Előre, 1957. december (11. évfolyam, 3143-3169. szám)

1957-12-14 / 3154. szám

Majtényi Erik: Néhány szó kultúránk felvirágzásáról Annak a nemzedéknek vagyok tagja, amely a pol­­gári­ földesúri rendszer esztendeire emlékezvén gyer­mekkorára emlékezik. És ennek folytán több a köz­­vetett -r­ szülők, rokonok, ismerősök által közvetített — élménye erről a korról, mint a személyes. Mégis az Utóbbihoz folyamodom, hogy egy emlékemet fel­idézem. A­omán középiskolába jártam Temesvárott, olyan iskolába, ahol tiltották a magyar nyelv használatát. Még a lízpercben is. És büntették. Én abban az idő­­ben it ismerkedtem meg a klasszikus magyar irodalom renyhéivel, mégpedig különös módon. Jó viszony­­ban­ voltam a gimnázium fűtőjének fiával, aki szi­gor­ú titoktartás mellett és a diákbörze árfolyamá­nál, tiszteletben tartásával szállította nekem a magyar költészet remekeit. Egy ládából, amelyben ezek a körmvek arra vártak, hogy apránként elsütsék őket. Így­ került a kezembe Kisfaludy Irénéje, a kuruc költészet, Balassi Bálint és Petőfi is. Némelyikét e­­zeknek az autodaféból megmenekített könyveknek a mai napig is őrzöm. Jó erre visszaemlékezni, mert ez örök emberi böl­csesség azt tartja, hogy a jóba könnyebben beleszo­­kika az ember, mint a rosszba. És azok a fiatalok, akik a legtermészetesebbnek veszik ma a könyvke­reskedések asztalainak gyors áttekintését, bizonyára ritskán gondolnak arra, hogy a magyar haladó iroda­­ppnt kincsestára a Román Népköztársaság alkotmá­nyi szellemében, a román állam költségvetéséből, az állabai hivatalos kiadói szervek állandó gondos mun­­kája nyomán lát napvilágot. Ne beszéljünk Adyról, akit most ünnepelt a román állam országszerte, Pe­tőfiből és József Attiláról — pedig bátran elmond­hatják, hogy műveik olyan példányszámban jelentek meg nálunk, mint soha azelőtt — még talán Ma­gyarországon sem. De itt van Bessenyei, Bacsányi, a fluruc költészet, és annyi más mű­, amelynek meg­jelenése benne foglaltatik a Román Népköztársaság állami gazdasági terveiben. 4z ugyanezen a jogon beszélhetünk napjaink ha­­zai­ magyar irodalmáról is. Azt már az idősebb írók­nak kellene elmondaniok, hogy a királyi Romániá­­ban­ mennyi sorompó akadályozta, mennyi gáncs érte a magyar könyvet. Én csak arról tudok beszélni, hogy­y mindazt, amit írtam, a román állam adta ki, saját papírján, és nem ,,a király betűivel", gondos­kodván ugyanakkor a legmesszebbmenő erkölcsi és anyagi támogatásról. És bizony kezdő költő voltam, és bizony úgy érzem,­ hogy kissé korán tette — de állami díjjal tüntetett ki, és kiadta szép kivitelben verseimnek román fordítását is. Ahogyan ezt Hor­nyai Imrével, Szabédi Lászlóval, Szemlér Ferenccel, Horváth Istvánnal, Létay Lajossal és másokkal is mtfllette — egész kis könyvtár kerekedne már ki a hágai magyar költők románnyelvű köteteiből. -"A nemzetiségek tiz napos ünnepe alkalmából csak erről a néhány dologról akartam szólni. A tanügy, a sajtó, a színházak, a múzeumok, a tömegművelő­­dés terén elért valamennyi eredményről nehéz is leróna egy rövid cikk keretében beszélni. Ez a tíz­­napos ünnep majd számba veszi valamennyit, s az összképből kibontakozik majd a Román Népköztár­saság és a Román Munkáspárt nemzeti és kulturális politikájának következetes harca és megannyi nagy gyű­zelme. •' • 15 Alfred Margul-Sperber: f A költő I \ az idő szavára figyel \ i l­­á i Gyermekkorunkban távi­apoznak . : * törzséhez tartottam kiváncsi fülem:­­ s drótjaik a Távol dalát zsongták _ : : s hallgattam — rajtuk a jövő mit üzen.