Előre, 1957. december (11. évfolyam, 3143-3169. szám)
1957-12-14 / 3154. szám
Majtényi Erik: Néhány szó kultúránk felvirágzásáról Annak a nemzedéknek vagyok tagja, amely a polgári földesúri rendszer esztendeire emlékezvén gyermekkorára emlékezik. És ennek folytán több a közvetett -r szülők, rokonok, ismerősök által közvetített — élménye erről a korról, mint a személyes. Mégis az Utóbbihoz folyamodom, hogy egy emlékemet felidézem. Aomán középiskolába jártam Temesvárott, olyan iskolába, ahol tiltották a magyar nyelv használatát. Még a lízpercben is. És büntették. Én abban az időben it ismerkedtem meg a klasszikus magyar irodalom renyhéivel, mégpedig különös módon. Jó viszonyban voltam a gimnázium fűtőjének fiával, aki szigorú titoktartás mellett és a diákbörze árfolyamánál, tiszteletben tartásával szállította nekem a magyar költészet remekeit. Egy ládából, amelyben ezek a körmvek arra vártak, hogy apránként elsütsék őket. Így került a kezembe Kisfaludy Irénéje, a kuruc költészet, Balassi Bálint és Petőfi is. Némelyikét ezeknek az autodaféból megmenekített könyveknek a mai napig is őrzöm. Jó erre visszaemlékezni, mert ez örök emberi bölcsesség azt tartja, hogy a jóba könnyebben beleszokika az ember, mint a rosszba. És azok a fiatalok, akik a legtermészetesebbnek veszik ma a könyvkereskedések asztalainak gyors áttekintését, bizonyára ritskán gondolnak arra, hogy a magyar haladó irodappnt kincsestára a Román Népköztársaság alkotmányi szellemében, a román állam költségvetéséből, az állabai hivatalos kiadói szervek állandó gondos munkája nyomán lát napvilágot. Ne beszéljünk Adyról, akit most ünnepelt a román állam országszerte, Petőfiből és József Attiláról — pedig bátran elmondhatják, hogy műveik olyan példányszámban jelentek meg nálunk, mint soha azelőtt — még talán Magyarországon sem. De itt van Bessenyei, Bacsányi, a fluruc költészet, és annyi más mű, amelynek megjelenése benne foglaltatik a Román Népköztársaság állami gazdasági terveiben. 4z ugyanezen a jogon beszélhetünk napjaink hazai magyar irodalmáról is. Azt már az idősebb íróknak kellene elmondaniok, hogy a királyi Romániában mennyi sorompó akadályozta, mennyi gáncs érte a magyar könyvet. Én csak arról tudok beszélni, hogyy mindazt, amit írtam, a román állam adta ki, saját papírján, és nem ,,a király betűivel", gondoskodván ugyanakkor a legmesszebbmenő erkölcsi és anyagi támogatásról. És bizony kezdő költő voltam, és bizony úgy érzem, hogy kissé korán tette — de állami díjjal tüntetett ki, és kiadta szép kivitelben verseimnek román fordítását is. Ahogyan ezt Hornyai Imrével, Szabédi Lászlóval, Szemlér Ferenccel, Horváth Istvánnal, Létay Lajossal és másokkal is mtfllette — egész kis könyvtár kerekedne már ki a hágai magyar költők románnyelvű köteteiből. -"A nemzetiségek tiz napos ünnepe alkalmából csak erről a néhány dologról akartam szólni. A tanügy, a sajtó, a színházak, a múzeumok, a tömegművelődés terén elért valamennyi eredményről nehéz is leróna egy rövid cikk keretében beszélni. Ez a tíznapos ünnep majd számba veszi valamennyit, s az összképből kibontakozik majd a Román Népköztársaság és a Román Munkáspárt nemzeti és kulturális politikájának következetes harca és megannyi nagy gyűzelme. •' • 15 Alfred Margul-Sperber: f A költő I \ az idő szavára figyel \ i lá i Gyermekkorunkban táviapoznak . : * törzséhez tartottam kiváncsi fülem: s drótjaik a Távol dalát zsongták _ : : s hallgattam — rajtuk a jövő mit