az előszobában volt min elámulni. Hárman voltak ott. Egy fiatal nő centiméterrel méregette a leterített gyönyörű, nagy szőnyeg szebbnél szebb színekben pompázó mintáit és egy füzetbe rajzolta. Egy másik fiatal nő 20—30 centiméteres piciny kis szőnyegek rojtját vagdosta hajszál pontosan. De szépek lehetnek kicsi ágyak elé rakva ! Azt a nagy szőnyegeget, amelyet két lány szőtt a legelső Sosztováján, majd sokan megcsodálják, tán külföldön is. Elnézem az osztovátákban ülő sok szép, egészséges arcú leányt. Milyen szépek, jókedvűek, pirospozsgásak. Amikor szóbaálltam velük s hallottam milyen szeretettel beszélnek a munkájukról, egy régi mondás jutott az eszembe: a boldogság szépít. Ez így van. A székely szőttes legelőször nekik jelent örömet nekik, akik állatják Bizony boldog lesz az a vőlegény, aki ilyen leányt választ magának. Olyan hozományt kap vele, amely soha el nem válik. Büszke vagyok székely leánytestvéreimre, akiknek a hírük nem áll meg a Hargita alatt, hanem az egész világ ismerni, szeretni és csodálni fogja a kezük munkáját. PÉTER V. ROZALIA levelező