­j ? : j Nyaranta az acélsinek mentén ‘ s titkait súgta a drótkötél nekem,­­ az ismeretlen titkát súgta és én­­ egy világot vittem gyermeklelkemen.­­ Ha, mint akkor, hallgatózni vágyom, fülem ma népem szivére fektetem, e szív hangjai töltik be világom, mert az életről hoznak hirt nekem. Benne él e szív hangjában minden: a Közel, a Távol, a haza s világ, munka, béke s ami most forr itten: a nagy Uj! — és mind az épülő csodák. SALAMON LÁSZLÓ fordítása i I * irts Szülőfalum Bácsi (Bácsa) elnyultan fek­szik a Sztrigy folyó partján. Ennek a folyónak a forrása ott bugyog valahol a vad Retyezát­­hegység tövében, s tovább folydogál Sarmize­­getháza, az ősi dák vár romjainak árnyában, amíg Piskinél a Maros el nem nyeli hullámait. Ősi szülőházunk tornácán egy életen át hall­­gattam e folyó vizének csobogását, mely állan­dóan regélget elmúlt dolgokról. Felkavarva az emlékeket ott látom e tornácon termetes nagy­apám hosszú, fehér papi szakállát. Apám ott káplánkodott mint segédpap nagyapám mellett, amíg önálló paróchiába nem hívták a Bánát­­bu­jz­ a Lugos melletti Nagykastély községbe. Itt kezdődik igazi gyermekkorom. Apám pa­­pi­ tekintélyének köszönhettem, hogy átlépve az elemi első osztályának küszöbét, az első pofiba ültettek. Ezt a magam részéről azzal háláltam meg, hogy már az első napon össze­verekedtem apám egyik hívőjének sarjával, beütve az orrát. Már akkoriban árva voltam. Édesanyám fiatalon elhunyt, apám mint pap, nem­ nősülhetett másodszor s igy nem része­­sül­tem gyengéd anyai nevelésben. Gondolom, e Padóc életnek köszönhettem azt, hogy a vere­kedésekkel és csintalanságokkal következetesen zavarva az iskola rendjét, tanítóm kénytelen volt kitenni. ' IX'■ßpäm zavarban volt. S más iskola hiányában, a községben létesült izraelita felekezeti iskolá­ba­ íratott be. A rabbi-tanító kegyéből végig­jártam a három többi évet, befejezve az elemi iskolai tanulást. Szegény tanítómnak nem kis fáradságába került keresztül segíteni engem e három esztendőn. A csintalanságok itt is foly­tatódtak, de én lévén az egyetlen keresztény gyermek a mózeshitü zsupfedeles iskolában, nagy türelemmel kezelt. Itlár az első napokban megtörtént, hogy kénytelen volt testileg is fegyelmezni. Az akko­ri­­iskolákban az ilyen nevelési módszer hatá­suk volt. A fegyelmezés egyik módja volt, hogy hosszú vonalzójával rávágott a keresztény mó­don összefont három első ujjunk hegyére. A társaim kiállták azt, hogy a körmükre vágtak, de „én abban a pillanatban, amikor tanítóm rá­vágott, szétnyitottam az ujjaimat s tenyerem­ben, ragadtam a pálca másik végét nagyot ránt­­va^rajta, ami nagy bajt okozott: a szék két hát­­só­ lábán himbálózó öreg tanitóm elvágódott. "Ő ezt is megbocsátotta, mint sok más hibá­mat. Mert hiba volt elég, s idővel mind vasko­­sab­bak. A végén azonban mégis emberré gyúrt él,amikor a szászvárosi vén református Kuun­­kollégium ódon falai közé kerültem, hogy a gimnázium első osztályába beiratkozzam, a felvételi vizsgán tudásommal elébevágtam osztálytársaimnak. E kollégiumban már az első nap dús volt él­ményekben, összeismerkedtünk diáktársaink­ Dr. PETRU GROZA- kal, megtöltöttük szalmazsákjainkat az udva­ron felhalmozott kazal szalmából a vele járó lárma és a vele járó pajkosságok kíséretében úgy, hogy mikor az esteli csengő vacsora után szobánkba hivott a szilenciumra, alaposan, kifáradtunk. E szilencium „csendet" jelentett latin nyel­ven s arra kötelezett, hogy esténként nyolctól tízig körülüljük