üzen.j ? : j Nyaranta az acélsinek mentén ‘ s titkait súgta a drótkötél nekem, az ismeretlen titkát súgta és én egy világot vittem gyermeklelkemen. Ha, mint akkor, hallgatózni vágyom, fülem ma népem szivére fektetem, e szív hangjai töltik be világom, mert az életről hoznak hirt nekem. Benne él e szív hangjában minden: a Közel, a Távol, a haza s világ, munka, béke s ami most forr itten: a nagy Uj! — és mind az épülő csodák. SALAMON LÁSZLÓ fordítása i I * irts Szülőfalum Bácsi (Bácsa) elnyultan fekszik a Sztrigy folyó partján. Ennek a folyónak a forrása ott bugyog valahol a vad Retyezáthegység tövében, s tovább folydogál Sarmizegetháza, az ősi dák vár romjainak árnyában, amíg Piskinél a Maros el nem nyeli hullámait. Ősi szülőházunk tornácán egy életen át hallgattam e folyó vizének csobogását, mely állandóan regélget elmúlt dolgokról. Felkavarva az emlékeket ott látom e tornácon termetes nagyapám hosszú, fehér papi szakállát. Apám ott káplánkodott mint segédpap nagyapám mellett, amíg önálló paróchiába nem hívták a Bánátbujz a Lugos melletti Nagykastély községbe. Itt kezdődik igazi gyermekkorom. Apám papi tekintélyének köszönhettem, hogy átlépve az elemi első osztályának küszöbét, az első pofiba ültettek. Ezt a magam részéről azzal háláltam meg, hogy már az első napon összeverekedtem apám egyik hívőjének sarjával, beütve az orrát. Már akkoriban árva voltam. Édesanyám fiatalon elhunyt, apám mint pap, nem nősülhetett másodszor s igy nem részesültem gyengéd anyai nevelésben. Gondolom, e Padóc életnek köszönhettem azt, hogy a verekedésekkel és csintalanságokkal következetesen zavarva az iskola rendjét, tanítóm kénytelen volt kitenni. ' IX'■ßpäm zavarban volt. S más iskola hiányában, a községben létesült izraelita felekezeti iskolába íratott be. A rabbi-tanító kegyéből végigjártam a három többi évet, befejezve az elemi iskolai tanulást. Szegény tanítómnak nem kis fáradságába került keresztül segíteni engem e három esztendőn. A csintalanságok itt is folytatódtak, de én lévén az egyetlen keresztény gyermek a mózeshitü zsupfedeles iskolában, nagy türelemmel kezelt. Itlár az első napokban megtörtént, hogy kénytelen volt testileg is fegyelmezni. Az akkoriiskolákban az ilyen nevelési módszer hatásuk volt. A fegyelmezés egyik módja volt, hogy hosszú vonalzójával rávágott a keresztény módon összefont három első ujjunk hegyére. A társaim kiállták azt, hogy a körmükre vágtak, de „én abban a pillanatban, amikor tanítóm rávágott, szétnyitottam az ujjaimat s tenyeremben, ragadtam a pálca másik végét nagyot rántva^rajta, ami nagy bajt okozott: a szék két hátsó lábán himbálózó öreg tanitóm elvágódott. "Ő ezt is megbocsátotta, mint sok más hibámat. Mert hiba volt elég, s idővel mind vaskosabbak. A végén azonban mégis emberré gyúrt él,amikor a szászvárosi vén református Kuunkollégium ódon falai közé kerültem, hogy a gimnázium első osztályába beiratkozzam, a felvételi vizsgán tudásommal elébevágtam osztálytársaimnak. E kollégiumban már az első nap dús volt élményekben, összeismerkedtünk diáktársaink Dr. PETRU GROZA- kal, megtöltöttük szalmazsákjainkat az udvaron felhalmozott kazal szalmából a vele járó lárma és a vele járó pajkosságok kíséretében úgy, hogy mikor az esteli csengő vacsora után szobánkba hivott a szilenciumra, alaposan, kifáradtunk. E szilencium „csendet" jelentett latin nyelven s arra kötelezett, hogy esténként nyolctól tízig körülüljük a hosszú asztalt, szótlanul tanulva