a hosszú asztalt, szótlanul tanulva és füzeteinket rendezgetve. Mert nagy­jából minden latinul ment ez ősi intézetben, középkori kálomista szigorral. A csendre min­den szobában egy hetedikes vagy nyolcadikos nagyobb diák ügyelt fel, „primarius" címmel, egy külön kis asztalnál. A mi szobafőnökünk, a két méter hosszú diák, Bodor Aladár volt, később budapesti egyetemi tanár. Bohém ter­mészetű diák, majd tudós tanárunk. A napi izgalmak kifárasztottak és én a men­zán elaludtam. Erős oldalbökésre ébredtem fel. Szomszédom, Serestély Béla (később érde­mes magyar költő) volt az, aki oldalba vágott a következő szavakkal: — Kelj fel, mit alszol, mint egy güzü. Még gyengén beszéltem magyarul s külö­nösen a güzü szót nem értettem. De mivel is­métlődött nyomatékosan a két ü betű, ezt go­romba szidásnak vettem, s falumból hozott ve­rekedő kedvemben pofonvágtam társamat. Mint később megállapítottuk, pofon a szilen­cium alatt egy századon belül nem hangzott el a kollégiumban. Szobafőnökünk rászólt Serestély Bélára: — Add vissza háromszor a pofont. Te meg Groza Péter, tartsd hátra a kezedet. Béla barátomban már akkor ott lakozott a szende költői lélek és háromszor oly gyengén adta vissza a kölcsönt, hogy én ezt simogatás­­nak vettem. Szobafőnököm dühbe gurult: — Te mamlasz, ezek pofonok? Te ilyeneket kaptál ettől az olaj fajankótól? Te Groza Péter, adj neki még egy pár pofont, tanulja meg, hogy mi az a pofon. Nekem több se kellett. ’Adtam én neki bizta­tás nélkül is. De biztatással kitettem maga­­mért s rámértem újabb két hatalmas pofont, diadalmasan nézve körül, sikerem mámorában azt gondolva, hogy az ügy lezáródott. De jött a folytatás. A szobafőnök újból köz­beszólt: — Na, Béla, most már tudod, mi az a pofon? Részlet egy önéletrajzi regényből Adj vissza ezekből az utóbbiakból, amennyit csak leírsz. Poéta ide, poéta oda, Béla is dühbe gurult és bizony csak úgy zuhantak a pofonjai védtelen arcomra, amit nekem újból hátratett kézzel kellett elviselni. A kétórai szilencium után a kollégiumi csen­gettyű éles nyelven alvásra hívott és sírva aludtunk el. Én, mint vagyonosabb, évi nyolc forintos, felső vaságyban, Béla, mint szegé­nyebb, négy forintos, karikákon guruló alsó ágyban, amit esténként nagy csikorgással hú­zogattak ki a felső ágy alól. A reggeli csengettyű riasztott fel álmunk­ból. Leugorva felső ágyamból, ráléptem az al­só ágyban még alvó Bélára. Felriadva nézett rám és költői szeméből, a gyermek ösztönével inkább szemrehányást, mint haragot olvastam ki. Romlatlan lelkünk megbékült. Béla megszólalt. — Miért vágtál pofon az este? —Te miért neveztél güzünek? Mi az a güzü? — Magam se tudom. — válaszolta Béla. — A primáriusunk parancsolt rám, hogy vágja­lak oldalba és kérdezzelek meg, hogy miért al­szol, mint egy „güzü" _ Utánajártunk és megállapítottuk, hogy a güzü egy jámbor kedves kis vörös mezei egér, amelynek az a tulajdonsága, hogy nagyokat alszik. A felfedezés, hogy összeverekedtünk főnö­künk biztatására e jámbor szóért, amely nem is olyan sértő, megalapozta barátságunkat, a­­mely egy életen át összefonódott és ma is él. E pofozkodás meséje messze szállt ország­világba. 1939 január elsején Béla barátom és véndiák­társam egy szép újévi levelet írt, meg­emlékezve arról, hogyan alapoztuk meg barát­ságunkat. Az akkori nyomasztó nemzetközi helyzet légkörének sugallatára tartalmasabb levélben válaszoltam. Szimbolikus tartalmat adtam a pofozkodásnak: ,,...hej Béla barátom, mily sok­szor pofozkodott össze a mi román és magyar népünk az évszázadok során dolgokért, ami ne­künk „güzü" volt. Sajnos e puskaporos han­gulatban előre látom, még egyszer, és rövide­sen össze fogunk pofozkodni. De rendíthetetle­nül él bennem a hit, hogy ez lesz utolsó pofoz­kodásunk. Népeink majd rájönnek arra, hogy mások érdekében tűztek össze, szobafőnökeik, a Habsburgok s mások felbujtására és fel­ocsúdva a mesterségesen beléjük oltott gyűlöl­ködésekből, kibékülnek, testvéri kezet nyújtva egymásnak, így alapozzák majd meg örökre a testvéri megértést, miként a mi egyéni pofoz­kodásunk egy életre megalapította a mi barát­ságunkat". De térjünk vissza az iskola padjaihoz. Ott ülnek a padokban sorban egykori osztálytár­saink. Az évek során néhány­an közülük kima­radtak, vagy elhunytak. Gondolatainkban, lelkünkben azonban ma is tovább élnek. A sok közös diákélmény összeforrasztott mind­annyiunkat. Élményekben bőven volt részünk. Derék fiúk voltak ezek, legtöbbjénél már akkor megmutatkozott a későbbi erős egyéniség. Már a négy osztályban kivívtuk magunknak a „forradalmi" osztály nimbuszát. Volt egy szigorú, tehetséges számtantanárunk, Tokaji Aladár. Torzonborz bajuszos, vad kinézésű ember, aki épp oly gyűlöletesen villogott ránk szemüvegén keresztül — olykor alaposan pofozgatva, — ha többet öntött fel a garatra, mint amilyen szeretettel kezelt józan állapotá­ban. Egy rossz percében odarohant a kályha mel­lé és egy fadarabbal fején hajigálta egyik osz­tálytársunkat. Ijedten húztuk össze magunkat s a néma csendet a csengettyű hangja szakítot­ta meg, jelezve az órák közötti tízperces szü­netet. Itt robbant ki forradalmi hajlamunk. Odaro­hantam az ajtóhoz és belülről lezártam, felhíva osztálytársaimat, hogy­­maradjunk bent tanács­kozni a történteken. Róth Ottó pajtásunk, (a későbbi bánáti népbiztos az 1918-as őszi forrada­lom idején) aki már akkor jelét adta szónoki te­hetségének, felugrott a székre és kifejezést adott felháborodásunknak. Követtem őt, s percek alatt megérlelődött az elhatározás: lépjünk sztrájkba. Az elhatározást tett követte. Hamarosan ki­forrt a terv: párologjunk el egyenként, feltűnés nélkül az intézetből s találkozzunk a városmenti „kerek" erdőben, s ott határozzunk a további­akról. Egy-kettőt közülünk megijesztett a hadi­terv, de a siránkozó sztrájktörőket alaposan megfenyegettük, magunkkal hurcoltuk őket az erdőbe. Az erdőben indulataink felszabadultak, s egymást tüzelve elhatároztuk, hogy elhagyjuk a város területét is. Leszálltunk az országidra és négyes sorokban, hangos énekléssel, hogy a bátorságunk ne lankadjon, meneteltünk a bi­zonytalanba, így értünk el a körülbelül tizenöt kilométer távolságban lévő Piski vasúti székhelyre. Ott van közel egy kis dombon Bem apó emlékszobra, a honvédek által az osztrákokon aratott győzel­met hirdetve az 1848-as szabadságharc­ban. A forradalom szelleme ott lebe­gett a kőoszlop körül. Az emlékszobor felira­tai hősiességre buzdítottak minket is. Egyikünk „ünnepi" beszéde után behatoltunk a helységbe. Odaütött minket a sztrájkok állandó és ke­gyetlen ellensége, az éhség, amely minket sem kímélt meg és amely sorra lankasztotta lelke­sedésünket. De nem azért születtünk mi harcosoknak, hogy egykönnyen leszereljünk, és egy valódi diák­­csínnyel kivágtuk magunkat szorult helyze­tünkből. E sztrájk részleteivel találkozni fo­gunk másik véndiák-társunk leírásában. Másnap, visszatérve az intézetbe, a tanári kar kénytelen volt engedni és tanárunkat el­mozdította. A többség köztünk magyar fiú