és füzeteinket rendezgetve. Mert nagyjából minden latinul ment ez ősi intézetben, középkori kálomista szigorral. A csendre minden szobában egy hetedikes vagy nyolcadikos nagyobb diák ügyelt fel, „primarius" címmel, egy külön kis asztalnál. A mi szobafőnökünk, a két méter hosszú diák, Bodor Aladár volt, később budapesti egyetemi tanár. Bohém természetű diák, majd tudós tanárunk. A napi izgalmak kifárasztottak és én a menzán elaludtam. Erős oldalbökésre ébredtem fel. Szomszédom, Serestély Béla (később érdemes magyar költő) volt az, aki oldalba vágott a következő szavakkal: — Kelj fel, mit alszol, mint egy güzü. Még gyengén beszéltem magyarul s különösen a güzü szót nem értettem. De mivel ismétlődött nyomatékosan a két ü betű, ezt goromba szidásnak vettem, s falumból hozott verekedő kedvemben pofonvágtam társamat. Mint később megállapítottuk, pofon a szilencium alatt egy századon belül nem hangzott el a kollégiumban. Szobafőnökünk rászólt Serestély Bélára: — Add vissza háromszor a pofont. Te meg Groza Péter, tartsd hátra a kezedet. Béla barátomban már akkor ott lakozott a szende költői lélek és háromszor oly gyengén adta vissza a kölcsönt, hogy én ezt simogatásnak vettem. Szobafőnököm dühbe gurult: — Te mamlasz, ezek pofonok? Te ilyeneket kaptál ettől az olaj fajankótól? Te Groza Péter, adj neki még egy pár pofont, tanulja meg, hogy mi az a pofon. Nekem több se kellett. ’Adtam én neki biztatás nélkül is. De biztatással kitettem magamért s rámértem újabb két hatalmas pofont, diadalmasan nézve körül, sikerem mámorában azt gondolva, hogy az ügy lezáródott. De jött a folytatás. A szobafőnök újból közbeszólt: — Na, Béla, most már tudod, mi az a pofon? Részlet egy önéletrajzi regényből Adj vissza ezekből az utóbbiakból, amennyit csak leírsz. Poéta ide, poéta oda, Béla is dühbe gurult és bizony csak úgy zuhantak a pofonjai védtelen arcomra, amit nekem újból hátratett kézzel kellett elviselni. A kétórai szilencium után a kollégiumi csengettyű éles nyelven alvásra hívott és sírva aludtunk el. Én, mint vagyonosabb, évi nyolc forintos, felső vaságyban, Béla, mint szegényebb, négy forintos, karikákon guruló alsó ágyban, amit esténként nagy csikorgással húzogattak ki a felső ágy alól. A reggeli csengettyű riasztott fel álmunkból. Leugorva felső ágyamból, ráléptem az alsó ágyban még alvó Bélára. Felriadva nézett rám és költői szeméből, a gyermek ösztönével inkább szemrehányást, mint haragot olvastam ki. Romlatlan lelkünk megbékült. Béla megszólalt. — Miért vágtál pofon az este? —Te miért neveztél güzünek? Mi az a güzü? — Magam se tudom. — válaszolta Béla. — A primáriusunk parancsolt rám, hogy vágjalak oldalba és kérdezzelek meg, hogy miért alszol, mint egy „güzü" _ Utánajártunk és megállapítottuk, hogy a güzü egy jámbor kedves kis vörös mezei egér, amelynek az a tulajdonsága, hogy nagyokat alszik. A felfedezés, hogy összeverekedtünk főnökünk biztatására e jámbor szóért, amely nem is olyan sértő, megalapozta barátságunkat, amely egy életen át összefonódott és ma is él. E pofozkodás meséje messze szállt országvilágba. 