volt. Egyné­hányan más nemzetiségűek; egykét román, német, izraelita. Nyolc éven át viaskodtunk a sovinizmus szellemével. Öreg tanáraink leg­többje külföldi egyetemeket járt, szabadelvű kálvinista volt és sokszor segített át minket a holtpontokon, mely önzetlen barátságunk ki­építését fenyegette. Sokszor adódott alkalom, hogy a magunk kezdeményezéséből is meg­nyilatkoztassuk összetartozásunkat fajra, val­lásra, nemzetiségre való tekintet nélkül. Barátságunk mélységes tartalma akkor nyert igazi visszhangot lelkünkben, amikor ütött válásunk órája. Mindegyikünk élénken ott őrzi lelkében válásunk emlékét, nekivágva ki-ki éle­te útjának. A befejező érettségi vizsga alkalmával, az elválás megindító perceiben megfogalmaztunk és együttesen aláírtunk egy okmányt, amelyben ünnepélyesen köteleztük magunkat arra, hogy érettségi vizsgánk minden tízéves fordulóján, bármilyen akadályon keresztül, újból össze­gyűlünk egy rövid találkozóra, és elindultunk a szélrózsa minden irányába. A mi nemzedékünk zimankós időket élt. Is­mételt forradalmak, két világháború, országha­tárok változása nehézzé tette azt, hogy az ün­nepélyesen vállalt kötelezettségünknek eleget tegyünk. És mégis, a letűnt évtizedek során sikerült két találkozásunk. Ez évtizedek félszázaddá kerekedtek ki. 1903-ban érettségiztünk. A tizenhét véndiákból csak tizen élünk, heten elhunytak. De mennél inkább közeledett a félszázados dá­tum, annál inkább erőt vett rajtunk a vágy, új­ból találkozni az ősi kollégium falai között. És 1953-ban ez a vágyunk teljesült. A marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttes táncosnői megköszönik a tapsot. SZEMLÉR FERENC:­ estvérek közt is harminc éve annak — de járhat bizony az már a harmincharmadik esz­tendejében is *—, hogy ott üldögéltem Bukarestben a „Strada Puiu cu Apa Rece44, vagyis magyarul: a Hidegvízű Kut­ utca 5. számú házának padlásszobá­­jában és első ízben igyekeztem magyar versekben elmondani azt, ami románul annyira megtetszett nekem... Úgy emlékszem, hogy sorrendben Eminescu volt az első... „...Si daca ramuri bat in geam...“ olvastam s mindjárt megkíséreltem anyám édes nyelvén is: „Ha ág veri az ablakot...“ Volt aztán úgy is, hogy Alecsandrit forgattam... A „Magvetők 1,4 című versé­nek az a változata került bele (némi lényegtelen módosítással) a nemsokára megjelenendő Alecsandri­­kötetembe, amelyet most három évtizede szerkesz­tettem a mondott padlásszobában A fordításokat nem kérte tőlem senki... szinte magam sem gondoltam arra, hogy közölni kellene őket... Fordítottam a magam kedvtelésére, igazi amatőr módjára, aki a halászatot a halfogás izgal­mainak élvezetéért űzi s a zsákmányt legtöbbször még vissza is haj­igál­ja a vízbe.. így tolmácsoltam én hosszú éveken át kedvenc román költőimet. Közben persze már arra is jutott kedv és idő, hogy a versek itt-ott megjelenjenek Arghezi szerepelt e költők között, aztán Bacovia több verssel, Goga, Minulescu, Philippide és má­sok... sőt még a mai neves esztétikus, Tudor Vianuis. Biztatást vagy éppen dicséretet bizony nem kap­tam érte senkitől... Nem mondom, a magam részé­ről igen meg voltam elégedve, amiért egy-két folyó­irat többé-kevésbé szívesen teret engedett nekik. Igyekeztem ezt a teret minél jobban kihasználni s talán még a mindent jóvátevő és minden érdemet elismerő utókor sem jutott eszembe, amikor köteles­­ségtudóan írásbeli engedélyt kértem az egyes ma­gány kiválasztotta költőktől s rövid életrajzi és egyéb megjegyzéseket írogattam (már ahogyan éppen tud­tam) a közölt versfordításokhoz. ]­M M­indez még jóval a felszabadulás előtt történt, olyan időkben, amikor igazán csak kevesen tudták, hogy lesz egyszer felszabadulás és az ember igen-igen magára volt utalva abban, amit csinálni próbált. Lehet, abba is hagytam volna lassan az egészet, ha nem ért volna mégis valamely biztatás. De ért. Pesten a Vajda János Társaság neve alatt haladó gondolkodású emberek egy világirodalmi vers-sorozatot szerkesztettek — ide ajánlotta az én kötetemet két barátom: Radnóti Miklós és Vas István. A biztatás és dicsőség némi pénzembe is került, mert a nyomdaszámlát nekem kellett kifizetnem. Ki is fizettem — úgy emlékszem, elég nehezen. A könyv meg is jelent. Ezerkilencszáznegyven tavaszán. Ezerkilencszáznegyven ősze után pedig a példányok ide-oda hányódtak pincékben, padlásokon, ládák fe­nekén... Kit érdekelt már akkor az, hogy egy ma­gyar költő a saját jószántából és a saját szűkös zsebe terhére román költők verseit akarta megismertetni a maga magyarjaival!... Mindezt csupán abból a célból emlegetem itt fel újból (mert úgy rémlik, mintha már elmeséltem volna egyszer valahol), hogy akinek szeme van a látásra, összehasonlítást tehessen tegnapi és mai idők között. Ma bizony a fordítókat lámpással keresik a kiadók, meg is rendelik tőlük a fordításokat, még fizetnek is értük, ha történetesen elkészül... Gyakran ékes irodalmi dicsőség is kijár a lelkes és sikeres műfordítónak... A világ nagyot változott — ezt jó felemlegetni **• a Kultúra Hónapjában, amikor a népköztár­saság tizedik évfordulójára készülődünk. Persze nekem személyesen ezúttal is van valami kis balszerencsém, am­i az ékes irodalmi dicsőséget illeti. Nem nagy a baj, de valahogy folyton folyvást fel-felötlik bennem. Egy lelkes fiatalember nemrégi­ben a magyar Bacovia-fordításokról írván, alaposan megmosta a fejeme­t egy magyarul nem értő olvasó­­közönség előtt , mondván, hogy én Bacoviát a petit­tel szedett jegyzetben dekadensnek neveztem... ezer­­kilencszázharminchatban... Én mindaddig úgy hittem,­ hogy engem dicsérni kellett volna azért, mert Baco­viát egy polgári folyóiratban több verssel is bemu­tattam a magyaroknak... ezerkilencszázharminchat­­ban... Úgy látszik tévedtem... JÓVÁ BELYAC: Ébred a természet, üdén kél a hajnal. Felváltja az éj nagy csendjét a madárdal, Minden csupa rezgés, zengő diadallal Tör elő a napfény s küzd meg a homállyal. Harmatosan zöldell a levél a fákon ! Kelő nap sugarát a patakba mártva, Kévét köt és falut, mezőt, rónát átfon — Hajnali varázslat dús szimfóniája... Majd hirtelen, mi ez ? Lódobogás hallszik. ! Visszhangzik az ének és a táj feléjed: Száguld a sok brigád — mintha csak nagy lagzit Látnál, úgy hullámzik, bizsereg az élet. Emelkedik a nap, csurog a verejték A vidám arcokról a föld lágy ölébe, S mig az élet dalol, a földet ölelnék . Tudják, jólétet szül arcuk verejtéke. BACSKI GYÖRGY fordítása Az egyenjogúság éltető napja alatt írta: SEVILLA PASTOR érdemes művész Az utóbbi két­ évben a fővárosi zsidó szín­ház életének a legnagyobb eseménye, amelynek orszá­gos visszhangja is volt, a­z, hogy a párt és a kor­mány hozzásegített bennünket szép, új színházunk felépítéséhez. Új épületünknek külföldiek is csodá­jára járnak; lengyel, francia, angol, argentínai vendégek mondották, hogy sehol más országban nem láttak olyan szép zsidó színházat, mint a miénk. Az építkezés két évében, amikor nem volt hol próbálnunk, játszanunk, mi, a sokat próbált idő­sebb színészek, kicsit aggódtunk