1939 január elsején Béla barátom és véndiáktársam egy szép újévi levelet írt, megemlékezve arról, hogyan alapoztuk meg barátságunkat. Az akkori nyomasztó nemzetközi helyzet légkörének sugallatára tartalmasabb levélben válaszoltam. Szimbolikus tartalmat adtam a pofozkodásnak: ,,...hej Béla barátom, mily sokszor pofozkodott össze a mi román és magyar népünk az évszázadok során dolgokért, ami nekünk „güzü" volt. Sajnos e puskaporos hangulatban előre látom, még egyszer, és rövidesen össze fogunk pofozkodni. De rendíthetetlenül él bennem a hit, hogy ez lesz utolsó pofozkodásunk. Népeink majd rájönnek arra, hogy mások érdekében tűztek össze, szobafőnökeik, a Habsburgok s mások felbujtására és felocsúdva a mesterségesen beléjük oltott gyűlölködésekből, kibékülnek, testvéri kezet nyújtva egymásnak, így alapozzák majd meg örökre a testvéri megértést, miként a mi egyéni pofozkodásunk egy életre megalapította a mi barátságunkat". De térjünk vissza az iskola padjaihoz. Ott ülnek a padokban sorban egykori osztálytársaink. Az évek során néhányan közülük kimaradtak, vagy elhunytak. Gondolatainkban, lelkünkben azonban ma is tovább élnek. A sok közös diákélmény összeforrasztott mindannyiunkat. Élményekben bőven volt részünk. Derék fiúk voltak ezek, legtöbbjénél már akkor megmutatkozott a későbbi erős egyéniség. Már a négy osztályban kivívtuk magunknak a „forradalmi" osztály nimbuszát. Volt egy szigorú, tehetséges számtantanárunk, Tokaji Aladár. Torzonborz bajuszos, vad kinézésű ember, aki épp oly gyűlöletesen villogott ránk szemüvegén keresztül — olykor alaposan pofozgatva, — ha többet öntött fel a garatra, mint amilyen szeretettel kezelt józan állapotában. Egy rossz percében odarohant a kályha mellé és egy fadarabbal fején hajigálta egyik osztálytársunkat. Ijedten húztuk össze magunkat s a néma csendet a csengettyű hangja szakította meg, jelezve az órák közötti tízperces szünetet. Itt robbant ki forradalmi hajlamunk. Odarohantam az ajtóhoz és belülről lezártam, felhíva osztálytársaimat, hogymaradjunk bent tanácskozni a történteken. Róth Ottó pajtásunk, (a későbbi bánáti népbiztos az 1918-as őszi forradalom idején) aki már akkor jelét adta szónoki tehetségének, felugrott a székre és kifejezést adott felháborodásunknak. Követtem őt, s percek alatt megérlelődött az elhatározás: lépjünk sztrájkba. Az elhatározást tett követte. Hamarosan kiforrt a terv: párologjunk el egyenként, feltűnés nélkül az intézetből s találkozzunk a városmenti „kerek" erdőben, s ott határozzunk a továbbiakról. Egy-kettőt közülünk megijesztett a haditerv, de a siránkozó sztrájktörőket alaposan megfenyegettük, magunkkal hurcoltuk őket az erdőbe. Az erdőben indulataink felszabadultak, s egymást tüzelve elhatároztuk, hogy elhagyjuk a város területét is. Leszálltunk az országidra és négyes sorokban, hangos énekléssel, hogy a bátorságunk ne lankadjon, meneteltünk a bizonytalanba, így értünk el a körülbelül tizenöt kilométer távolságban lévő Piski vasúti székhelyre. Ott van közel egy kis dombon Bem apó emlékszobra, a honvédek által az osztrákokon aratott győzelmet hirdetve az 1848-as szabadságharcban. A forradalom szelleme ott lebegett a kőoszlop körül. Az emlékszobor feliratai hősiességre buzdítottak minket is. Egyikünk „ünnepi" beszéde után behatoltunk a helységbe. Odaütött minket a sztrájkok állandó és kegyetlen ellensége, az éhség, amely minket sem kímélt meg és amely sorra lankasztotta lelkesedésünket. De nem azért születtünk mi harcosoknak, hogy egykönnyen leszereljünk, és egy valódi diákcsínnyel kivágtuk magunkat szorult helyzetünkből. E sztrájk részleteivel találkozni fogunk másik véndiák-társunk leírásában. Másnap, visszatérve az intézetbe, a tanári kar kénytelen volt engedni és tanárunkat elmozdította. A többség köztünk magyar fiú volt. Egynéhányan más nemzetiségűek; egykét román, német, izraelita. Nyolc éven át viaskodtunk a sovinizmus szellemével. Öreg tanáraink legtöbbje külföldi egyetemeket járt, szabadelvű kálvinista volt és sokszor segített át minket a holtpontokon, mely önzetlen barátságunk kiépítését fenyegette. Sokszor adódott alkalom, hogy a magunk kezdeményezéséből is megnyilatkoztassuk összetartozásunkat fajra, vallásra, nemzetiségre való tekintet nélkül. Barátságunk mélységes tartalma akkor nyert igazi visszhangot lelkünkben, amikor ütött válásunk órája. Mindegyikünk élénken ott őrzi lelkében válásunk emlékét, nekivágva ki-ki élete útjának. A befejező érettségi vizsga alkalmával, az elválás megindító perceiben megfogalmaztunk és együttesen aláírtunk egy okmányt, amelyben ünnepélyesen köteleztük magunkat arra, hogy érettségi vizsgánk minden tízéves fordulóján, bármilyen akadályon keresztül, újból összegyűlünk egy rövid találkozóra, és elindultunk a szélrózsa minden irányába. A mi nemzedékünk zimankós időket élt. Ismételt forradalmak, két világháború, országhatárok változása nehézzé tette azt, hogy az ünnepélyesen vállalt kötelezettségünknek eleget tegyünk. És mégis, a letűnt évtizedek során sikerült két találkozásunk. Ez évtizedek félszázaddá kerekedtek ki. 1903-ban érettségiztünk. A tizenhét véndiákból csak tizen élünk, heten elhunytak. De mennél inkább közeledett a félszázados dátum, annál inkább erőt vett rajtunk a vágy, újból találkozni az ősi kollégium falai között. És 1953-ban ez a vágyunk teljesült. A marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttes táncosnői megköszönik a tapsot. SZEMLÉR FERENC: estvérek közt is harminc éve annak — de járhat bizony az már a harmincharmadik esztendejében is *—, hogy ott üldögéltem Bukarestben a „Strada Puiu cu Apa Rece44, vagyis magyarul: a Hidegvízű Kut utca 5. számú házának padlásszobájában és első ízben igyekeztem magyar versekben elmondani azt, ami románul annyira megtetszett nekem... Úgy emlékszem, hogy sorrendben Eminescu volt az első... „...Si daca ramuri bat in geam...“ olvastam s mindjárt megkíséreltem anyám édes nyelvén is: „Ha ág veri az ablakot...“ Volt aztán úgy is, hogy Alecsandrit forgattam... A „Magvetők 1,4 című versének az a változata került bele (némi lényegtelen módosítással) a nemsokára megjelenendő Alecsandrikötetembe, amelyet most három évtizede szerkesztettem a mondott padlásszobában A fordításokat nem kérte tőlem senki... szinte magam sem gondoltam arra, hogy közölni kellene őket... Fordítottam a magam kedvtelésére, igazi amatőr módjára, aki a halászatot a halfogás izgalmainak élvezetéért űzi s a zsákmányt legtöbbször még vissza is hajigálja a vízbe.. így tolmácsoltam én hosszú éveken át kedvenc román költőimet. Közben persze már arra is jutott kedv és idő, hogy a versek itt-ott megjelenjenek Arghezi szerepelt e költők között, aztán Bacovia több verssel, Goga, Minulescu, Philippide és mások... sőt még a mai neves esztétikus, Tudor Vianuis. Biztatást vagy éppen dicséretet bizony nem kaptam érte senkitől... Nem mondom, a magam részéről igen meg voltam elégedve, amiért egy-két folyóirat többé-kevésbé szívesen teret engedett nekik. Igyekeztem ezt a teret minél jobban kihasználni s talán még a mindent jóvátevő és minden érdemet elismerő utókor sem jutott eszembe, amikor kötelességtudóan írásbeli engedélyt kértem az egyes magány kiválasztotta költőktől s rövid életrajzi és egyéb megjegyzéseket írogattam (már ahogyan éppen tudtam) a közölt