is titokban, hogy miért kel­ett az egész épületet lebontani, ha már egyszer megvolt, amikor elég lett volna tán a színpad újjáépítése. Amikor aztán elkészült a gyö­nyörű kis színházunk, akkor nem győztünk eleget örülni neki... Az építkezés idején sem ültünk ám ölhetett kéz­zel: turnéztunk, játszottunk a nyári kerthelyisé­günkben és próbáltunk mindenféle alkalmi, heve­nyészett termekben, készültünk az ünnepi színház­­nyitásra, mely egybeesett a romániai zsidó szín­játszás nyolcvanadik jubileumával. Az ünne­pi előadás a „Goldfadeni álom”” című darab bemutatója volt, amelyet Rotbaum varsói vendég­rendező rendezett. Ez a darab a jiddis dráma klasszikusának, Goldfad­ennek darabjaiból, azok közismert figuráiból összeállított zenés játék. Egy éve, a megnyitó óta, változatlan nagy sikerrel játsszuk. A színházavató ünnepségen kitüntették a társulat sok tagját. Érdemes művész lett Sara Ettinger, aki hatvan éve egyfolytában játszik, Dina König, Isac Havis és Harry Schwartzmann, a kar­mesterünk. Sekler elvtárs és én, akik már eddig is érdemes művészek voltunk, megkaptuk a Mun­kaérdemrend második fokozatát. Nekünk színészek­nek az új színház megnyitása valóban életünk leg­nagyobb eseménye volt, hiszen jómagam hóban, fagyban, kánikulában, esőben szekerezve, városká­ról városkára vándorolva töltöttem el színészi pá­lyámból huszonhét évet és sok társammal együtt csak tíz éve tudom, mi a kőszínház s az állandó­ság. De örömünknek, ünnepünknek részese a kö­zönség is. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt, még csak úgy jöttek el hozzánk a nézők, munkaruhá­ban, ahogy éppen voltak, s ahogy éppen ráértek. Művészi eredményeinket azon is lemérhetjük, hogy ma a közönség ünneplőben jön hozzánk, így is kifejezvén megbecsülését, úgy jönnek színházunk­ba, ahogyan a művészet szentélyébe szokás be­lépni. S a közönségünk nem csak azokból áll,­­ a­­kikhez anyanyelvükön szólunk. A zsidó közönség­gel együtt a románok is szeretettel és nagy szám­ban látogatják színházunkat, különösen, hogy be­vezettük az ülésre szerelhető fülhallgatók rendsze­rét, s így, aki akarja, román nyelven hallgathatja végig az előadást. A másik nagy esemény színházunk életében­ az volt, hogy egy évvel ezelőtt megnyílt a színészkép­­ző stúdiónk, amelyben tizennégy fiatal fiú és lány, készül a hivatására. A román színházak művészei közül Beate Fredanov és Al. Finti is tanítja a fia­taljainkat. De nem a mi színházunk az egyetlen zsidó szín­ház Romániában. A iasi társulatnak ugyanilyen messzemenő gondoskodásban, támogatásban van része, náluk is vannak érdemes művészek, náluk is gondoskodnak a fiatalok neveléséről, az idős nemzedék gondtalan, nyugodt öregségéről, az egész társulat korlátlan művészi fejlődéséről. Nem is volna ez lehetséges máshol, mint egy szocia­lista országban, ahol a népi hatalom megszüntette a nemzeti elnyomást és faji megkülönböztetést. Valamennyien tudatában vagyunk ennek és határ­talan hálát érzünk pártunk és kormányunk iránt, amely lehetővé tette számunkra az akadálytalan művészi fejlődést, a megbecsülést és gondtalan életet, s ezáltal azt, hogy minden tehetségünket, tudásunkat a dolgozó tömegek boldogságának, a román nép és az együttélő nemzetiségek megbont­hatatlan barátságának szolgálatába állítsuk. ÜNNEP, AMELY MÉG JOBBAN ÖSSZEFŰZ BENNÜNKET Beszélgetés Adolf Meschendörferrel A sztálinvárosi Bástya-hegy oldalán meredek szik­­lakertben áll a Meschendörfer-ház, ahol Adolf Meschendörfer író és költő, a hazai német irodalom