versfordításokhoz. ]M Mindez még jóval a felszabadulás előtt történt, olyan időkben, amikor igazán csak kevesen tudták, hogy lesz egyszer felszabadulás és az ember igen-igen magára volt utalva abban, amit csinálni próbált. Lehet, abba is hagytam volna lassan az egészet, ha nem ért volna mégis valamely biztatás. De ért. Pesten a Vajda János Társaság neve alatt haladó gondolkodású emberek egy világirodalmi vers-sorozatot szerkesztettek — ide ajánlotta az én kötetemet két barátom: Radnóti Miklós és Vas István. A biztatás és dicsőség némi pénzembe is került, mert a nyomdaszámlát nekem kellett kifizetnem. Ki is fizettem — úgy emlékszem, elég nehezen. A könyv meg is jelent. Ezerkilencszáznegyven tavaszán. Ezerkilencszáznegyven ősze után pedig a példányok ide-oda hányódtak pincékben, padlásokon, ládák fenekén... Kit érdekelt már akkor az, hogy egy magyar költő a saját jószántából és a saját szűkös zsebe terhére román költők verseit akarta megismertetni a maga magyarjaival!... Mindezt csupán abból a célból emlegetem itt fel újból (mert úgy rémlik, mintha már elmeséltem volna egyszer valahol), hogy akinek szeme van a látásra, összehasonlítást tehessen tegnapi és mai idők között. Ma bizony a fordítókat lámpással keresik a kiadók, meg is rendelik tőlük a fordításokat, még fizetnek is értük, ha történetesen elkészül... Gyakran ékes irodalmi dicsőség is kijár a lelkes és sikeres műfordítónak... A világ nagyot változott — ezt jó felemlegetni **• a Kultúra Hónapjában, amikor a népköztársaság tizedik évfordulójára készülődünk. Persze nekem személyesen ezúttal is van valami kis balszerencsém, ami az ékes irodalmi dicsőséget illeti. Nem nagy a baj, de valahogy folyton folyvást fel-felötlik bennem. Egy lelkes fiatalember nemrégiben a magyar Bacovia-fordításokról írván, alaposan megmosta a fejemet egy magyarul nem értő olvasóközönség előtt , mondván, hogy én Bacoviát a petittel szedett jegyzetben dekadensnek neveztem... ezerkilencszázharminchatban... Én mindaddig úgy hittem, hogy engem dicsérni kellett volna azért, mert Bacoviát egy polgári folyóiratban több verssel is bemutattam a magyaroknak... ezerkilencszázharminchatban... Úgy látszik tévedtem... JÓVÁ BELYAC: Ébred a természet, üdén kél a hajnal. Felváltja az éj nagy csendjét a madárdal, Minden csupa rezgés, zengő diadallal Tör elő a napfény s küzd meg a homállyal. Harmatosan zöldell a levél a fákon ! Kelő nap sugarát a patakba mártva, Kévét köt és falut, mezőt, rónát átfon — Hajnali varázslat dús szimfóniája... Majd hirtelen, mi ez ? Lódobogás hallszik. ! Visszhangzik az ének és a táj feléjed: Száguld a sok brigád — mintha csak nagy lagzit Látnál, úgy hullámzik, bizsereg az élet. Emelkedik a nap, csurog a verejték A vidám arcokról a föld lágy ölébe, S mig az élet dalol, a földet ölelnék . Tudják, jólétet szül arcuk verejtéke. BACSKI GYÖRGY fordítása Az egyenjogúság éltető napja alatt írta: SEVILLA PASTOR érdemes művész Az utóbbi két évben a fővárosi zsidó színház életének a legnagyobb eseménye, amelynek országos visszhangja is volt, az, hogy a párt és a kormány hozzásegített bennünket szép, új színházunk felépítéséhez. Új épületünknek külföldiek is csodájára járnak; lengyel, francia, angol, argentínai vendégek mondották, hogy sehol más országban nem láttak olyan szép zsidó színházat, mint a miénk. Az építkezés két évében, amikor nem volt hol próbálnunk, játszanunk, mi, a sokat próbált idősebb színészek, kicsit aggódtunk is