kimagasló személyisége él és dolgozik. A most már goethei életkornak örvendő írót első nagyhírű regénye, a „Die Stadt im Osten" tette is­mertté annak idején a magyar olvasók előtt, amelyet „Corona“ címmel Kós Károly ültetett át magyarra. Eredményekben gazdag írói pálya áll mögötte, az erdélyi német írók tanítómesterüknek tisztelik. Jól­lehet már első regényeinek sikere megnyitotta előtte az utat Németország felé, (művei több kiadást ér­tek meg ott százezres példányszámban) szülőhazája írójának vallotta magát és vállalta az azzal járó kö­telezettségeket, — harcolt a romániai német iroda­lom színvonalának felemeléséért, fiatal írókat segí­tett szárnyra, folyóiratot indított, a többi között az­zal a céllal, hogy a német olvasókkal megismertesse a román és magyar irodalmat. Ez év tavaszán 80. születésnapja alkalmából hat és fél évtizedes mun­kássága elismeréséül kormányunk a Munkaérdem­rend I. fokozatával tüntette ki. Míg felfelé kapaszkodunk a félidőben csúszós hegyi úton, hogy elbeszélgessünk vele a Kultúra Hónapjának eseményeiről, az az aggodalmunk tá­mad, hogy a magasan épült ház nyolcvan esztendős lakója nem igen tudhat ilyen időben kijárni innen a vámosba, az életbe, s legfeljebb csak hallomásból, vagy a sajtóból értesült ezekről az eseményekről. Ám­de örömmel tapasztaljuk, hogy tévedtünk. A ki­tűnő egészségnek örvendő Adolf Meschendörfer na­gyon is benne él az élet áramában, személyesen részt vesz a kulturális eseményekben. Éppen most érkezett vissza Kolozsvárról, ahol a német egyetemi ifjúság meghívására irodalmi előadást tartott. Erről az útjáról beszél először: — Hatvan év után most láttam viszont Kolozs­várt, ahol magam is egyetemi hallgató voltam. Most is nagy hatással volt rám a gyönyörű város: három nép alkotási vágyának szimbólumait láttam itt fel­halmozódni, azt az alkotási vágyat, amely a jelenben a három nép nyelvénél és kultúrájánál fogva egy harmonikusan összecsengő zenei melódia képzetét adja — akárcsak itt, szülővárosomban, a Cenk alatti városban, ahol három nép, román, magyar és szász él, alkot, munkálkodik együtt. A Kultúra Hónapjával kapcsolatban a következő­ket mondja: — Nagy örömmel tölt el engem az együttélő né­pek kultúrájának most kezdődő tíznapos ünnepe, mert alkalmat nyújt arra, hogy valamennyiünk kul­túrájának eredményei kifejezésre jussanak. Olyan lesz ez az ünnep, mint az előbb említett harmonikus melódia, amely még inkább közelebb hoz egymás­hoz, még inkább összefűz bennünket.­­ A mester véleménye szerint a hazai német kul­­túréletnek mi lesz a legkiemelkedőbb megnyilvánu­lása ezen a tíz napon ? — kérdezzük. — Nézetem szerint a Sztálin tartományi Német Népi Együttes szereplése itt és a fővárosban. „Be­kenntnis zur Heimat“ (Hitvallás a szülőföldről) című műsorral a szászok évszázados történelmi hagyomá­nyait, szokásait, viseletét és népköltészetét mutatja be magas művészi színvonalon. Ehhez még hozzá kell fűznöm azt is, — mondja még búcsúzóul — hogy ez az együttesünk, amely a népi demokratikus rendszernek köszönheti születését, a kormányzat ko­moly anyagi támogatása révén fejlődött és izmoso­dott meg. sípos andrás Bartalis János: A mély seb A mély seb, amelynek nem kell a gyógyulás. Hiába hozok gyógyírt erdőkről, mezőkről, illatos füvet, gyöngyöt, falevelet, mintha mérget hoznék. Nem kell a gyógyulás. Fölszakad, sajog, vérzik. Semmi nem kell. Csak Ö kell, az Ö illata, az Ö szeme, az Ö íze, szája, homloka, nyaka, melle. Csak ő kell. Csak ő. Mondd, miféle betegség ez?

Next