titokban, hogy miért kelett az egész épületet lebontani, ha már egyszer megvolt, amikor elég lett volna tán a színpad újjáépítése. Amikor aztán elkészült a gyönyörű kis színházunk, akkor nem győztünk eleget örülni neki... Az építkezés idején sem ültünk ám ölhetett kézzel: turnéztunk, játszottunk a nyári kerthelyiségünkben és próbáltunk mindenféle alkalmi, hevenyészett termekben, készültünk az ünnepi színháznyitásra, mely egybeesett a romániai zsidó színjátszás nyolcvanadik jubileumával. Az ünnepi előadás a „Goldfadeni álom”” című darab bemutatója volt, amelyet Rotbaum varsói vendégrendező rendezett. Ez a darab a jiddis dráma klasszikusának, Goldfadennek darabjaiból, azok közismert figuráiból összeállított zenés játék. Egy éve, a megnyitó óta, változatlan nagy sikerrel játsszuk. A színházavató ünnepségen kitüntették a társulat sok tagját. Érdemes művész lett Sara Ettinger, aki hatvan éve egyfolytában játszik, Dina König, Isac Havis és Harry Schwartzmann, a karmesterünk. Sekler elvtárs és én, akik már eddig is érdemes művészek voltunk, megkaptuk a Munkaérdemrend második fokozatát. Nekünk színészeknek az új színház megnyitása valóban életünk legnagyobb eseménye volt, hiszen jómagam hóban, fagyban, kánikulában, esőben szekerezve, városkáról városkára vándorolva töltöttem el színészi pályámból huszonhét évet és sok társammal együtt csak tíz éve tudom, mi a kőszínház s az állandóság. De örömünknek, ünnepünknek részese a közönség is. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt, még csak úgy jöttek el hozzánk a nézők, munkaruhában, ahogy éppen voltak, s ahogy éppen ráértek. Művészi eredményeinket azon is lemérhetjük, hogy ma a közönség ünneplőben jön hozzánk, így is kifejezvén megbecsülését, úgy jönnek színházunkba, ahogyan a művészet szentélyébe szokás belépni. S a közönségünk nem csak azokból áll, akikhez anyanyelvükön szólunk. A zsidó közönséggel együtt a románok is szeretettel és nagy számban látogatják színházunkat, különösen, hogy bevezettük az ülésre szerelhető fülhallgatók rendszerét, s így, aki akarja, román nyelven hallgathatja végig az előadást. A másik nagy esemény színházunk életében az volt, hogy egy évvel ezelőtt megnyílt a színészképző stúdiónk, amelyben tizennégy fiatal fiú és lány, készül a hivatására. A román színházak művészei közül Beate Fredanov és Al. Finti is tanítja a fiataljainkat. De nem a mi színházunk az egyetlen zsidó színház Romániában. A iasi társulatnak ugyanilyen messzemenő gondoskodásban, támogatásban van része, náluk is vannak érdemes művészek, náluk is gondoskodnak a fiatalok neveléséről, az idős nemzedék gondtalan, nyugodt öregségéről, az egész társulat korlátlan művészi fejlődéséről. Nem is volna ez lehetséges máshol, mint egy szocialista országban, ahol a népi hatalom megszüntette a nemzeti elnyomást és faji megkülönböztetést. Valamennyien tudatában vagyunk ennek és határtalan hálát érzünk pártunk és kormányunk iránt, amely lehetővé tette számunkra az akadálytalan művészi fejlődést, a megbecsülést és gondtalan életet, s ezáltal azt, hogy minden tehetségünket, tudásunkat a dolgozó tömegek boldogságának, a román nép és az együttélő nemzetiségek megbonthatatlan barátságának szolgálatába állítsuk. ÜNNEP, AMELY MÉG JOBBAN ÖSSZEFŰZ BENNÜNKET Beszélgetés Adolf Meschendörferrel A sztálinvárosi Bástya-hegy oldalán meredek sziklakertben áll a Meschendörfer-ház, ahol Adolf Meschendörfer író és költő, a hazai német irodalom kimagasló személyisége él és dolgozik. A most már goethei életkornak örvendő írót első nagyhírű regénye, a „Die Stadt im Osten" tette ismertté annak idején a magyar olvasók előtt, amelyet „Corona“ címmel Kós Károly ültetett át magyarra. Eredményekben gazdag írói pálya áll mögötte, az erdélyi német írók tanítómesterüknek tisztelik. Jóllehet már első regényeinek sikere megnyitotta előtte az utat Németország felé, (művei több kiadást értek meg ott százezres példányszámban) szülőhazája írójának vallotta magát és vállalta az azzal járó kötelezettségeket, — harcolt a romániai német irodalom színvonalának felemeléséért, fiatal írókat segített szárnyra, folyóiratot indított, a többi között azzal a céllal, hogy a német olvasókkal megismertesse a román és magyar irodalmat. Ez év tavaszán 80. születésnapja alkalmából hat és fél évtizedes munkássága elismeréséül kormányunk a Munkaérdemrend I. fokozatával tüntette ki. Míg felfelé kapaszkodunk a félidőben csúszós hegyi úton, hogy elbeszélgessünk vele a Kultúra Hónapjának eseményeiről, az az aggodalmunk támad, hogy a magasan épült ház nyolcvan esztendős lakója nem igen tudhat ilyen időben kijárni innen a vámosba, az életbe, s legfeljebb csak hallomásból, vagy a sajtóból értesült ezekről az eseményekről. Ámde örömmel tapasztaljuk, hogy tévedtünk. A kitűnő egészségnek örvendő Adolf Meschendörfer nagyon is benne él az élet áramában, személyesen részt vesz a kulturális eseményekben. Éppen most érkezett vissza Kolozsvárról, ahol a német egyetemi ifjúság meghívására irodalmi előadást tartott. Erről az útjáról beszél először: — Hatvan év után most láttam viszont Kolozsvárt, ahol magam is egyetemi hallgató voltam. Most is nagy hatással volt rám a gyönyörű város: három nép alkotási vágyának szimbólumait láttam itt felhalmozódni, azt az alkotási vágyat, amely a jelenben a három nép nyelvénél és kultúrájánál fogva egy harmonikusan összecsengő zenei melódia képzetét adja — akárcsak itt, szülővárosomban, a Cenk alatti városban, ahol három nép, román, magyar és szász él, alkot, munkálkodik együtt. A Kultúra Hónapjával kapcsolatban a következőket mondja: — Nagy örömmel tölt el engem az együttélő népek kultúrájának most kezdődő tíznapos ünnepe, mert alkalmat nyújt arra, hogy valamennyiünk kultúrájának eredményei kifejezésre jussanak. Olyan lesz ez az ünnep, mint az előbb említett harmonikus melódia, amely még inkább közelebb hoz egymáshoz, még inkább összefűz bennünket. A mester véleménye szerint a hazai német kultúréletnek mi lesz a legkiemelkedőbb megnyilvánulása ezen a tíz napon ? — kérdezzük. — Nézetem szerint a Sztálin tartományi Német Népi Együttes szereplése itt és a fővárosban. „Bekenntnis zur Heimat“ (Hitvallás a szülőföldről) című műsorral a szászok évszázados történelmi hagyományait, szokásait, viseletét és népköltészetét mutatja be magas művészi színvonalon. Ehhez még hozzá kell fűznöm azt is, — mondja még búcsúzóul — hogy ez az együttesünk, amely a népi demokratikus rendszernek köszönheti születését, a kormányzat komoly anyagi támogatása révén fejlődött és izmosodott meg. sípos andrás Bartalis János: A mély seb A mély seb, amelynek nem kell a gyógyulás. Hiába hozok gyógyírt erdőkről, mezőkről, illatos füvet, gyöngyöt, falevelet, mintha mérget hoznék. Nem kell a gyógyulás. Fölszakad, sajog, vérzik. Semmi nem kell. Csak Ö kell, az Ö illata, az Ö szeme, az Ö íze, szája, homloka, nyaka, melle. Csak ő kell. Csak ő. Mondd, miféle betegség ez?